Szabolcsi Őrszem, 1938 (2. évfolyam, 1-12. szám)
1938-09-01 / 9. szám
1938. szeptember hó SZABOLC Sí ŐRSZEM 3 küszöböt átlépve, lehűli róluk a külvilág min- den küzdelme, nyomorúsága, a saját életter- hük és gondjuk. Feloldódik lelkűk minden le- hangoltsága azokban a mosolygó gyermekszemekben. A szeretet megértő szavával - fogják ők lenyesegetni ezeknek a kis emberpalántáknak vad hajtásait, hogy itt az iskolakapun belül, tanulják megismerni és megszeretni a jót és annak követését, —* de tanulják megutálni és megvetni a rosszat. Azonban várják a kicsinyeket a szépen kitakarított tantermek is. Óh, azok a szép fehér falak, hogy mosolyognak kérőn feléjök: Ne bántsatok, ne firkáljatok be ! Várják őket a tantermekben lévő tiszta padok is. A nagyobbakat, mint régi ismerősöket, üdvözlik. Egymásközt beszélgetnek: Vájjon ismét firkálni, faragni fog az én kis gazdám? A másik azt szeretné tudni, fog-e ismét ugrálni a hátán az ő kis gazdája? Ilyen és ehhez hasonló kérdések szállnak a padok között a nagyobb gyermekek bevonulásakor. Az első osztályban lévő padok kíváncsian nyújtogatják a nyakukat érkező kis gazdájuk felé. ök is szeretnék tudni, hogy fog velük bánni az új gazda, mert bizony az elmúlt évben némelyiknek rossz gazdája volt. Csakhogy ezek a kicsik nem egyedül jönnek. Egyik az édesapja kezét, másik az édesanyja szoknyáját fogja. Megindul a barátkozás szépen, ismerősök akadnak. A Pistával egy utcában lakunk. Jánossal együtt jártunk az óvodába. Mikor aztán a szülők a tanítónéni vagy tanítóbácsi intésére észrevétlenül kimennek, bizony sok kis gyermekszájon törik el a mécses és hangzik fel az anyai szívet oly melegséggel eltöltő pár szó: Megyek édesanyámhoz ! Most vedd aztán elő tanítónéni és tanítóbácsi a szeretet tarsolyát és szedegesd elő azokat a könnyeket letörlő csodakendőket. — Bizony, sok türelem, nagyon nagy szeretet kell, hogy lakozzék a tanítónénik és tanítóbácsik szivében ! Amikor azok a sok református magyar anyák és apák megfogják így szeptemberben gyermekük kezét, úgy vezetik az iskolába és onnan a templomba, milyen kedves dolog lenne, ha mindezeken a dolgokon elgondol-; kozva, szent fogadást tennének, hogy gyérlebbit sem tudtam meg. A megígért értesítés elmaradt. Bizonyára kedvezőbb körülmények közé jutottak s a hála érzése megfakult a lelkűkben. Emberi vonás ez is. Már az evangéliumban is azt olvassuk, hogy tíz meggyógyított bélpoklos közül csak egy tért vissza, hogy hálát adjon a szabadulásért, amint azt a Megváltó szavai is bizonyítják: „Avagy nem tízen tisztulának-é meg? A kilenc pedig hol van? Az élet a maga gyors ütemével s a kötelességteljesítés zajos és fárasztó irama nem igen nyújt időt és alkalmat a hosszú tépelő- désre. Egyszer-kétszer még eszembejutott, aztán elfelejtettem. Ám október közepén az ismerős írással ismét levelet kaptam: Nagy tiszteletű Uram ! Több hónapja annak, hogy Nagy tiszteletű úr megmentette két kicsinyünk életét s én csak most leszek abban a helyzetben, hogy ígéretemhez hűen visszafizethetem azt, amit végső összeroskadásunkban el kellett fogadnunk. Mégpedig személyesen akarom ezt megtenni, hogy megszoríthassam jóságos kezét s elvigyem családom forró háláját. Hogy azóta hogyan fosztottak meg szívtelen emberek kis családi fészkünktől s hogy mily keservesen teltek a hónapok júliusi láboperációm óta, míg egész jobb lábam gipszben volt, mindezt élőszóval. Bár a belső izgalomtól remeg a lelkem, sietve tudatni akarom Nagytiszteletű úrral a nagy örömhírt, mely bennünket ért. Tegnap a pozsonyi cseh pénzügyigazgatóságtól hivatalos értesítés jött, melyben felhívnak, hogy haladéktalanul, de legalább november másodikáig, okvetlenül jelenjek meg ott személyesen, okmányaimmal együtt, mert visszafizetik a menekülésünk előtt ott lebélyegezett és visszatartott utolsó kis pénzünket (3000 cseh korona) 480 pengőt. mekükkel együtt saját szívüket is odaadják az iskolának, hogy ennek a szeretetnek a melege fokozza a tanítónénik és tanítóbácsik türelmét, szeretetét. Ilyen elgondolással, ilyen hittel vezesse most, szeptember elején minden református magyar édesanya és apa az iskolába gyermekét, akkor a sírásra görbülő kis gyermekszájak mosolyra húzódását követi a megelégedés és boldogság szivárványa, amely református Sionunk és magyar hazánk szebb, boldogabb jövendőjét hozza el. Nyíregyháza. Tóth Jenő, ref. ig. tan. Hozzászólás az „Egy közérdekű levélhez“ Sok fájdalommal olvastam és olvasták bizonyára sokan lelki testvéreim is a Szabolcsi Őrszemben közreadott „Egy közérdekű levelet“. Mert bizony ebben a levélben minden van, csak a szeretet nem kapott helyet benne. Már pedig abból a sokat hivatkozott „Kálvinista szellem“, „igaz keresztyén hit“ és „öntudatos kálvinistaság“-ból az következne, hogy egyházunkkal és anak tagjaival foglalkozni, — róluk kritikát gyakorolni — csak szeretettel, az Ige fürdőjében megtisztított lélekkel szabad. Ezek után pedig, ha a levélíró úr arra céloz levelében, hogy — ha az egyházi élet csak adókivetés, behajtás és adományok gyűjtésében nyilvánul meg, akkor az halott egyház — ebben tökéletesen egyet értünk. Mert élő egyház ott van, ahol hitélet van, tehát, ahol Krisztus él és uralkodik. Igaza van abban is, hogy hümelyitéssel, a hit átütő „erejével" a hivatalos köröknek kellene foglalkozni, de aban súlyosan téved, hogy az egyház életében az „egyesülésben az erő“-szerű elvet nélküNagytiszteletű úr megérti a mi nagy örömünket, megérti és átérzi, hogy ez a hír mit jelent nekünk. Mindent jelent, egy év előtt a porba zuhant családi életünk feltámadását. Amint ez az összeg a kezünkbe jut, egyszerre elmúlnak a közelgő tél anyagi gondjai. Hiszen, hogy mást ne is említsek, két beteges gyermekkel, komoly kereset nélkül, fűtőanyag nélkül, ellátatlanul tekintünk a közeledő téli hónapok elé. Ebből az összegből jutna a kicsinyeknek a régóta előírt erősítő tápszerre, bő és jó táplálékra, meleg téli kis holmira, cipőcskékre, házbérre, fűtőanyagra s jutna a legfőbbre, egy kis óvadékra is, mely által azonnal kapnék egy nyugodt, csendes bizalmi állást. Így jövőnk biztosítva lenne. Mindez most attól függ, el tudok-e jutni Pozsonvba, a kijelölt határidőre ! A mai éjszakát boldog remény és kínzó kétség között töltöttük, folyton imádkozva, hogy az Űr kegyelme most el ne hagyjon. Itt van a kezemben a hivatalos kiutalás. Itt van már a cseh határátlépési engedély is, amelyet még tegnap sikerült díjmentesen megszereznem, de a legfontosabb, amitől most minden függ, az útiköltség még hiányzik. Ma délelőtt már mindent megpróbáltam, de hiába. Értékesíteni valónk pedig már régóta nincsen. Az út maga — a legszerényebben számítva — tizenegy pengő. Családomnak legalább három pengőt kellene itthagynom élelemre, míg távol leszek. Nekem pedig egy pengőt kell vinnem élelmezésre, míg a kiutalt összeget átveszem. Megdermed a lelkem, ha elgondolom, hogy hogyan múlnak az órák, a napok. Lejárhat a határidő. Én nem tudok elutazni s a mi feltámadásunk reménye ezzel örökre elvész, mert az alkalom soha többé vissza nem tér. Én igen jól ismerem a cseheket. lözni lehetne. Mert például, ahogy a családban szükség van a nő munkájára, úgy az egyházban, ebben a nagy családban is vannak igen fontos munkaterületek, ahol a „hivatalos körök“ megse tudnának moccanni. Amennyiben helyénvaló levélíró úrnak a hitmélyítéssel kapcsolatos megnyilatkozása, annyira érthetetlen az ezen a téren igen bevált evangélizációval szembeni ellenséges felfogása. Azt mondja, hitmélyítésre van szükség és mégis, mikor ebben az irányban néha- néha történik egy-egy kis megmozdulás — csak azért, mert az „evangélizáció“, — szembe fordul vele és lepocskondiázza. Nem veszi észre, hogy azóta telik meg a templom hívekkel, amióta evangélizációk vannak- Vagy azt gondolja T. P. úr, hogy tényleg egy egyszerű üzleti vállalkozása ez az egyháznak ? Vagy a meghívás módja teszi ellenszenvessé előtte? Ha így van, ez csak nagyfokú tájékozatlanságból és meg nem értésből fakadhat. Azt a perselypénzt, ami az evangélizációkon befolyik —, az idegenből jött evangélizáto- rokkal kapcsolatos költségek felemésztik. Ami pedig a „lelkitisztogatás reklamirozását“ illeti, a kifogásolt röplapokban nem találok semmi kivetni valót. A jövőben is gyakorolni kell, mert* nagyon fontos, hogy az ilyen nagyszerű alkalmakról, mint az evangélizáció is, a gyülekezet minden tagja tudomást szerezzen és azokon megjelenjen. Egyébként pedig az evangélizáció az Ige hirdetésének az a módja, amelyet az ősegyházban Filep és társai és a későbbi korok evangélistái olyan hősiesen és eredményesen gyakoroltak. Tehát nem új dolog, összeegyeztethető a „hagyományokkal“ és mert Igehirdetés — a „hit átütő erejéből" való — bizonyságtétel is. Ismételem, igen eredményes mód és alkalom az evangélizáció a hitmélyítésre. De az így elvetett magot öntözni is kell, hogy kikeljen. Nagy, 9000 lelkes gyülekezetben, mint a nyíregyházi is, a jelenlegi egyházszervezet mellett lehetetlen a lelkeknek a további ápolása. Szerintem, hogy az elvetett mag szárba szökjön és gyümölcsöt teremjen, nagy gyülekezetei eredményesen pásztorolni csak úgy lehet, ha élén egy s.-lelkész, vagy hitoktatóval, presbiterekkel a gyülekezetei kisebb közösséNagytiszteletű jó Uram! Az életben utoljára fordulok Önhöz s kérve kérem, csak most, csak még most az egyszer ne hagyjon el minket, Trianon igazi áldozatait. Esedezve kérem, legyen kegyes az útiköltséget előlegezni nekünk arra a kis időre, míg én Pozsonyból visszatérek. Mindnyájunk boldogsága függ most ettől. Hazatérve első kötelességem lesz úgy ezt, mint az előbbi kölcsönt személyesen visszafizetni és ugyanakkor sok-sok mindent elmondani, amit leírni nem lehet. Ha a pénzt megkapnám, még vasárnap este indulhatnék s hétfő este talán már itthon is lehetnék kis családom között. Nagyon kérem Nagytiszteletű urat, segítsen hozzá e nagy boldogsághoz. Lehetetlen, hogy, aki legnagyobb elhagyatottságunk idején olyan meleg testvéri szeretettel állt mellénk, megsegített és felemelt, most egy lépéssel a megváltás kapuja előtt elhagyjon bennünket. Nem bírok tovább írni a nagy izgalomtól. De most már nem kétségek között, hanem határtalan bizalommal fogjuk várni Nagy tiszteletű úr kezéből sorsunk közeli jórafordu- lását. Az ég minden áldását kérve Nagytiszteletű úrra, vagyok hálás tisztelő híve : Holényi K. Sándor okleveles vegyész. Nem haboztam egy pillanatig sem. A pén'„c gyorsan elküldtem a megadott címre. Az utalvány szelvényén csak ennyit írtam: „Isten megfizet kinek-kinek az ő cselekedetei szerint' . Néhány nap múlva egy tekintélyes napilap egyik számában véletlenül néhány soros hír ötlött a szemembe: (Folytatjuk).
