Szabolcsi Őrszem, 1938 (2. évfolyam, 1-12. szám)
1938-11-01 / 11. szám
2 ¥ SZABOLCSI ŐRSZEM 1938. november hó Debrecen í (Folytatás).& S azután a Szilágyi-Andaházy intézet erkélyére mutatott. Ez az épület — mondá— éppen úgy néz ki, mint negyvenkilencben, amikor Besze János beszélt itt a vaserkélyről. Mit féltek — mondotta az ifjúság- nak az ágyúgolyótól. Mi az az ágyú ! ? Egy nagy puska. Ahol leesik a golyója, megüt egy embert... Beh jókat nevettünk szegény, jó Besze János tréfáin, mókáin azokban a rettenetes időkben ! Aztán a járdán ballagtunk tovább az állomás felé. az örökké elégedetlenkedő, zúgolódó, forradalmi, halálszagu költőket, akiknek eszméitől csömört és nyavalyatörést kap az ember. Van az embernek úgyis elég gondja, baja ! Mit rongálja az ember az egészségét, idegzetét azokkal a veszedelmes, halálszagú írókkal, költőkkel! ? ... Végre kiértünk az állomáshoz, ahol megváltott egy kedvezményes harmadosztályú jegyet. S amikor egy ezüstgalléros vasutas kiabálni kezdett, hogy: Hadház, Nyíregyháza felé beszállani — beült ő is egyik harmadosztályú kupéba, egy csapat hadházi káposzta-kupec közé, akiket kalap- levéve üdvözölt. , Én pedig a kupé előtt álldogálva, néztem a vonatot, amely némi zörgés, csattogás után egyszercsak elindult. Atyám pedig az ablak mellé állva, kiszólt hozzám: Az ékesenszólástan tanárának hagyj békét! Fel kell hagyni a figurákkal ! Isten áldjon meg ! S aztán lassú léptekkel ballagtam hazafelé, a városba. A korzón jöttek-mentek az emberek. Köztük egy-egy feketeruhás, visszaTnaradt vidéki vendég. Néztem, bámultam őket, mint húsvét vasárnapján a gyermekek a porba hullatott hímes tojásnak színes héjait, amikor is búsan sóhajtgatnak: Bé szép volt az azünnep; bé kár, hogy elmúlt, hogy ennek is vége lett. Baráth Imre. Az utca közepén egymás után robogtak a hintók, fiakkerek. Trapp, trapp, trapp, trapp — zörögtek a lovak patái. Az egyik fényes hintó robogása alkalmával néhány kereskedő felesége kijött a bolt elé, nagy tisztelettel mondá a hintóbán ülő Hegedűs miniszter láttára: Áh ! A Hegedűs, a miniszter, a miniszter !... A boltokból egymásután jöttek kifelé a fiatal tiszteletesek és tiszteletes asszonyok, hatalmas csomagokat emelgetve. Atyám látva őket, újból beszélgetni kezdett: Ifjúság — kedvesség ! — mondá. — Szépek, kedvesek ezek a fiatal papnék. Csak az a baj, hogy ha bejönnek a városba, bevásárolnák az egész világot. Az ördög győzné némelyiket pénzzel! ... Hát az bizonyos, hogy embernek kell lennie, aki meg tudja őket rendszabályozni ! Mert hát igaz, hogy élet temérdek szépségét, kedvességét köszönhetjük nékiek; de, ha szabadjára engedjük őket, akkor temérdek zenebonát, bolondságot csinálnak, cselekszenek az embernek ... Majd elhaladtunk a Széli-palota előtt. — Széli Kálmán — mondá —, a mostani szalontai pap, esperes, velem tanult. Jó fiú volt. Takaros, barna legény. Arany Já- | nosnak 'vette el a leányát. Ha néha szabad j időd van, ajánlom, hogy az olyanféle költőket olvasd, mint Arany János. Nem azokat ? A FELSZABADULT FELVIDÉKÉRT dobog ma minden magyar szív szerte e csonka hazában. Büszkén s megelégedetten mondogatjuk: győzött az igazság. Már nem is tartjuk csodának, ami történt. Természetesnek vesszük, hogy ezreknek számára végre ütött a szabadulás órája, hiszen azt kaptuk csak vissza, amihez jogunk volt. Ez történelmi igazság. De ha az Ige fényébe állítjuk meg kell látnunk hogy az Örökkévaló Isten könyörülő szeretete mutatkozott meg újra. Csoda történt, s bármennyire szeretnénk is az érdemet személyeknek tulajdonítani, nem vitathatjuk el Istentől. Lehet a magyar hősiesség világra szóló, de diadala mégis csak Istentől való. Lehet az ész ragyogó, mely a békét diktálta, de átragyog azon, mint indító erő, Isten minden értelmet felülhaladó szeretete. Most, amikor újra keblünkre ölelhetjük visszakapott magyar testvéreinket, önkéntelenül felvetődik bennünk a kérdés: mivel segíthetnénk rajtuk? Adni szeretnénk valamit, de amikor mi magunk is szegények vagyunk. * Szerelnénk felvidámítani a sokat szenvedett, borús arcokat, eggyéforrani a közös magyar örömben. Mi lehetne az a legnagyobb ajándék, mely mellett az igazi öröm forrása fakadhatna fel? — Van Valaki felettünk, aki magához hívja a megfáradot- takat s aki nyugalmat ígér. A kultúra fejlődésének terén már is olvashatunk lépésekről, magyar irodalmi termékek terjesztéséről, új mozik építéséről. A szeretetnek is látjuk megnyilvánult jeleit szeretetcsomagok kiosztásában, felvidéki magyar testvéreink vendéglátásában, gyűjtések eszközlésében stb. Ez lehet mind jótékony és részleteiben talán nélkülözhetetlen dolog. De vájjon a test szükségleteinek kielégítése közben van-e gondunk a lelkek táplálására is? Felébredt-e már szívünkben a felelősség érzete? Felszabadult lelkek vár- n^k megelegítésre. Juttathatunk-e a fényből, mely eddig csak nekünk világított ? Ha valóban örömteljes életet akarunk felszabadult magyar testvéreink számára, fogjuk meg kezüket s vezessük el őket a Krisztus keresztjéhez. S most hadd nézzünk bele mélyebben életünkbe. Mi ott állunk-e már Megváltónk keresztjénél? Minden bizonnyal rádöbbenünk, hogy nem. Induljunk hát együtt magyar a magyarral. így, ha göröngyös is, de aerau TÁRCA Már értem! Azért kellett, hogy összeforrjunk, egy szóra mozduljon a szánk, és megérezzük, mit jelent a hazánk. Azért kellett a porba hullni, hogy megfogjuk egymás kezét, s közös erővel talpra álljon ez a nép. Már értem! Nem lehetett máskép. Kellett a zokogás, a jaj, hogy közönyében el ne vesszen a magyar. Értelmet nyert a tépett ország, az elrabolt folyók, hegyek. Nem érdemelt ajándék volt, — és elveszett De amikor kigyúlt szívünkben az első pisla, gyönge fény, nem késett az -Isten kegyelme, s a remény. Mellénk állt a hatalmas Isten egyetlen, szent akarata! Szemünk láttára így történt meg a csoda. Alázatosan hadd rebegjem ; Köszönöm, bölcs, jó Istenem ! Te tudod, hogy mit akarsz vélünk ! Ügy legyen! VAJAS KLÁRA. Az árenda L Iratok hevertek az asztalon. Idős Illés András komoly méltósággal kutatott közöttük. Apjáról .maradt' homályos okuláréja félrebillent uborika-orrán. Nem is azon keresztül nézte ő az írást, hanem fölötte, vagy alatta, de ha az ember iratokkal foglalkozik, úgy ünnepélyes, Ka a pápaszem is föl van téve... — Annyuk !... Borosa, te !... Gyere csak egy kicsit! Te tán jobban látod !... Miféle írás ez? Az asszony odalibbent áz ura hátamögé, apró, fekete szemeivel hunyorgatva nézte a fakult, kopott cédulát. — Hát nem láttya kend, hogy micsoda ? Hát a paksus, akit a födrül csináltak. Améket Triarnyonba, vagy ,hun elvettek, oszt* akit most a sógor árendára bír. — Csakugyan az vóna? — Hál* Istennek, jó szemem van még. Meg oszt* nem azért jártam ki három oskolát, meg egy fél telet, hogy ne látnám, meg ne tüd- máim, miit tart az írás! — Akkor meg olvasd is, hadd tudom meg, miegymás van benne ? — Miegymás? Tudom én azt kívüliről is, apjuk. Nem kell ahhoz írás. Hát az van benne, hogy aszongya: „Szerződés, mely szerint Halász József, aki féllábú, a túloldalon használt három hód fődnek az árendáját minden évben szeptember elsejére tartozik idős Illés Andrásnak, mint tulajdonosnak, magyar pénzben, egy summában kifizetni. Éin, Halász József pedig köte...“ — Eddig’ van, apjuk, nincs tovább, mer el van szakad ^i. — Elég ez, Barcsa ! Tán még sok is! Az a fő, hogy benne .van, hogy idős Illés András, meg, hogy Halász Józsi, meg hogy árenda a túl oldali födrül, meg miegymás... Elég ez, untig-! — Hát oszt* minek vón ez kendnek, kies uram? — firtatta az asszony. — Hát csak azért — válaszolt mogorván az öreg —, hogy ideje vón mán elintézni azt a kis árendát. Az idei, a tavalyi, meg a tavalyelőtti! Jó kis summa, no ! De hát nem vagyok én máglás, hogy várjak a saját pénzem után 1st en-világ-untig. — Tán csak nem ággyá igyvédkézbe a tulajdon sógorát, a megbódogiult első felesége ídes testvérjét, azt a szegény, féllábú rokkantát? Idős Illés András honiokára tolta a pápa- szemét, sodorintott egyet deres bajuszán, amá nála a megfontolás jele volt s csak aztán felelt aránylag fiatal feleségének: — Oda éppen nem. Igyvédkézbe nem. De az árendát behajtom, ha törik, ha szakad! ! — Ugyan ne beveskedjen má‘, no! csato- rált az asszony. Nem olyan könnyű dolog a túloldalon ugrálni a magyar embernek, mint ahogy kend azt öreg fejjel kikándizálja. Meg oszt* mit csinálna? Tán elhozna egy kölkit? — Oszt* még te is pártolod?! Nekem nem sógorom, csak vöt! Meg hát családom van má* nekem. Nekem is pénz, ami pénz. Meny- nyen dógozni, vagy dögőjjön meg, de az én födém hasznát tovább nem eszi potyára. Lejárt a terminus, nincs tovább pardony. Hónap úgyis megyek a csapi legelőte. Hazahozom a Rózsit. De nem magába, hanem a Halász Józsi tehenével együtt. Elhajtom az árendába. Kivezetem én az ólbul még ha az ég a főddel ösz- szeszakad, akkor is. De az árendát nem engedem. Megértetted?! Utravalót hónapra, mer megyek ! Az asszony közelebb hajolt az urához: — Ides párom, ne csináljon ilyen istente- lenséget! Hiszen az a szegény Halász -família jóformán abból az egy tehénykóbűl éldegél.
