Szabolcsi Őrszem, 1937 (1. évfolyam, 1-12. szám)
1937-07-01 / 7. szám
2 SZABOLCSI ŐRSZEM 1937. jullus hó. a gyermekednek mondasz, minden barátságos mosolygás, amit felebarátod felé küldesz, minden falat kenyér és minden korty váz, amit az éhezőnek és szomjazónak nyújtasz, magvetés. — De életednek minden apró és nagy hazugsága, minden haragos tekintet, minden bosszús gondolat és szeretetlen érzés: ez is magvetés. Amíg csak élsz ezen a földön, koporsód bezártáig, a „nagy aratásra“ előkészülő magvető vagy. Hogy földi életed magvetése után milyen lesz ama végső nagy napnak aratása, azt az dönti ©1, hogy földi életedben mit vetettél. „Miért aki vet az ő testének, a testből arat veszedelmet; aki vet a léleknek, a lélekből arat örök életet.“ Jó ezt az igazságot ilyenkor, aratás idején, újból meg újból emlékezetünkbe idézni, mert a „nagy aratás“ napja, kinek előbb, kinek utóbb, de mindnyájunk számára egyszer elérkezik. Félsz ettől a naptól? Egyetlen ellenszere van minden félelmednek. És ez nem más, mint hogy életedben engedd a nagy Magvetőt, Krisztust és az Ő kegyelmét hatni. Legyen egész életed az Ö magvetésére szakadatlanul készen álló szántóföldje az Urnák. „Imé kimén© a magvető vetni...“ Dicsőségének fénylő sugárözönében magasztosul fel Krisztus életed szántóföldje fölött, amint megy barázdáról barázdára és áldott kezéből hull a drága mag életed földjébe. Örök boldogságod attól függ, hogy ez a mag köves helyre, tövisek közé ‘esik-e, vagy pedig a jó földbe, ahol száz any- nyit, vagy hatvan annyit, vagy harminc annyit terem. Református magyar testvérem, aki egy hosz- szú éven át annyi munkával és szívednek féltő remegésével készülődtél az aratásra: tudsz-e any- nyi féltő remegéssel készülődni az Isten aratására is? Amikor most megállsz a learatott mezők tarlója felett és szíved csordultig telve van Isten iránt való hálával, aki az Ö ajándékozó jókedvéből megadta neked újra egy. évre a kenyeredet, gondolj arra, hogy életed mindenestől fogva szent mag, amelynek termését Isten egykor be akarja és be fogja takarítani az örökkévalóság csűreibe. Kisvárda. Sebestyén Jenő. r Á R C A HOL CSENDORSZÁG? Hol nyugalom? Óceánon? Vagy szárazon? A pusztákon? Járhatsz bárhol A csend sehol. Örült század, Nem lép, vágtat! A föld alatt Kincset kutat, Földbe furat, Palotákat Vízen úsztat. Acélszörny zúg, Fémmadár búg. Van baj és zaj, Ezernyi jaj! Nyugtató csend Hová is ment? Bent, lent és fent Hangőrület. Betölt mindent. Életharcos így kiáltoz: „Pusztíts, alkoss, Csend halálhoz Hasonlatos. Gyorsasághoz, n mai református nő és a holnap református egyháza (Jegyzetek Dr. Révész Imrének a közópszabolcsi egyházmegye nyíregyháza- sóstói értekezletéin tartott előadásából, az előadó utólagos összeállításában). 1. Vigyáznunk kell, hogy akkor, amikor a református nőknek Krisztusért és az Ö egyházáért való munkálkodásáról beszélünk, ne ebből a gyakran hallható gondolatból induljunk ki: „Csak nők lehetnek igazán vallásosak.“ Ennek a gondolatnak az van a háta mögött, hogy a vallásosság alapjában véve valami érzelgősség, ez pedig kiváló mértékben a nők tulajdonsága. Egyik sem igaz, sőt még az sem igaz, hogy a református keresztyénsóg puszta „vallásosság“ volna. — A református keresztyénsúg : Krisztus uralmának való föltétien engedelmesség az egyházban és Krisztus uralmának bátor érvényesítése a világban. Erre a Krisztustól megváltott férfiak éppúgy kötelesek és az 0 kegyelmére támaszkodva éppúgy képesek is, mint a Krisztustól megváltott nők. „Nincs férfi, sem nő: mert ti mindnyájan egyek vagytok a Krisztus Jézusban.“ (Gál. 3:28.). 2. A Krisztus iránt való engedelmesség a teljes Szentírás iránt való engedelmességet jelenti, mert hiszen az Ószövetség, csak úgy, mint az Uj, öróla szól. A teljes Szentírásnak engedelmeskedni, tehát igaz és hű reformátusnak lenni pedig nemcsak annyit jelent, mint pl. teljes szívből hinni és vallani s Isten kegyelme által életünkben is kiábrázolni a predestihációt. Ez a csúcsa a reforrrfátus kersztyénségnek, az alapja ellenben ugyanaz, ami minden lehetséges keresztyén- ségnek: Isten tízparancsolatának engedelmes követése, a Jézus Krisztus magyarázata szerint, a Szent Lélek vezetésével. Ez pedig egyebek közt azt is jelenti, hogy nem református férfi és nem református nő az, aki — hacsak maga Isten nem állít útjába tőle független Vés elháríthatatlan akadályokat — nem vállalja, mint Isten, rendelését, az egynejü és gyermekes, még pedig többgyermekes házas és családi életet. 3. A református nő elsősorban hitves és családanya. A legelső és egyben legfőbb, amit tehet református egyházáért, az, hogy imádságával, Száguldáshoz, Tecnhnikához, Sportoláshoz, Pénzes zsákhoz A csend nem hoz.“ Hol Csendország? Hol boldogság? MAI EMBER. Imád erőt, energiát S géppel pusztítja önmagát... Nyíregyháza. Berényi Jenő. Pap dolga az imádság — Elbeszélés. — Az én édesapám igen bibliás és templomos ember volt. Hétköznap sem igen mulasztotta el a templomi istentiszteletet. Legalább is, mióta én emlékszem rá, minden reggel ott ült a baloldali padsor első padjaiban, amelyet a presbitérium tisztességből jelölt ki számára. Ezzel akarták megbecsülni vallásosságát és példás templomsze- retetét. Igaz, hogy én már a nyolcadik gyerek voltam. Már akkor volt kinek helyettesíteni őt a kapa-ka- szanyele mellett. Fiatal korában nem igen várhatta meg mindennap a hétköznapi istentiszteletet, mert akkor aligha tudott volna olyan szép vagyont gyűjteni, hogy mind a hat élő gyermekének szépen hagyományozhatott földet, rétet, szőmunkájával, tisztaságával, hűségével, önfeláldozásával kialakítja férjével és gyermekeivel együtt — őket ha az Igének nem engedelmeskednének, magaviseleté által Ige nélkül is megnyerve vagy megnyerni próbálva (I. Péter 3:1) — a keresztyén családi életet, amelyet Kálvin olyan szépen és igazán nevez nem is egyszer „kicsiny egyház“- nak. Amelyik nő a házas és családi élet kötelességeit, szent terheit, noha módja s alkalma, lehetősége volna rá, nem akarja vállalni, vagy ha vállalta is, kelletlenül, hanyagul hordozza — az nem református, mert nem is keresztyén nő. Még akkor sem az, hogyha kitűnően tudja a református vallást, vagy hogyha „vagyonát {eléteti és testét tűzre adja“ is református egyházáért (I. Kor. 13:3.). — Természetes, hogy ez éppúgy áll a férfira is. 4. Kétségtelen, hogy a mai antikrisztusi világberendezés egyre kevesebb férfinak és nőnek teszi lehetővé az idején való keresztyéni család- alapítást és az Istennek tetsző tisztes családfenntartást. Ez ellen a világberendezés ellen harcolni elsősorban a református keresztyén férfiak kötelessége a közélet minden terén. Arra is elsősorban az ő dolguk vigyázni, hogy ez az antikrisztusi szellem ne vegyen erőt legalább az egyházon belül (sajnos, református egyházunk sem eléggé védi és istápolja a családot — pl. alkalmazottainak fizetésében sokszor teljesen az állami mértékhez szabja magát, ez pedig az agglegénységnek a gyermektelen, vagy az egykés családnak kedvez!). A református keresztyén nőknek viszont az Istennek tetsző családi élet érdekében elsősorban az a kötelességük, hogy magukat is, de férjöket és 'gyermekeiket is, mennél nagyabb igénytelenségre neveljék. Teljesen bizonyos ugyanis, hogy a családalapítás maii nehézségeit megsokszorozza az életigények növekedése, és ezeknek az életigényeknek jó része lelkileg, sőt erkölcsileg is értéktelen, vagy éppen káros1 dolgokra irányul. Az ilyen életigények pedig elsősorban a nők lelkét szokták megejteni: ilyenek pl. a sem testet, sem lelket nem üdítő, mértékletlen és szemérmetlen szórakozások mellett az arcnak, mint Isten képmásának, istenkáromló kendőzése, vagy az öltözködésbeli — sokszor szántén a szemérmetlenségig menő — magamutoga- 'tás. Mindezeknek nemcsak az a bajuk hogy sokba kerülnek,, s így a házas és családi életet anyagilag megnehezítik, hanem az, hogy Istennek nem is -egy, de több parancsolatát — főként ezt a kettőt: „ne bálványozz!“ és „ne paráználkodjál!“ — egyszerre a legvakmerőbben megsértik. Nem refőrlőt, meg egy-egy szerény kis búvóhelyet. De az is lehet, hogy éppen azért haladt annyira. Annyi bizonyos, hogy én minden istenadta reggel ott láttam balkéztől, ezüstkoronával övezett tarkoponyáját, amint a kiskarból a könyörgés alatt kíváncsian lepiiillantottaim. A vasárnapi istentiszteletet meg — azt hiszem — meg sem tartották volna nélküle. És ez a hiedelmem nem puszta feltevésen alapult, hanem egészen komoly tapasztalati tényeken. Úgy történt a dolog, hogy édesapám, aki erős, egészséges ember volt, egyszer súlyos nát- balázba esett, s öt napiig feküdnie kellett. Közbeesett a vasárnap. Reggel, miikor a harang • meg- fcondult, két könnycsepp gördült végig napóget- te ráncos orcáján. Eszébe jutott, hogy ő ma nem lesz a templomban, üresen marad a helye. Ügy érezte, mintha valami súlyos nagy mulasztást követett volna el. . , Ahogy elharangoztak, ő is rákezdte legkedvesebb zsoltárát, a CIV. zsoltárt: „Áldjad lelkem az Urat és tiszteld! Dicsőségével rakva menny és föld.“ Gyönyörű tenorhangjia úgy betöltötte a kis szobát, hogy az ablakokon csörrenve csordult ki, bele a decemberi reggel havas fehérségébe. Zsoltárra nem volt szükségle. Véges-végig könyv nélkül tudott minden éneiket, zsoltárt és dicséretet. Most is csak akkor hagyta él az éneklést, mikor. a hetedik vers utolsó sorát is befejezte. Akkor aztán elővette a sok használattól már erősen megkopott nagy bibliáját s áhitatosan merült el a szent történetek olvasásában. Azonban csakhamar felrezzent. Jöttek ki a templomból, Pedig még alighogy bemehettek. Még csak most kellett volna kezdődni a prédikációnak.
