Szabolcsi Hírlap, 1917 (6. évfolyam, 1-52. szám)

1917-01-13 / 2. szám

Január 13.

3. oldal.

nek második részét Pásztor Árpád versei saját előadásban töltötték ki. A versek témája irányversekkó jelleg- zesitette a földolgozott poémákat, melyok mindegyike a legaktuálisabb érzések húrjait rezegtette meg bennünk. Az illustris előadó mint költő is meghódította városunk közönségét.

Ha benyomásainkat ösz- szegezni próbáljuk meg, azt kell mondanunk, hogy a Sza- bolcsvármegye szerkesztőségétől igazán ügyes gondolat, hogy a fővárosi újságírók matadorjait leinvitálja Nyíregyházára, mert olyan',01- vezet, mint a múlt vasárnapi is volt, csak kevés esetben adódik a mi számunkra eltekintve attól, hogy ezek a felolvasások nagyban elősegítik a vidék és központ közötti előnyös szellemi kontaktus állandósítását.

M. J.

Háborús történet.

Irta Walter Géza.

II.

Éjjel a lövószárokban. Sötét van, csak a hold világit. Minden öt percben egy puskalövés. Zöld és fehér rakéták repülnek fel sűrűn, egy pukkanással ezer darabra szakadnak szét és zöldes és fehéres világításban emelik ki a rajvonal sötét kontúrjait. Fekete fedezéke előtt Pápay és Andor hadnagy beszélgetnek:

— Mi van Feketével ?

— Nekem sehogysem tetszik ez az ember.

— Mióta visszajött, nem lehet ráismerni, u^y megváltozott.

— Hja fiatal házas ember.

— Nem az, nem az. Más valami van itt. Egészen más valaminek kell itt lenni. Valami nagy bánat nyomja ennek az embernek a lelkét,

— Azt hiszem azért is kéretett bennünket ide. Meg fogja ö mondani maga, hogy mi bántja.

Fekete hangja a fedezékből:

— Pista!

— Paranos hadnagy úr!

— Rumot! Pápay odaszól ; Pistának ;

— Mindig iszik.

— Mióta visszajött. Pápay odaszól Pistának:

Jslentsu meg a hadnagy urnák, hogy itt vagyunk.

Pista bebújik a fedezékbe. Fekete kijön. Kóeos, elhanyagolt:

Szervusztok ! Köszönöm, — ! hogy eljöttetek ! Pista a rumot! Megkínálja a rummal barátait is, j de azok nem fogadják el. Szomorúan nézik Feketét, és Andor meg is jegyzij

— Te nem ittál azelőtt.

— Azelőtt nem az voltam, aki most vagyokOdakiált Pistának:

— Lelépni! Pista bebújik a fedezékbe. Fekete súgva:

— Gazember vagyok, barátaim. Gazember! Egy utolsó, semmiházi, rongy ! Hitvány csirkefogó ! Gazember !

Részeg vagy Béla, vagy bolond ! Egyik legderekabb tisztje vagy az ezrednek, hogy mondhatsz ilyet ?

— Értsétek meg, gazember vagyok! Gazember ! , . , Persze nem értitek. Majd elmondom. Hisz azért kérettelek ide benneteket. Ugyan nincs értelme, de elmondom. Hogy tudjátok. Hogy az után ne csodálkozzatok.

Éjére kijelentem neked, — hogy semmiféle inkorrekt dolgot nem fogok elhinni rólad.

— Várjál csak barátocskám, várjál csak. Előbb hallgass meg, azután beszólj. Hát azt tudjátok,

| hogy szabadságon voltam. Ez- j előtt két hónappal. Igen, Igen.

! Azt is tudjátok, hogy a szabad- i ságom alatt megnősültem. Elvet- j tem a menyasszonyomat, akit ! gyermekkora óta ismerek, sze- j retek.

— Hát ezért vagy úgy el- ! keseredve, érthetetlen.

— Várjál csak. Várjál csak barátocskáfn. Ez még semmi. Most jön a java.

Ismertétek ti Szekeres Miklóst ?

— Azt a kis jóképű, fiatal zászlóst? Szegény, december kilencedikén esett el. Agyonvágta a gránát a Biene tízben.

— A Bartes állomáson.

— Igen. Igen. Hát annak van egy nővére. Annusba. Szép leány. Nagyon szép leány. Megígértem szegény Miklósnak. — hogy értesítem Annuskát, ha valami történne. Hogy úgy jött, hogy szabadságra mentem, gondoltam, hogy személyesen viszem el a kardot, egyéb apróságait. Hát elvittem. Bár ne vittem volna el. Nagy szomorúságban találtam a családot. Különösen Annuskát. Szánalom volt ránézni. Vigasztalgattam. Ha láttátok volna, hogy tért magához az a lány! Mint mikor a nap hevétől eltikkadt virágra hús vizet csepegtetsz. Leste minden szavamat. Mikor láttam, hogy felvidul, mind jobban beletüzeltem magam a vigasztalásba. — Magamba bolondítottám. Belóm- szeretett. Tudja Isten,! akkor én sem bántam. Sőt örültem neki. Jól esett a gyors hódítás. Meg aztán olyan aranyos, bájos te remtós, nehéz belé nem szeretni. Elfelejtettem a menyasszonyomat, mindent. Csak azt a feléledt, felvidult leánykát láttam. Megcsókoltam, visszacsókolt. — ügy váltunk el, hogy húszadikán visszajövök. És húszadikán volt az esküvőm. Persze, amikor Debrecenbe mentem és megláttam a menyasszonyomat, elfelejtettem ón minden mást. — Eszembe sem jutott Annuska. Az utolsó pillanatig a feleségem mellett voltam. Tóle jöttem e- gyenesen ide. Csak itt jutott eszembe Annuska. Azonnal Írtam neki. Azt Írtam, hogy váratlanul visszasürgönyöztek a harctérre, azért nem mehettem vissza hozzá. Hazudtam neki. Nem tudtam máskép. Nem volt lelkem megírni az igazat. És ó válaszolt. Micsoda levél volt az ! Hogy mennyire várt, mennyit sirt, mikor nem jöttem. Azt hitte, hogy már nem is szeretem öt. ns hogy megörült a levelemnek. És hogy mennyire szeret. És mindennap Írjak neki. És vigyázzak magamra. Imádkozik értem. így csak egy halálosan szerelmes leány írhat. Hát ez az.

— Meg kellett volna Írni neki, hogy megnősültél. Ez kötelességed lett volna.

— Megöltem volna vele. Nem tudtam megtenni. Ehelyett minden nap Írtam neki. Neki és a feleségemnek is. Megcsaltam mind a kettőt. És micsoda válaszokat irt Annuska I Micsoda válaszokat [ Én is irtára, hogy szeretem. Kiéreztem minden sorából, hogy ezt a választ várja, reméli, esengi szivszorongva. — Megírtam hát neki. Meg kellett Írnom. Ugyanakkor a feiesógem- nak is Írtam a legszerelmesebb leveleket. Rettenetes! Nem bírom tovább. Mi lesz ennek a vége? Ha megtudja Annuska a valót, megreped a szive. Hát ezért vagyok éa nyomorult, aljas, hitvány. Értitek most már. Mit tegyek ? Mondjátok. Ti okos emberek vagytok. Mit tanácsoltok ?

— Nehéz ügy.

— Hagyd a dolgot jfugy, ahogy van. Annuskának írj, — mindig hűvösebb és hűvösebb levelet, hogy lassan vegye észre, hogy nem számíthat rád. — Elvégre nem ígértél neki semmit. Szerelmet nem vallottá! neki.

— De az ő szerelmes levelet Olyan naivul és oly természetesen, a legforróbb szerelem hangján ir nekem és ón ugyanúgy válaszoltam nekú

— Ezt nem kellett volna. Kár volt.

— Nem tudtam máskép tenni. Még igy is azt irta, hogy úgy érzi, hogy én nem szeretem őt olyan nagyon, mint ő engem’ Es most Írjam meg, hogy

I már házas ember nagyok. Nem,

! ez lehetetlen !

— Pedig nincs mit mást I tenned. A háború sokáig eltart

még és az alatt tisztázni lehet a dolgot.

— De ón nem tudom tovább folytatni ezt a kótszinüs- ködóst. Nem tudom! Nem bírom ! fiuk, ón, ón megölöm magam ! Ez lesz a legjobb. Ez a legjobb megoldás. Feleségem meggyászol, Annuska megsirat. Áldani fog mind a kettő.

— Hogy mondhatsz ilyet, megőrültél ?

— Arra ne is gondolj. — Szamárság.

— Bocsáss meg, de egy kissé komikusán hangzik ez itt. Öngyilkosságról beszólni itt, a-, hol anélkül is meghalhatsz. — Mindennap ötvanszer.

Taiefonista átadja.,.Feketének a telefonkönyvet.

Fekete hangosan olvassa :

— Önként jelentkezőkből egy ugyancsak önként jelentkező tiszt, vagy tisztjelölt parancsnoksága alatt ma éjjel egy járőr menjen ki, aki egy olasz sapkát behoz. A sapkaszámból tudni akarja a hadtestparancsnokság, hogy milyen csapatokkal állunk szemben. Eredmény esetén úgy a járőr parancsnoka, mint a résztvevő legénység kitüntetésre terjeszfcendők fel. — Bartes százados,

Fiuk ! Kimegyek! Ebben Isten ujját látom. Haaélve jövök vissza, ebből erőt meritek és megfogadom a tanácsodat Andor. Lassan megírok Annuská- nak mindent. Kimegyek, kimegyek fiuk! Ez kell. Erre szükség vau. Hogy megtaláljam ismét önmagamat.

— Komolyan beszólsz ?

— A legkomolyabban. És ne is igyekezzetek lebeszélni erről. Megmásithatatlanul kimegyek. — Gergely tizedes 1

— Parancs hadnagy úr!

— Arról van szó, hogy egy járőrnek keli még ma éjjel kimenni. Egy olasz sapkát kell behozni. Tudni akarják, hogy micsoda csapatokkal állunk — szembe. A sapkán rajta van az ezrednek a száma. Ha törik, ha szakad, be kell hozni egy sapkát. Én vezetem a járőrt. Ki jön velem? Csak aki önként jelentkezik.

Gergely tizedes elmegy, beszól az emberekkel azután viszszajöa :

— Jelentem alássan megvagyunk.

— Háuyan ?

— Velem együtt öten.

— Jól van, készüljenek fel!

Pápay megszólítja Feketét;

— Mikor mentek ?

— Kicsit később, ha szürkülni kezd, most még nagyon világit a hold. Igaz, egy szívességet !

— Parancsolj!

— Írd fel a címemet: Fekete Béíánó Debrecen, Darabosutca 35. Aüdor kérlek, te pedig ezt ird : Szekeres Annuska, Budapest, Rákóczi-ut 15. III. emelet 27. Köszönöm gyerekek, aztán csak kíméletesen.

— Te Béla! Vigyázz ám magadra!

— ígérd meg, hogy szánt- szándékkal nem fogsz ártani magadnak.

— ígérem. — Higyjótek el semmit sem tervezek. Az Isten- - re bízom. Ö az ón birám. Ha visszajövök, rendben van, ha ott maradok ugyÍ3 jó.

Sötétedik: a holdvilág fényét elnyomja a szürkület ködös párája.

— Gergely, megyünk 1

— Készen vagyunk hadnagy úr I

Előjönnek az emberek, derékszíj, puska és kenyérzsák rajtuk. Fekete is puskát fog.

— Na szervusztok fiuk!

Barátai megölelik, megcsókolják. Az egyik figyelő lőrós fölött egyenként kimásznak. — Elöl Fekete, utána Gergely tizedes. Andor és Pápay némán nézik, majd mikor eltűnnek, — megteszik az ilyenkor szokásos intézkedéseket. Odarendelik és kóazentartják a sebesültvivőket, jobbra és balra figyelmeztetik «