Szabolcsi Őrszem, 1937 (1. évfolyam, 1-12. szám)
1937-11-01 / 11. szám
j Közlöny Szerkesztőségének '• ’ Debrecen tBI Kollégium. I. évf. 11. szám. Nyíregyháza, 1937. november hó. HMOIÜI ötön A SZABOLCSI REFORMÁTUS GYÜLEKEZETEK LAPJA Szerkesztőség és kiadóhivatal: NYÍREGYHÁZA, KÁLVINEUM Telefon: 2-80. Szerkesztő: Dr. Ferenczy Károly. Helyettes szerkesztő: Hadházy Lajos. Előfizetési díj: Egy évre 80 fillér. Megjelenik havonként. Ilj pogányságTársadalmi megmozdulások, politikai beszámolók, képviselőházi beszédek éppúgy sokat foglalkoznak mostanában a Keletről és Nyugatról egyaránt leplezetlen orcával jelentkező pogányságnak az emberi életre, egész európai művelődésünkre veszedelmes és fenyegető irányzatával, mint a különböző keresztyén felekezetek hivatalos megnyilatkozásai és szószéki beszédei. Méltán. Társadalom, állam, egyházak egyaránt érzik a két Aűz közé való szorítottság, a két irányból való nyilt és rejtett támadás fenyegető voltát s nem csoda, ha mozgósítani akarják a rendelkezésükre álló erőket a veszedelem elhárítására. Felesleges volna színezni akarni a veszedelmet. Képzelje el bárki akár a keleti, akár a nyugati ppgányság győzelmét Európában, vagy éppen az egész emberiség felett s mindjárt tisztában lesz a következményekkel. Kelet a minden vonalon érvényesített, az emberi élet egész területén megnyilatkozó istentelenséget, a teljes vallástalansá- gort, Nyugat az eltorzított, meghamisított, a bálvánnyá tett fajiság szolgálatának igájába tört ke- resztyénségef, vagy éppen teljes keresztyénelle- nességet, mindenképpen azonban teljes Krisztus- nélküliséget s így végeredményben mindkettő a teljes barbárságot, a szabadság és szeretet nélkül való világot jelenti. Aki most már végiggondolja akár az egyik, akár a másik irány diadalának következményeit; az emberi élet minden vonatkozásában, az tisztán látja azt is, hogy itt nem kis dolgokról van szó. Nem a politikai, társadalmi, gazdasági élet sok tekintetben elavult, illetve tarthatatlanná vált s megújhodásra váró rendjének ilyen vagy olyan irányban való átformálódásáról van szó. Nem a köz rovására sokszor túltengő egyéni szabadság, vagy a tőke uralmára épített kapitalizmus sorsa van itt kockára téve. Egyetlen tiszta- lelkű ember feje se fájna se a liberalizmus, se a kapitalizmus bálványának összedőltén, ha helyükbe egy egészségesebb, igazságosabb és tisztább levegőjű élet virágozhatnék fel s ezért az egészségesebb, igazságosabb és tisztább életért mindnyájunknak meg kell ragadnunk az eke szarvát, hogy boldogabb jövendő aratását készíthessük elő. Nem az életünk külső rendjének megváltozásáról van szó. Abban hadd változzék, amit változásra ítélt a történelem Ura, az ítélettartás Istene. Kelet és Nyugat nem ezen a ponton jelent fenyegető veszedelmet. A veszedelem az emberi élet lelki alapjait fenyegeti. Magát az Isten képére teremtett embert. A pogányság — úgy a keleti, mint a nyugati — az istenfiúság pecsétjét akarja a homlokunkról végkép letörölni, hogy ember-állatot csináljon beörök pogányság ölünk. Az ember-állat számára pedig éppúgy nincs semmi magasabbrendűség, mint a fenevad számára. Ahol az ember állattá lesz, ott állativá válik az élet is. Szeretet, megbocsátás, irgalom, önfeláldozás és jóság, becsület és hűség éppúgy nincs az ember-állatok között, mint ahogy nincs az őserdők vadjai között. Vagy, ha van valami egyíkből-másikból, — mert az erdő vadjai is különbek egyik-másik tekintetben, mint az emberállatok — az nem mindenkire kiterjedő, egyetemes tulajdonság és élettörvény, tudatos magatartás, csak a saját fajtabélire korlátozott ösztön. A másfajtabeliek között *kérlelhetetlen kegyetlenséggel tart az állati létért folyó küzdelem. Egyének és fajok, társadalmak és nemzetek között és számára egyaránt megszűnik az együvétartozás nagy gondolata, az egymásért való szolgálat isteni törvénye, a testvériség -^kötelezettsége, hogy helyébe lépjen a „kiki magának“ életcélja, az „aki bírja, marja“ élettörvénye. Egyesek szemében lehet ez a kiválasztódás az erőkitermelődés lehetősége és alkalma, a mi szemünkben azonban lelki halál, elaljasodás, az élet állati szintre süllyedése, történelmi katasztrófa. Amikor azonban az áj pogányságnak ezt a szörnyűséget jelentő veszedelmét világosan meg kell látnunk és másokkal is megláttatnunk, nem lehet lehúnyni a szemünket két nagy történelmi igazság előtt sem. Az egyik az, hogy akármilyen sokan és sokszor beszélnek és írnak is Kelet és Nyugat „új“ pogányságáról, ez a pogányság voltaképpen nem új, hanem örök pogányság. Az elaljasodásra való hajlam és az életnek állativá-tételére irányuló akarat mindig meg volt az emberiség történelmében — amióta a bűn belépett az ember világába. Más-más ruhát öltött, más-más fogalmazásban jelentkezett, de mindig meg volt. Néha lappangott, elbújt, mint a hegyek patakja, néha zúgó erővel tört a felszínre s ragadta magával az embereket el, messze Istentől... Sorsa az embernek, hogy a bűn mindig a sarkaiban van, mindig ólálkodik rá, hogy hatalmába vegye, hogy besározza és elalja- sítsa s végzete a bűnnek, hogy sohase tudja kielégíteni az embert, illetve lelkét, amelyet Istentől kapott. A pogányság egykorú a bűnnel s amíg bűn lesz, mindig lesz pogányság. Ezért nem lesz a földi élet soha azonos isten országával s ezért nem számolhatunk le soha, egyszersmindenkorra a pogánysággal, amíg csak Isten le nem számol vele a végső ítélettartás idején. A másik igazság pedig — ami előtt képmutatás nélkül nem hányhatjuk be szemünket — az,- ARI 10 fiuér. hogy pogányság nemcsak a keresztyénségen kívül van, van a keresztyénségen belül is. Messze vezetne, ha példákkal akarnám igazolni ennek az állításnak az igazságát. Azt hiszem azonban, nincs is erre szükség. Természetesen nem az Ige időfölötti örök keresztyénségére gondolok, hanem a történelemben láthatóvá vált s az emberek által képviselt keresztyénségre. Gondoljunk csak a „keresztyén“ Európára. Gondoljunk a keresztyénségével, a műveltségével kérkedő fehér emberre, aki vasárnaponként misét hallgat vagy zsoltárt énekel s a templomból kijőve egy levegőt sem hajlandó szívni embertársával — ha az történetesen néger. Gondoljunk a „keresztyén“ társadalmakra, mennyi pogányság búvik meg ezeknek a társadalmaknak a keresz- tyénsége alatt?! Nem is búvik, sokszor hangosan és vérlázítóan kiált! Gondoljunk arra, hogy azok beszélnek sokszor „új pogányság“-ról s annak veszedelmeiről, — a maguk önző érdekeinek szemüvegén keresztül látva és jellemezve a „veszedelmeket“ —, akik az Ige örök keresztyéőségének fényében maguk is az örök pogányság megszállottjai, életfelfogásban, életgyakorlatban, magukról és másokról való gondolkozásukban, emberekhez s emberek közösségéhez — családhoz, egyházhoz, nemzethez — való viszonyukban maguk is pogányok. Akik Krisztus nevéről nevezik magukat, de akikre Ö csak ezt mondaná: „nem ismerlek titeket“. Nem feledhetjük, hogy a pogányok között folyó evangéliumi misszió munkásainak egybehangzó véleménye szerint, ennek a munkának legfőbb akadálya az a tény, hogy a keresztyénségen kívül álló népek és törzsek fiai sokszor több pogányságot voltak kénytelenek a „keresztyének“ között és részéről megismerni, mint ami az ő életükben volt tapasztalható, nem feledhetjük, hogy egy világkonferencián egy hindu így szólalt meg: „Krisztusra szükségünk van, de a ti keresztyén- ségetekből nem kérünk“. Nem mondom, éppen a fentebb leírtak alapján távolról sem, hogy ne törődjünk a kívülről jelentkező pogányság veszedelmével. De ugyanakkor ne feledkezzünk meg a saját pogányságunkról. Magunkra, egyházainkra ez a belső pogányság még veszedelmesebb!! FERENCZY KAROLY. „Aki vet az ő testének, a testből arat veszedelmet ; aki pedig vet a léleknek, a leiekből arat örök életet“. (Gál. 6. r., 8. v.)
