Szabolcsi Őrszem, 1939 (1. évfolyam, 1-19. szám)
1939-09-01 / 13. szám
4 SZABOLCSI ŐRSZEM AZ EGYHÁZRÓL Hol a helyed a gyülekezetben ? Ezt a kérdést először magam előtt kellett tisztáznom. Hogy írni tudjak róla, beszélni, bizonyságot tenni, saját magamnak kell világosan látnom. Benne vagyok az egyházban, szolgálok, imádkozom és még talán sohasem gondoltam öntudatosan arra, hol is az én helyem a gyülekezetben, hova is állított engem Isten az anya- szentepvház életébe? Ahogy erre gondoltam, eszembe jut, hogyha megkérdezném testvéreimet, azokat, akik olvassák ezt, vájjon mit felelnének? Hányán lennének, akik úgy, mint én, csodálkozva és meglepődve, tétovázva állanának ez előtt a kérdés előtt. És nem tudnának felelni arra, amire én sem tudtam, hogy hol van az én helyem a gyülekezetben. Nem is tudtam volna erre a kérdésre soha feleletet adni, ha csak Isten nem könyörül rajtam és nem világítja meg azt, ami előttem még homályos. Amikor leborultam az én Uram előtt és megkérdeztem Tőle, hogy hova is szánt engem és hova is állított, Igével felelt: „Próbálóvá tettelek téged az én népem között, őrállóvá, hogy megismerd és megpróbáld az ő útjukat.“ Őrállóvá tett. Erre szánt, erre hivott el. Egy kép jut eszembe. Gyerekkoromat falun töltöttem s ott volt szokás, hogy amikor már este minden elcsendesedett és mindenki nyugalomra tért, volt egy ember, aki nem ment pihenni, az őr, aki járta a falut, aki vigyázott, aki kiáltotta az időt, aki először vette észre, ha valami baj van, tűz vagy akármi más és aki tudtul adta ezt a többieknek. Valami ilyen hasonló az, ahova Isten szánt engem, örállónak vigyázásra és figyelésre, Isten szavának a meghallására, az idők kiáltására. Igen sokféle ember él az egyházban. Vannak, akik megfizetik adójukat, néha ünnepeken templomba is elmennek, vallják magukat jó reformátusnak, jó egyháztagnak, de több nem érdekli őket az egyház életéből mégsem. Azt hiszik, hogy ezzel megtették mindazt, ami reájuk tartozik. A többi a papok, az elöljárók dolga. Aztán vannak ismét mások, akik látszólag jobban benne vannak a gyülekezet életében. Ezek már szorgalmas templom járók. Bibliaórákon is ott vannak, valami közösséget éreznek is a gyülekezettel. Szeretik is az egyházat, mert sokat kapnak tőle. De csak kapnak. Arra való az egyház, adjon, adjon és' adjon. És vajmi kevés azoknak a száma, akik igazán úgy élnek az egyházban, amiknek Isten szánta őket. Az, hogy őr, nem valami különle- ,ges hivatást jelent, nem is valami hivatalos minőséget, szív és lélek dolga ez csupán. Az, hogy Isten mértékével mérje a világot, az egyházat, önmagát, hogy ismerje az Isten útját és ismerje az ember útját, hogy élete bizonyság legyen az Isten szeretetéről és ke- pvelméről. Nem bírálattal és kritikával, hanem a bűnöknek, az egyház bűneinek és hibáinak alázatos és imádságos elvállalásával álljon a gyülekezet közösségében Olyan sok ítélkező és kritikus egyháztagot ismerek én, és olyan sokszor rajtakapom magam, hogy ez a bűn bennem is megvan. Minden kisiklásért, minden elcsúszásért, ami az egyházzal történik, úgy tudok én is mást felelőssé tenni. Pedig nem ezt bízta rám az Isten. Nem ezt bízta senkire, akit az egyház közösségébe, a Krisztusban elhívott és elválasztott szentek közösségébe beállított. És tudod-e te is, gondoltál-e már te is arra, hova állított az Isten? Hirdesd az Igét, állj vele elő alkalmas és alkalmatlan időben. Őrizd, ami rád van bízva, a munkának terhét hordozva. Ez az én feladatom és ez a tied is. Kadarkuti E. ISTEN SZOLGÁLATÁBAN | Egy nap munkában Hogy mennyire Isten maga a munkás és az Ő Igéje milyen eleven és ható beszéd, életvíz, mely minden lélek szomját oltani tudja, ennek a szemléltetéseként szeretném egy napomat a munkában elmondani. Előkelő házba kopogok be. Kedves fiatal- asszony fogad. Kényelmesen berendezett Nem is vallja magát boldogtalannak, sőt egyike azoknak, akiket kényeztet az élet. És mégis, szobába vezet. Őmagán és lakásán jóllét látszik mikor az evangélium Krisztusáról beszélgetünk, rádöbben egy nagy hiányérzetre az életében. Ismert ő egy önmaga által elképzelt Istent, de ez nem jelentett számára bűnbocsánatot, megigazulást és az örökélet bizonyosságát. Elismeri, hogy Jézus^ hiányzik az életéből és vele együtt az igazi békesség és öröm. Hosszú utcákon folytatom utam, míg újra találok egy pár református testvért, öreg házaspárnak a lakásába kerülök. Solj a panaszuk. Csupa fájdalom életük. Megkérdem : Hát a bűneik szoktak-e fájni? Az öreg férfiből zokogva tör ki a vallomás és a nagy kérdés:
