Szabolcsi Őrszem, 1937 (1. évfolyam, 1-12. szám)
1937-11-01 / 11. szám
2 SZABOLCSI ŐRSZEM 1937. november hó. Kettős élet Örök kísértése az embernek, hogy kettős életet éljen. Egyet vasárnap 'és egyet hétköznap. És ez az utóbbi a mi igazi életünk, mert nem takar ibe a látszat leple 'bennünket. Ezt a leplet akkor vesszük magunkra, amikor utunk a templomajtó felé visz. Rögtön ledobjuk azonban magunkról, mihelyt elhagyjuk a szent helyet. Abban a hitben riogatjuk magunkat, hogy eleget tettünk egy hétre ismét az Istennek: jól „kiénekeltük“ magunkat, még a „pap“ .imádságából is „elkaptunk“ egy-két mondatot, a prédikációt pedig végig ültük — türelmesen. A hétköznapi ólet az „.más lapra tartozik“. Ezért van az, hogy ha egy pogány betévedne templomainkba és látná a gyülekezetek Öuzgóságának tüzet magasra csapni, azt gondolhatná: íme, csupa szentekből állanak a keresztyéniek! Ha azonban bepillantana ezeknek a „szenteknek“ hétköznapi életébe, megdöbbenve látná a keresztyén ember kettős életét. A mindennapit és a templomit, mely úgy különbözik egymástól, mint az ibolya a szerbtöv.istől, mint a hattyú a denevértől. A hétköznapi ember. Nézzük meg a hétköznapi ember néhány vonását. A hétköznapi ember lop. Mindenki tudja, hogy a lopás — bűn. Mégis — hiába. Ki tartja meg a VIII. parancsolatotV Csiak arra vigyáznak az emberek, hogy meg ne lássák — mások. Tüdják, hogy akikor „büntetés“ vár rájuk. Attól azonban nem félnek, hogy meglátja őket az — Isten. Óh, miért van az, hogy a legtöbb ember keze olyan, mintha enyvben mosta volna meg? Amerikában, Washington városában van egy pénztár, amelybe olyan névtelenül érkező összegek futnak be, melyeket valamikor elloptak vala- honn’ét. Ezt a pénztárt így nevezik: Lelkiismeret- alap. Már közel félmillió dollár van benne. Ha községünkben felállítanák ezt a pénztárt, és mindenki becsületes őszinteséggel beküldené pénzben azt az értéket, amit igaztalanul „szerzett“, — vájjon mekkora összegű betét gyűlne egybe? A hétköznapi ember öl. Nemcsak a testet lehet .megölni, hanem 'betűvel és szóval a lelket is. lEnköl esteien regények, a ponyva-irodalom szennyes termékei hány tiszta lelket öltek már meg! Minden betű öl, amelyet a Sátán irat le velünk. Hát még a szó! Mennyi szívet ölt az már meg! Amikor halálra sértünk valakit — igaztala- nul; amikor vádak és rágalmak pergőtüzével akarjuk leteríteni allenfeáünket, mert szemünkbe mondta az igazat, „rátapintott“ valami gyöngénkre, megsértette „önérzetünket“; amikor durva káromkodás szennyes árja folyik .ki ajkunkon és beiszapolja a gyermekünk lelkét, — akkor ölő méreg a szavunk. A hétköznapi ember paráználkodik. Hány ifjú tudja megőrizni a maga tisztaságát a — házasságig? (Ezt azonban nem tartja bűnnek ez a kettős erkölcsöt hirdető világ!) Nem látunk mocsárba hullani liliomtiszta leányleik eket? Nincs tele házasságtörő férfiak és nők tarka seregével ez a föld? Nem látjuk az érzékiség tüzelt lobogni az emberi tekintetekben?’ Ki ne tudná, hogy vér- bajosok künondhaitatlan seregét cipeli hátán ez a föld? A paráznaság bűne úgy elöntötte a földet, mint a gátat tört folyó az áldást ígérő mezőt. A hétköznapi ember hamisan esküszik. Az eskü szentségét a mai ember a múlt lomtárába doibta. Mert nem olvassa az evangéliumot; Krisztus tanítása idegen a számára. Ezért van az, hogy gyermek és felnőtt egyaránt a „bizony Isteninél takarja el hazugságát. És ezt olyan szemrebbenés nélkül, elvetemülten teszi, mintha soha-“ sem kellene majd számot adni cselekedeteiről. Ezért kapható még arra is, hogy pénzért, vagy érdekből hamis tanúként áll meg a bíróság előtt, mint az igazság napfényre kerülésének öntudatos dgáncsolója. * És mindezt „keresztyének“ teszik, akik szóval vért is ontanának hitükért. „Keresztyének“, akiknek Krisztushoz annyi közük van, mint a sárgöröngynek a csillagfényhez. Ha Jézus seregszemlét tartana csak községünkben és megbélyegezné azokat, akik már hamisan esküdtek, hányán maradnánk — jel nélkül? A hétköznapi ember idegen istenek után jár. Milyen szomorúsággal nézhet bennünket Krisztus, akik annyiszor áldozunk idegen isteneknek a mennyei Atya helyett, aki Benne jelentette ki magát teljesen! A sokféle idegen istenek közül most csak egyet érintünk. A pénz-istent. Mert ennek áldoz leginkább a mai ember. Ez után fut idegesen és lihegve. Ha az emberek őszinte feleletet mernének adni erre a kérdésre: Isten-e, vagy a pénz? — megdöbbentő lenne a válasz. íme a hétköznapi embernek csak ötféle vonása! Pedig még csak a legrilkítóbbakat érintettük! Hátha vonásait mind megrajzolnánk! Könyv telne ki abból! A vasárnapi ember. Meg kell végre már értenünk mindnyájunknak, hogy a külső istentisztelet megtérés nélkül iszonyat az Isten előtt. Nem lehet üres, megszokott, lóleknélküLi szertartások! tömegével „bebiztosítani“ a lelket az örök 'életre. Nem a vallás aranyhídján léphetünk be az örökkévalóságba, hanem megtért, Krisztusba oltott életünk, élő hitünk angyalszárnyain. Értéktelen é9 hiábavaló minden istentisztelet, ha az nem szenteli meg az egész életet. A vasárnapi ember félre alkarja vezetni az Istent is, meg az embereket is, miközben önmagát ámítja el — végzetesen. Akinek kezéhez hozzátapad a má9é, úgy ül a templomban, mintha ruháját a becsületesség arany- szövetéből szőtték ivolma. A lélekgyilkos a kegyesség eleven szobraiként .mered fölfelé. A parázna úgy áll meg az Ür előtt, mint az erény őre, az erkölcsi tisztaság páncélos vitéze. A hamisan esküvő igazmondás gyöngyeit fűzögeti. Az idegen istent imádó tele torokkal harsonázza az éneket, mintha az ő lelke szülte volna.. Milyen szép Í9 így kívülről ez a vasárnapi ember! .Csakhogy valaki nagyon is ismeri; ünnepi TÁRCA ÉN NEM ÉRDEMELTEM. Isten! Atyám. Én nem érdemeltem, Amit nékem ajándékul adtál. Rossz voltam. — Rossz. Engedetlen, sokszor Veledtusázó — éjinek éjszakáján. Szent könyved előtt nyughatatlan lelkem Arcod szent fényét — jájj — hiába látta; Lázongó testem a kínok völgyében A vágy aranyborjúját imádta. Rossz voltam. Rossz. — Én nem tudtam félni, Pedig — Atyám — gyáva voltam szörnyen. .Emberek közt parancsra .vált szavam, De előtted minidig összetörtem. Kettészaikasztott a Rossz és a Jóság S jobbik énem feléd, a rossz ellened tört. Amíg amaz jóvá próbált tenni, Emez minden jóságom eltörölt. Mennyi rom! Óih, mennyi halott fatreng Kiörültem... De már halkulóbb a harc. Megnyugtatsz már. Tied leszek újra, Leikeimen ragyog már a Krisztus-arc S éh, a senki: királyi kösöntyűt — — Érzem már is — diadalmat nyertem. Amit nekem ajándékul adtál — Atyám! Én ezt meg nem érdemeltem. Úti emlékek Éppen mostanában van egy éve, hogy búcsút intettem a dimbes-dombos szabolcsi tájaknak. Hosszú órákon keresztül messze ismeretlen tájak szépségei között száguldott velem a pompás villanyvonat. Innsbruckig komor fellegiek nehéz kárpitjai zárták el kiváncsi szemeim elől a tiroli begyóriások sziklacsúcsait. De amint a voralbergi tájak „rhododendronos hegyoldalai“ közé siklott be velünk a kanyargó villamoskígyó, égi kezek egyre magasabbra vonták fel a nehéz felhőkárpitot s alóla elősugárzott az őszi map aranyával dúsan megrakott kies alpesi tájak elbűvölő panorámája. Nem volt idő a hosszas gyönyörködésre. A kegyetlen masiniszta könyörtelen szívvel diktálta és tartotta „a 120-as tempót“. Itt még néma mozdulatlansággal tapadtak szemeim az ógigéző csúcsok sziklás ormaira, ott már enyhe szélben ringó alpesi taivak távoli kékjét itta szépségre szomjas tekintetem. Nem győztem betelni a gyöpnyörüséggel. — Szinte megmámorosodtam az új, meg új tájak új, meg új szépségeinek reám zúduló tengernyi zuha- tagáról. Amint így 'elbűvöltem álltam a nagytermes kocsi széles, nyitott ablakában, — mintha a fuj- dogáló szellő hozta volna hozzám a messze elmaradt alföldi rónáról —, magyar szó ütötte meg füleimet. Mintha egyszerre aludt volna ki a nap ezernyi lámpája, úgy vesztette el előttem hirtelen minden színét, fényét, pompáját a voralbergi táj, de a szó, az édes magyar szó varázsos muzsikája ott zsongott fülemben elnúmíthatatlaniul. — Egyik kábulatból a másikba estem. Nem érdekelt többé a tájaik változó pompája és vonzó új szépségek nem tudtak tovább magukhoz láncolni. Két bágyadt szemem a végtelenbe tágult s egyszeriben benépesült a lelkem az elhagyott otthon, a kedves ismerősök felrajzó képeivel. Most .vált először tudatossá bennem egész világosan, hogy hol is vagyok. Eddig a sok változatos élmény elhessegette, távoltartotta tudatomból lelkem elhagyott kedve ltjeit: a mindenhova kísérő, meleg szülői tekintetet, a drága testvéri arcokat, a baráti kéz szorításának melegét, a megszokott környezet és elhagyott munkakör sok apró örömét. Utam eddigi szakaszán csak a jelenben, a jelennek éltem anélkül, hogy tudtam volna. Most a voralbergi reggel ragyogásában, a robogó vonat egyenletes zakatolásában megcsendülő muzsikás magyar szavak egyszerre felébresztettek. Elhozták hozzám a múltat, hogy, megmutassák az igazi jelent. Mert az, amit eddig láttam, a gyönyörűség, amiben elringattam magam, nem a való volt, „csak annak égi mása“. Álom, illúzió, melyből bármennyire ndhéz és akármennyire fáj, fel kellett ébredni. Kábult fejjel, kissé bizonytalan léptekkel indultam az előbbi hangok irányában. Nem sokáig kellett keresnem, hamar ráakadtam egy tarisz- nyázó, kedves kis magyar társaságra. Nem mintha ajó paprikás szalonnát és fehér cipót kívántam volna meg tőlük, hanem inkább, mert valami belső érzés húzott hozzájuk, benyitottam 'fülkéjükbe. Barátságos adjon Isten-mel fogadtak, ők hellyel és ennivalóval kínáltak meg, én inkább sorsuk, útjuk célja iránt érdeklődtem. Egy kis erdélyi faluból indultak el. Szomorú tekintetű, sokat szenvedett kisebbségi magyarok voltaik. Nem beszéltek sokat otthoni állapotukról, úgylátszik, 17 é.v alatt megtanultak bölcsen hallgatni. De 'én barázdált homlokukról, rongyos ruhájukról és valami túlvilági fényben csillogó, reménykedő tekintetükből mindent kiolvastam. Amerikába mentek. Kivándorlók voltak. Egy héttagú népes családdal ismét kevesebb az önálló az erdélyi magyar poszton. Nagyon elszorult a szívem és megnehezedett a Lelkiem. Eszembe jutott a költő szava: „így hullnak el legjobbjaink a hosszú harc alatt“. Ott hagytam őkiet s visszamentem vigasztalóul gyönyörködni a voralbergi tájiak panorámájához. De az előbbi sok szépséget nem találtam sehol. Mintha az előbbi beszélgetés Öt a megvakultam volna. „Bús lett a hajnal, mint az alkonyat, s tovább repült a vágtató vonat“. Gyulaháza. Pethő Károly. Porzsolt István.
