Szabolcsi Őrszem, 1937 (1. évfolyam, 1-12. szám)
1937-01-01 / 1. szám
7 SZABOLCSI ŐRSZEM 1937. január hő. gyakoroltam magam abban, hogy: Üzenjek Haza!... Mióta a sárospataki Alma Mater lett második anyám; mióta a szabolcsi mezők nótás, imádkozni és dolgozni vágyó egyszerű gyermekét állandó szállásra hívta meg a Bükk alján egybe- gyüj tött falu és város népe — Isten ügyének szolgálatára — azóta, tudtommal egyetlen egy hét sem múlott úgy el, hogy én: — ne írtam, ne üzentem volna haza — az édesapámnak, az édesanyámnak... Nincs annyi gondja, baja az én életemnek, hogy szárnyrakelő lelkem imádságos üzenetét bele ne írtam, bele ne örvendeztem, vagy bele ne sírtam volna — úgy, amint áldott, vagy próbált engem az Isten! — egy-egy hetenkénti levelembe. Olyan gyermekkétevő boldogság számomra ma is, hacsak egy percre is, kiszakítani magamat a lármás világból s csak őket látom ; csak velük beszélgetek; csak őket simogatom; csak az ő áldott — értünk való gondoskodásukban megfáradt kezükre hajthatom a fejem s csókolgatom a lelkem csókjával: — akiket a lelkem olyan nagyon szeret... Újabban már csak az édesanyám olvasgatja — szerinte gyönyörű —, mások szerint, magam megítélése szerint is — nehezen olvasható betűinlet... (Én Istenem, van-e e világon édesanya, akinek nem a gyermeke írja a legszebb levelet?)... mert az édesapám közel 10 éve már a berceli akácos temetőben pihen csendesen... Hogy — elindultam hazulról: Elfelé! —, akkor még a Tisza partján is: zúgott az erdő, s a bodrogközi tájakon: zúgott a nádas is... Ma már tüzelő szűke miatt pusztul az erdő; a többtermelés jegyében meginduló kulturált gazdálkodás nyomában: eltűnt a bíbic, el a sás s aranyló búzakalászt ringat a nyári szellő — az akkor még egészen lá- pos főiskolai birtokon is!... A szabolcsi fiák élete is — nagyon is más lett azóta! Csak én üzenhetem hozzátok haza: — szabolcsi testvérek, hogy én a régi maradtam!... Áldott harmat gyanánt hullanak most a szívemre a visszahivogatott emlékek... Félek, hogy mire véget ér ez a pár sor írás, — könnytől ázott orcám elárul engemet s itt, — az új hazámban, ahol érdem nélkül, nagyon is szeretnek híveim, megtudják majd a vallásomon át, hogy bár itt is jó nekem az élet, — de szívemben örök szerelmese maradtam én a szabolcsi mezőknek. Ugy-úgy elvitázom, — itteni barátaimmal, hogy a szabolcsi akácvirágnak illata is más, mint a más akácoké; hogy édesebb, ízesebb az ottani kalács; hogy nincsen olyan szomjatoltó víz a világon sem, mint a Tisza vize; hogy olyan jók ott az emberek; hogy a paróchiák ajtói nyitva vannak ott a tudni vágyó, imádkozni szerető, a lelkipásztorokat megbecsülő, egyszerű emberek előtt; hogy felnőnek ott közülök honi földet barázdákba hasogató, egyszerű emberek közül: főkurátorok, főbírók s a nép által szeretett vezetők; hogy templommá alakulnak ott a nádas házak; hogy minden zsoltárt kívülről tud ott az iskolás gyermek is; hogy a bibliát kinyitogat- ják s édesapák, anyák és gyermekek búboskemencék mellett együtt olvasgatják; hogy vendéget, barátot, idegenből jött szegényt, mint régóta ismert testvért fogadnak ott; hogy az édesanyák szíve azzal boldog ott arrafelé, hogy imádság és munka szerelme teszi Isten előtt is nemessé: — a nemesnek született, dolgozó és embert szeretni tudó, szabolcsi magyar fajtát!... Nem tehetek róla, hogy amíg így üzengetek: — az én édesapám, — az én édesanyám áll most lelkiszemeim előtt... Nem tehetek róla, hogy. eltűnt ifjúságom, férfi korom s lassan alkonyra hajló öregség felé való menetelésem ellenére is most gyermek lettem újra. A mi házunkban: — ( ilyen volt az élet! !; i T így van-e ma is nálatok mindenfelé: szabolcsi testvéreim? Van-e még tisztessége az öreg szülőknek?... Van-e még szeretett lelkipásztora, tanítója s jegyzője, földesura a tiszaparti falvaknak? Nem halkultak-e el arra felétek is a zsoltárok a gyülekezetben? Tudtok-e, szerettek-e még imádkozni, Igét hallgatni, Istentől áldott drága magyar népem: — ott a Tisza szélén.'.. Mikor gyermek voltam, mindezekkel áldott volt az én szülőföldem tája! S ha úgy évenként egyszer hazamegyek: az édesapám sírja mellett felkeresem mindég a lelkipásztorom’s nevelő tanítóm sírját is... Megérdemlik... Segítségükkel lettem, ami lettem az Isten után !... Szülők, — lelkipásztorok, tanítók, olyan lesz a magyar fajta, ahogyan sze-' rétitek s ahogyan nevelitek őket! Szabolcsi testvérek! — Nádasházak egyszerű gazdái s fiai; galambducos paróchiák lelkipásztorai; fehérre meszelt tanítói lakások nevelőmesterei ; községházák őrtálló jegyzői; nemesi kúriák mostani időkben keservesen megpróbált magyarjai s mindnyájan, kikhez elér az írás; üzenem néktek: — Nagyon szeressétek a magyar fajtát... TÁRCA AZ ÉN IMÁDSÁGOM Az én imádságom olyan, mint a harmat Csak repesve, halkan száll az Ur elé. „ Nem tud úgy buzogni, miként folyók zúgnak, Vagy mint tenger árja csap a part felé! Az én imádságom nem tud ostromolni. Az én imádságom oly alázatos: Megtépve köntösét, csak alig mer szólni, És úgy csöndben, vágyva, titkon harmatoz. S nem bizalmaskodik az én imádságom, Mintha igaz voltát Isten kétlené, Nem is panaszolja, mi bánt a világon, Hanem bízik és hisz, mint a gyermeké! Az én imádságom hosszú sem tud lenni: Hiszen az Ur látja kitárt szívemet, Az én imádságom rövid, csupán ennyi: Atyám, bocsássad meg az én vétkemet! Besenyőd. LÁSZLÓ ÖDÖN. Csevegések a kisvonaton ... Hagyjatok már engem is beszélni! ,.. Különös vármegye ez a mienk. Amikor az 1920-ik évben a románok kivonultak innét, egyik nyíregyházi polgártársunk igy beszélt előttem: A lakásom főtéren van. Ablakomból néztem a románok kivonulását. Két óra hosz- szat tartott, míg a temérdek marha-, ló-, ser- téskondát, csordát elhajtották előttem. Kezeimet összecsaptam s azt mondottam: Istenem! mennyi temérdek kincs van ebben a vármegyében. Mennyit elloptak, elraboltak! De még mennyi maradt itt?! Hát ilyenek vagyunk mi ősmagyarok. Néha — ezt is ugyan csak nagy földinduláskor — vesszük észre, hogy mennyi jóval rendelkezünk. Azt azonban nem igen vesszük észre, hogy mennyi szellemi, lelki érték, kincs akadna soraink között, ha valaki szerbe-számba venné azokat?... Két lelkipásztor beszélgetett nem régen itt a kisvonaton. — Tudod-e, mondá az egyik, — hogy mi már kályhát állítottunk a templomba s télen fűtjük a templomot. A másik lelkipásztor, aki némi gyakorlattal rendelkezett holmi ártatlan mókák rendezésében, így válaszolt: Hát igen! Lehet, hogy nálatok nagy szükség van a templomban a kályhára. Lehetséges dolog, hogy bizonyos hűvösséggel hirdeted az igét. Lehetséges, hogy a hívek is nagy közönyösséggel, hidegséggel éneklik a zsoltárokat. Jól teszitek hát, ha kályhát, — szóval egy kis melegséget, — visztek a templom minden zugába. A mai világ fél, remeg a bolsevizmustól. Érthető is ez a remegés. A bolsevizmus olyan, mint a tűz. Elperzsel mindent, ami útjába akad. A tűz ellen elsősorban úgy védekezhetünk, hogy óvakodnunk kell olyanféle anyagoknak az összehalmozásától, amelyek bizonyos táplálékot nyújtanak a vörös kakasnak. A mai világban például már jól ismerjük a beton, cserép, az eternit-fedő anyagokat. Ezen fedőanyagok meglehetősen útját állják a régebbi, falvakat, városokat elemésztő tűzveszedel- meknek. Van ellenszere ám a bolsevizmusnak is. Nem szabad felhalmoznunk bizonyos társadalmi hibákat, gyarlóságokat, ostobaságokat, igazságtalanságokat, amelyek tűzfészkéül szolgálhatnak a bolsevizmusnak. Istenfélelem s emberszeretet, — ősi ellenszere minden forradalomnak, kommunizmusnak. Csak az a baj. hogy ezen két ősi ellenszert, nem igen vittük át még a gyakorlati életbe. Mert hát emberek vagyunk. S csak a külsőségekkel törődünk. Van gondunk házunk fedelére, hogy éghetetlen anyaggal legyen befedve. Életünket azonban, fájdalom, sokszor könnyelműen odadobjuk a pusztulás martalékának. • Nyíregyházán a Bessenyei-szobornál mindig eszembe jut a Bessenyei-család utolsó szabolcsi sarjadéka, néhai jó Bessenyei László, egykori gávai lakos. Ragyogó feketeszemű, hófehér szakállú öreg úr volt. Az 1894-ik év márc. 21-én láttam utoljára. Mint gyermekember vetődtem lakására- Egyik cselédje, egyik lovasigájával éppen Nyíregyházáról érkezett haza. S aztán elmondta gazdájának, hogy bent a városban már ki vannak téve a fekete zászlók, mert meghalt Kossuth Lajos ... Embert olyan keservesen sírni még sohasem láttam, mint Bessenyei Lászlót ebben a pillanatban. Arcát, hófehér szakállát ellepte a könnyek zápora. Ledőlt egyik asztalára s hosz- szan, keservesen zokogott. Van róla egy másik megható emlékem is, amit egyik jóember beszélt el róla a miskolci állomáson lefolyt jelenetről. Valami dolga akadt az üreg úrnak Miskolcon, amikor is a vasúti étteremben ebédelt. Szép, fekete magyar ruhában, sarkantyús ésiz- mában, ezüst fokosát félretéve, leült az egyik asztalhoz. Amikor a pincér eléje tette a levest,
