Szabolcsi Őrszem, 1937 (1. évfolyam, 1-12. szám)
1937-10-01 / 10. szám
2 •. • \ '« V, SZABOLCSI ŐRSZEM 1937. október hó. össze évemként .bizalmas megbeszélésre, amikor kitűzött tárgy nem lesz a tanácskozásra, csak kérdés és felellet alakjában beszélgetés a ref. egység megteremtésének lehetőségeiről. Egyszer volt is ilyen összejövetel, kedves is volt, tanulságos is;... lenni kellene ezután is, mert nélkülözhetetlen szükségünk van reá. Eszünkbe kell vennünk a 96-ik zsoltár figyelmeztetését: „énekeljetek az Úrnak új 'éneket“. Üj, lelkesítő dallamokra van szükségünk, mert a régiek elavultak. Amit eddig gondoltunk, szóltunk és cselekedtünk, az nagyon el- ©rőtlenült. Elvesztettük az igazi vezérhangot,... a lelkünk csügged, a hitünk fáradt..., nem tudunk belekiáltani, mint Mózes a Veres-tenger hullámaiba és mintha az a nyomasztó érzés kezdene úrrá lenni rajtunk, hogy míai reif, keresztyén egyházi életünknek nincsen sem ereje, sem egysége, sem diadalmas küzdelemre vezérlő harci készsége. Az egyházi élet kereteim kívül az „oldott kéve“ szomorú sorsa lett az osztályrészünk! iM'it cselekedjünk ? Vegyük elő a Bibliát, amely tele van erőnek és bátorságnak leiké vél. Elevenítsük fel maigy püspökünk, dr. Baltazár Dezső emlékét, kinek első hívó szavára a tisza- dobi kerületben csak 3 lelkész jött össze értekezletre és mégsem csüggedt, hanem volt delkiereje és bátorsága évekig tartó küzdelem után az Orsz. Reif. Lelkészegyesület hatalmas táborába tömöríteni a magyar ref. egyház minden lelkipásztorát. Ha a hitnek és a bizalomnak szilárd fundamentumán tudunk mi is megállani és ez az érzés, ez a lélek s a testvéri szeretetnek az ő lelkében 'és életében megnyilvánult osodás ereje hat át bennünket a közélet sokszor nehéz kérdéseinek megoldásánál is, akkor mi is meg fogjuk érteni egymást a gyülekezet tagjaival is és igen sok dologban az egyházi kereteken kívüleső munkatéren is mienk lesz a diadal és boldog érzéssel 'énekelhetünk a jövendő időben mi is „új éneket az Úristennek“ lés munkálhatjuk sokfcall eredményesebiben Isten dicsőségét s édes magyar hazánk és anyaszentegyházunk jövendő boldogságát. A „ne politizáljunk“ jelszó helyett tehát a jövő munkájához ezzel a felhívással buzdítsuk egymást, „egy akarattal, testvéri szívvel: a kitűzött cél fellé előre Istennel!“ Bartha László, esperes. „Szüret után jár az idő“ Kiforrt a bor. Szüret után megszaporodnak az esküvők. Ifjú párok ünneplőbe öltözve mennek a községházára s onnan a paróchiára. Még elmennek ide is. A keresztlevelet már nem itt adják ugyan ki, de még mindig úgy illik, hogy ősi, szép szokás szerint, ne csak a 'táblára függesszék ki a hirdető levelet, de a templomiban is mindenkitől hallható módon, hirdessék ki a jegyeseket. Mégis csak több ez, mint a néma, fekete tábla! Boldog perc, kedves pillanat, amikor a szív titka nyilvánossá lesz, amikor nemcsak magunk, hanem mások is örülnek a mi boldogságunknak! Nem is zavarja semmi ezt a boldogságot, ha nemcsak a szeretet közös az ifjak között, hanem a hit, a vallás, az egyház is. Ha ez nem közös, hiába mondogatják maguk megnyugtatásául : „Nem haj az“, „Egy Istent imádunk“, valami különös, nyugtalanító érzés csak zavatja lelkűk nyugalmát. El kellene vinni azt a hirdetési cédulát a lelfcészi hivatalba, de mit mond a tiszteletes úr? De él kell menni a plébános úrhoz is! Az pedig nem hirdet, nem gyóntat, nem áldoztait s nem esket, csak úgy, ha minden gyermeket át ad fcato- likusfaak. Viszont ez nagy szégyen és bűn! Meg is fogadta a konfirmációikor, hogy református egyházának holtig hű tagja ile9z. Ha gyermekét most elígéri, ha református egyháza kárára egvességet köt, akkor ez nyilván hűtlenség lesz vallásához. Elárulja egyházát s Judás bűnébe esik. Az árulás pedig nagy bűn. Ha a katona elárulja hazáját : főbelövik, vagy felakasztják. Ez sem kisebb bűn! Ilyen rémképekkel küzd, míg azon töpreng: elmen jen-e a tiszteletes úrhoz, vagy nem?! Végre mégis elmegy. Mert úgyis mindegy. Ha nem megy el, felkeresi őt a tiszteletes úr. Semmiképpen nincs menekvés. Amit a tiszteletes úrtól hall, az még inkább megerősíti lelke nyugtalanságát. Nem haragszik, hogy másvallású a jegyese, de nagyon a lelkére köti, hogy meg ne bántsa református egyházát, meg ne szegje a konfirmációkor, az egész gyülekezet előtt tett esküjét, figyelmezteti, hogy egy pillanatig sem maradhat jó református az, aki saját meggyőződése ellenére más vattásban, más egyház részére neveli azt a gyermekét, .akit az Isten neki szánt, s akit a törvény szerint az ő egyháza hite szerint kellene felnevelnie. Felvilágosítja, hogy ezáltal széttépi azt a szent, lelki közösséget, amely közte és a gyülekezet között eddig fennállott. Éppen azért úrvacsorával sem szabad többé élnie s egyháatagsággal járó jogoktól is elesik* Aztán jön 'egy csomó személyes szemrehányás, hogy hiábavaló volt az egyháznak iránta való sok-sok jóságos szeretet©, áldozata. A lelki- pásztor és tanító kedvessége, bizalma, türelmes fáradsága, barátságos segítsége. Mindezt fel keli áldoznia azért, hogy mostani jegyese, későbbi hitvese gyónhasson, áldozhasson. Egyszer csak ráeszmél azonban arra, hogy mi lesz ővele? Kíván-e Isten olyan Lemondást jövendő boldogságáért, hogy ő mindent feláldozzon a másikért. Lelke nyugalmát, régi családjának sze- retetát, egyházának hecsülését és testvéri közösségét. Világossá lesz előtte, hogy jövő boldogsága érdekében sok mindemben engedhet, de a hit, az üdvösség kérdésében nem. Tépelődései között rájön arra, hogy jegyese tulajdonképpen neon tudja mit kért! Nem tudja, hogy saját jövendő családi életének boldog nyugalmát tépi szét. Oktalan, kényszerítő követelésével. Mert ha a reverzális elveszi hitvese lelkinyugalmát, ha örökös lelkiismereti furdaláshan tartja életét, neki sem lesz békessége, az ő boldogsága is elvesz. Élnem fogyó szemrehányás, civakodás, veszekedés lesz örökös sorsa. Adhat-e erre feloldozást a gyió- iniás, megnyugtatást az áldozás?! Soha! Mert a hitv©9 lelki szenvedését és gyötrelmét ez nem enyhíti. Ha pedig ő a református hitvest igazán j szereti, akkor fáj neki amannak szenvedése s an- > nál jobban fáj, mert ennek a fájdalomnak ő az j. oka! Napnál világosabb lesz, nincs áldás az ilyen, házasságon, mert nem az égben köttetett. „Szüret után jár az idő, házasodni kéne“. Református ifjak! „Vigyázzatok és imádkozzatok, hogy kísértető© ne essetek“. P. L T A R C Ä LÁTHATATLANUL. Zene zendül. emelkedik, mérföldeken is túl és a szívemhez érkezik láthatatlanul.- Fény és meleg árad be rám a nyitott ablakon „ és szem tői-szembe a napöt mégse láthatom. Vall ami nagy törvény lehet, titkos parancsolat, hölgy azt, ami jó, szent, igaz, látni nem szabad! Milyen jó tudni, Istenem, hogy ha éltem lehull, szent jövendőbe olvadok láthatatlanul! ÜZENEM. ■ Valaki ma megkérdezett': Hiszem az örökéletet? És reanegőn nézett rám két szemének künnyfátyoián. Valaki ma megszólított: Iliszem-e, hogy léd a halott? Hiszem, hogy folytatni lehet a széthullt, széttört életet ? Egy sikoly ma szívemig ért; tépő kérdés: miért, miért? Egy bús panasz, hogy a hite# niem találja — jaj ! elveszett! Testvér ! üzenem : én hiszem 1 Kicsi szikra az én hitem. Imám hadd röpítse feléd s lobbanjon lángra a Tiéd 1 Vajas Klára. iCsevegés a kisvonaton Csak egy hajszálhija volt, hogy le nem késtem erről a vonatról. A templomban voltunk. Hát aztán úgy belemerültünk az éneklésbe, hogy észre sem vettem, hogy Nyíregyházára kell mennem. Szép, megható is az éneklés orgonaszó mellett. Itt a környékben a paszabi református templom orgonáját tartom a legsikerültebb alkotásnak. Ennek az orgonának építőmesterét, az öreg, jő Szúkenik bácsit személyesen ismertem. Szegeden ólt. Ifjúkoromban bizonyos ideig együtt étkeztem vele. Életemben kisebb igényű, becsületesebb embert nem ismertem nála. Egy kis tepertő s egy darab kenyér, — elég volt neki vacsorára. De ha valahol orgona-építést vállalt, ráköl- tötte volna mindenét. Abban az időben, amikor a paszabi orgona építését felvállalta, a békéscsabai evangélikus egyház egy óriásméretü orgonát rendelt Szakénak bácsinál. Azt hiszem, hogy a békéscsabaiak sohasem bánták meg 'ezt a vállalatot. Valódi remekművet kaptak. Az egész Atföldön aligha van párja ennek az orgonának. Amikor a remek hárfa-változat először szólalt meg eme orgonán, a csabai nagy-templomban, egyik-másik buzgó lutheránus atyafi sírva fakadt. Csak Szukenik bácsi nem könnyezett. Pedig, ha valakinek oka lett volna a sírásra, köimyhullatásra, Szukenik bácsi jogosan sírhatott volna. Az orgona átvételénél ugyanis kiderült, hogy néhány ezer aranykorona értékű síp-tömeget helyezett az orgona testébe, ami n'em is volt benne a vállalati összegben. A jó csabai evangélikus testvérek aztán pár ezer koronát szavaztak meg tisztelet-, illetve részvételi dij fejében Szukenik bácsinak. S az öreg, jó építőmester, szokása szerint, a gyűlés után előszedte kopottas kabátját s nagy lelkigyönyörűséggel ballagott tovább orgonát építeni. Ma már — tudomásom szerint — nem él eme ártatlan, önzetlen, nagy művészünk. Emléke azonban sokáig fennmarad egyikmásik templomunkban. Nekem legalább, amikor Paszab alatt rohan el velem a kisvonat, mindig eszembejut. Előttem áll egyszerű, kopottas kabátjában; mint egy emlékeztető jel arranézve, hogy az ének, a zeneművészet milyen csodálatosan finommá, nemessé, önzetlenné teheti az emberi lelket. Óh, nagy igazsága van a németek egyik nagy költőjének, amikor azt mondja; Aki énekelnd szeret, rossz ember nem lehet! * Hanem halljátok, nagyon vágtat ez a vonat. 'Már itt Vagyunk a Sóstón. Azt meg kell adni, hogy szép a Sóstó ősszel is. A temérdek szín a fákon, az ágakon, a fagyöngy a tölgynek lombjai között. Lent az avarban, lehullott levelek között az őzikék heverő csoportja. A szálloda körül a mélységes csend. Csak az állomásnál jár-kel, ugrál ©gy-két vasutas. Elhallgattak a madarak is. Itt-ott egy-egy cinke hallatja hangját, a sárguló lombok között. Jön a tél, itt a tél, — minden azt mutatja.
