Szabolcsi Őrszem, 1937 (1. évfolyam, 1-12. szám)
1937-09-01 / 9. szám
2 SZABOLCSI ŐRSZEM 1937. szeptember hó. egyesületek, vagy politikai pártok propagandiszti- kus tevékenységéhez hasonló akcióvá válik csupán, amely legfeljebb u. n. „sikereket“ könyvelhet el a múló időben, azonban hiányzik belőle a Lélek ellenállhatatlan ereje, a küldetés bizonyossága, a megbízást adó Krisztusra figyelés állandó alázata és hiányzik a kegyelem megáldott, életet tápláló szent gyümölcse. Szükségszerűen folyik ebből az idő felett álló, de a történelemben is mindig igazolódó igazságból a következő, az, u. i., hogy ha közelebbről az egyház szociális felelősségéről és szolgálatáról, illetve erre a szolgálatra való kötelezettségéről beszélünk is, nem lehet előbbvaló feladatunk és tennivalónk annál, hogy az Ige élő és éltető forrásához utáljuk az egyházat egyetemében és tagjaiban, hogy tehát biztosítsuk az egyházban az Ige feltétlen uralmát, ami az életté vált, a testet öltött Ige, a Krisztus előtt való meghódolást, életünknek rendelkezésre bocsátását, teljes átadását jelenti. Végül azt a megállapítást kell még előrebo- csátanom és hangsúlyoznom, hogy — ha, ezeknek az igazságoknak a világánál nézem önmagunkat s vizsgálom a magyar református egyházi életet — az én igénytelen, lehet, hogy téves látásom szerint a magyar református egyház mai állapotában elégséges belső erők, vagyis az Igéből táplálkozó élet hiánya miatt alkalmatlan és képtelen általában! szociális és gazdasági vonatkozásokban is evangéliumi tiszta lényegének önmaga s a világ felé való érvényesítésére, krisztusi missziójának betöltésére. Kétségtelen, hogy a múlt századi racionalizmusnak lélekszikesítő, erősorvasztő hatása alól nagynehezcn kiszabadult theologiai gondolkozásunk épúgy, mint ahogy a vallásos közfelfogás kiszabadult a közöny, a nemtörődömség elpa- iástolására jó u. n. vallási liberálizmus mákonyá- nak narkózisából s kétségtelen, hogy az Igéből való táplálkozásnak és az Igétől való lelki megter- mékenyülésnek egyre több biztató jelét látjuk minden téren megébredő egyházi életünkben, általánosságban azonban — s azt hiszem semmi túlzást nem jelent ennek a megállapítása — alázatosan kell megváltanunk, hogy arravalóságunkat, készségünkéit és képességűnket sok tekintetben elveszítettük ahhoz, hogy kellőleg használható, megáldott eszköze lehessünk Isten akaratának. Nem vagyunk alkalmasak arra, hogy szociális feladatokat oldjunk meg, amikor igehirdetésünk, egész magatartásunk tele van a világgal való megalkuvással 'és a saját életünk is tele van asso- ciális elemekkel. Messze vezetne, ha illusztrálni és bizonyítani akarnám ennek a megállapításnak tárca SZENTLÉLEK. A szél zúg, mint az első pünkösd napján, szólnak a fák, mint az apostolok, s a felkelő nap a hegytetőkön mint a tüzes nyelv, — úgy ragyog. Erő árad a zuhogó vizekből reményt piheg az illatlehelet. Valami szent mámorban úszik az égbolt s a tejfehér köd titkos üzenet. Lentről jöttem, a munka robotjából, s várnak reám lenn a szürke napok. Poros utcákon hányszor elfelejtem hogy ki vagyok? De itt a tetőn, a Szentlélek ormon a lelkem önmagára rátalál, s itt, az illatos, zöld erdők felett az Istennek áldott Szentlelke száll! Szentlélek; túristaház. Bükk. 937. V/12. A MENNYEI ÖRÖM. Mint ahogy a száraz bot kivirul, úgy fakad bánatomból az öröm s kinő reményem romjai közül mint vadrózsa, omladozó kövön. az igazságát, ha bizonyítékokat akarnék felsorolni arra nézve, hogy az egyház élete — s ez nemcsak nálunk, a mi hazánkban van így — mennyire bekágyazódott külső, az Igével össze nem egyeztethető szempontok, világi érdekek szövevényébe, hogy az Ige határozott, biztos zengésű üzenetét a hatalom, a gazdagság birtokosai, vagy a tömegek tetszése felé hogyan s hányszor mérsékeli egészen halkra, vagy némítja el tejesen az érvényesülés, vagy a népszerűség szempontja, hogy az egyház tagjainak és pedig templombajáró, úrvacsorázó, tehát a külső jelek szerint lelkiéletet élő tagjainak magatartásában, egymáshoz való viszonyában s magának az egyháznak, mint külső látható szervezetnek az életében, berendezkedett- ségében mennyi az Igével szembenálló vonás jelentkezik szomorú és kiábrándító ismertető jegyül. Úgy góndolom, hogy különben sincs szükség példák felsorolására, hiszen ilyeneket kiiki gazdag sorozatban említhetne s a puszta célzás is elégséges arra, hogy amikor szociális és gazdasági szolgálatról akarunk beszélni, mélyen átérezzük a szállóigévé vált mondás jelentőségét és az önmagunkra alkalmazás szükségességét: orvos, gyógyítsd meg magadat! (Kijutnánk az időből, ha idevonatkozólag példákat akarnánk felsorolni. Legyen elég csak a még ma is sokfelé meglévő templomszék-viszályokra, az egyházi tisztségek betöltésénél vezetőszerepet játszó szempontokra, az állami mintára kialakult drága egyházi közigazgatásra gondolunk.) Gyógyulást pedig mindeneket kizárólag csak az Igében s az Ige által találhatunk. Szociális és gazdasági szempontból is az teszi a magyar református egyháznak a legnagyobb, a legáldottabb, legmaradandóbb s népünk és nemzetünk életében és jövendőjében is a leginkább gyümölcsöző szolgálatot, aki a legtöbbet teszi azért, hogy ebben az egyházban a lelkek .mindennapi táplálékává s így az ‘életet .megtisztító, felemelő hatalommá legyen az Ige. Ezért nem tudok semmiképen •egyetérteni azzal a felfogással, amely — s ez az egyes egyházmegyék egyik-másik referensének állásfoglalásában szánté már a naivitás ruháját öltötte magára — azt hiszi és azt hirdeti, hogy meghozott határozottal egyszerűen kötelezővé kell tenni egy jószándékú és gazdag, szociális és gazdasági programmniak a végrehajtását, az a kötelező, vét ót ellel meg Í9 valósul, s így meg lesz minden, amire szükségünk van. Ez a felfogás azt képzeli, hogy kívülről befelé szükséges és lehetséges a gyógyítást megkezdeni és folytatni s a lelkészek szociális és gazdasági kiképzésétől theologdáinkon Minden nehéz út, mit megtett a lábam átalakul csodásán és lesz belőle: diadalmenet! Fel van írva a diadalkapukra: „Az Isten szeret!“ • mert Ö jött velem! A kétség faltja égett szívemen s ebből nőtt a hit, a fehér virág. Isten kertjében sarjadt csodaág. [önvádjaim tajtékos habja 1 mai már — csendes, szelíd s Istenarcot vetít elém a lelkem tükre. A seb vérzett, mikor a tüske megszúrt — s ma — nincs sehol. Felvetődött ajkamra, mint mosoly. Szememből égő könnyzápor eredt és — ebből lett a — szeretet. Az életem porlik, foszlik, törik s a múló percek mégis-mégis az örökéletet szövik! Mint ahogy a száraz bot kivirul, mint ahogy virág kúszik a kövön, úgy virul ki bánatom bús földjéből a mennyei öröm! Nyíregyháza. ■ VAJAS KLÁRA. szociológiái és gazdasági tanszékek szervezésétől, az egyháztagok ily irányú nevelésétől és szervezésétől várja ‘és reméli gyógyulásunkat, akcióképességünk, befolyásunk, virágzásunk biztosítását, szociális és gazdasági problémáink megoldását. Sajnálatosan alkalmas ez a felfogás arra, hogy a lelkipásztori hivatás és az egyház tiszta evangéliumi értelmezését és fogalmát elhomályosítsa, megrontsa. Könnyen elsikkad így a lelkipásztorban az egyetlen igazi és döntő ismertetőjegy: a Verbi Divini Minister-é, mert bármennyire minden, vonatkozásban igyekszik is nyáját szolgálni a jó pásztor és épen az Igéből kapott jézusi látás ‘és indíttatás szerint bármenyire szívén viseli és szolgálja a nyáj külső boldogulását és gvara.podását, szociális és gazdasági téren is egy pillanatra sem feledheti, hogy Istentől .nem arra kapott .megbízatást, hogy az orvos, a gyógyszerész, a gazdatiszt, a szövetkezeti vezető, az ügyvéd szaktudását sorba megszerezve, ezeket mind a maga személyében és tevékenységében foglalja össze és pótolja, hanem arra, hogy Isten időfölötti örök igéjének legyen megfélemlíthetetlen hirdetője, telkeknek Krisztushoz segítője, a Benne megjelent tetvesség és vakságnak az élet erejével való bizonyságtevője, egyszóval „Verbi Divinii Minister“ az Ige szolgája, nem pedig kultúrbeamter. •Egyetlen, a miénknél virágzóbb, szociális és gazdasági tekintetben is egészségesebb és erőteljesebb ‘életet élő s nagyobb feladatokra és teljesítményekre képes külföldi protestáns egyházban sem találjuk meg nyomát ennek a téves, a leki- pásztori hivatást és az egyházi lényegét és feladattá nem tisztán az Ige szempontjából látó és értelmező felfogásnak, viszont bátran állítom, hogy épen azért, mert az egyházi közfelfogás sokkal inkább igényli és megköveteli, az egyházi élet berendezése pedig biztosítja azt, hogy a lelkipásztor valóban az igazság beszédének tudományosan képzett hasogatója, csakugyan az Ige szolgája, maga az egyház pedig az Igén keresztül az egész emberi élet isteni ihletűje legyen, szociális és gazdasági vonatkozásban is kevesebb orvosolni való akad. (Legyen itt elég egyenkénti példák felsorolása helyett csak a skóciai és hollandiai, valamint a svájci református egyházi viszonyokra hivatkozni.) Viszont a lelkipásztori hivatásnak és az egyház lényegének és feladatának éppen ebből egészen az Igére épített s arra irányozódó értelmezéséből következik, hogy az egyház ha emberi melléktekintetek nélkül az igehirdetés szolgálatában s egész állásfoglalásában egyedül és kizárólag az élő Istenre tekintve és Neki engedelmeskedve kívánja képviselni az Igét és érvényesíteni annak konzekvenciáit szociális és gazdasági tekintetben is, nem elégedhetik meg csupán az irgalmas szamaritánus szerepével. Nem tarthatja azt szükségtelennek. feleslegesnek, mert ez a föld, illetve az emberi élet a maga teljességében sohasem lesz Ista országához hasonlóvá, vagy épen azzal azonossá; amíg Isten ki nem mondja a világtörténelemben az utolsó szót s a Sátán, mint a villámlás az égből le nem hull a megsemmisülésbe, mindig lesz bűn, s mindig lesznek a bűnnek minden téren, szociális és gazdasági értelemben is áldozatai, kifos zt ott jai és nyomorultjai, akik piellett az, egyház, ha van benne csak egy parányi szolgálná tudó szeretet, nem mehet el érzéketlen közönyösséggel, de viszont elégségesnek, feladatát, küldetését teljesen kimerítőnek sem tekintheti ezt a szerepet. Nem féledhetjük el és nem téveszthetjük szem elől azt a tényt, hogy Jézus nem azért mondta el az irgalmas samaritánusról szóló példázatot, mintha annak eljárásában akarta volna ösz- szefoglalnd, meghatározni, kizárólagos értelmezéssel körülírná és megszabni az övéire e világban várakozó feladatot és szerepet, hanem azért, hogy erre a kérdésre tanítsa meg a törvénytudót s rajta keresztül a világot, hogy: „Kicsoda az én felebarátom?“ Ismétlem, az egyház nem teheti szükségtelennek, feleslegesnek, hogy mintegy vo- röskeresztes mentő és ápoló szolgálatot teljesítsen, de nem is elégedhetik meg csak ennyivel. Nagyon szűkkörű értelmezése volna ez a keresz- tyénségnek. Nem állhat meg némán, a helybenhagyás látszatát keltő hallgatással egy olyan világban, amely az áldozatok utánpótlásáról szinte szervezetten gondoskodik s hallatnia kell szavát egy egészségesebb, krisztusiibb társadalmi, .gazdasági rendszer kialakítása érdekében. Kálvini értelmezés szerint az egész emberi életnek Isten di-
