Szabolcsi Őrszem, 1939 (1. évfolyam, 1-19. szám)
1939-06-01 / 7. szám
Cserep^ldány. ifcWwGfciJ REF, Fi! KÖZLÖNY tek. Szerkesztősége íájYVTÍI* LEBRECZEN; Kollégium. I. évfolyam 7. szám. CT2^ áregyháza, 1939. junius 1. A SZABOLCSI REFORMÁTUS GYÜLEKEZETEK LAPJA Szerkesztőség és kiadóhivatal: Nyíregyháza, Körte-utca 9. Telefon: 472. Felelős szerkesztő: Békefí Benő református lelkész. Megjelenik minden hó 1-én és 15-én. Előfizetési díja egy évre: 1*50 P. Rohanó élet... Száguldó gyorsvonaton írom most ezt a vezércikket. Nem volt máskor hozzá időm és alkalmam. Másról akartam írni, de ahogy most kinézek a vonatablakon, látom tovatűnni a fákat, a pipacsos mezőket, a vonat ütemes zakatolása mintha azt mondaná egyre sürgetőbben: gyerünk, gyerünk! Erről jut eszembe, hogy rohan az élet, mintha kergetné valaki, vagy mintha valahová sürgősen kellene megérkeznie. Nézem a kalászba szökkent vetést. Nem is olyan régen jártam errefelé, akkor még alig látszott az ígéret, most már készítgeti magát az aratók keze alá. Elcsodálkozom, hogy a fák milyen üdén zöldek, sőt egyiken-másikon már piroslik a termés. Nem olyan rég még azon csodálkoztam, hogy mennyire kivirítottak a száraznak látszó téli ágak. Most pedig már szinte kívánom az érlődő cseresznyét és növekvő barackot... Hiába: rohan az élet. Ezek a képek sok mindent juttatnak eszembe. Kis keresztlányom már gimnázista lesz az őszön. Én már milyen nagynak gondoltam magamat, — talán nagyobbnak, mint most, — mikor keresztelőjén voltam. Emlékszem, hogy egy délután elnézegettem apró kis kezeit, aztán ara gondoltam, hogy milyen sokára lesz az, hogy iskolába fog járni; s ímé már középiskola kapui felé veszi lépteit... Rohan az élet. Volt tanítványommal találkoztam nemrégiben össze. Ott hagytam a gimnáziumban, mint pöttöm kisdiákot. Milyen nagynak éreztem magamat mellette. Kérdem tőle, hogy mit csinál. Egészen megijedtem, mikor elmondja, hogy az egyik nagy gyárnál mérnök, sőt már meg is nősült, egy kis fia is van... Rohan az élet. Idősebb ismerősömmel hozott össze az alkalom. Mondja nagy örömmel, hogy most már legkisebb fia is érettségizik. Hogy lehet az? — kérdem magamban. Hiszen jól emlékszem, hogy mikor megismerkedtem velük, akkor ez a fiú még egészen kicsi volt. Ott lo- vagoltattam lábaimon. Most már egy-két hét és érett fiatalember.. . Rohan az élet. Igen, ez az igaz, hogy rohan, mert hiszen azok az esztendők nemcsak ő felettük múltak el, hanem én felettem is. Hiszen valamikor én voltam az, aki nagyreményűén beléptem a gimnázium kapuin. Aztán elmúlt felettem nyolc esztendő és mint „érett“ fiatalember hagytam el az iskola falait, úgy, mint aki azt hittem, hogy enyém az élet. .. Oh és azóta már hányszor megismétlődött ez másokkal, hiszen tizenkét korosztály sorakozott fel mögöttem . .. Rohan az élet, bizony felettem is. Kérdések merültek fel bennem: Mivel töltöttem az időt? Mire használtam ki az alkalmakat? Mit csináltam annyi idő alatt? Menynyire jutottam? Míg az iskola lemérte, addig mégis csak látszott, hogy valahogy megyek előre. De azóta? ... Mennyi időt hagytam kihasználatlanul, mennyit használtam ki rosszul. Mennyi hiábavalóságot cselekedtem. Mennyi alkalmat elmulasztottam. Milyen kevésre jutottam előre a keresztyén élet útján, hiszen még mindig csak a kezdő lépések nehézségeivel küzködöm. Esztendőben milyen sok az alkalom és munkában mily nagy az eredmény— Ara 10 fillér, A lap elfogadása előfizetési kötelezettséggel jár.
