Szabolcsi Hírlap, 1917 (6. évfolyam, 1-52. szám)
1917-01-13 / 2. szám
Nyíregyháza, 1917. Január 13. — Szombat. VI. évfolyam, 2. ELŐFIZETÉSI ÁRA : Egész évre 10 K Félévre 5 K Tanítóknak féláron. Egyes szám ára 10 fillér. I Főszerkesztő: id. Kállay András Felelős szerkesztő: Szftlay Béla Megjelenik minden héten szombaton Szerkesztőség-kiadóhivatal : Zrinyi-Ilona-utca 2. Telefon 140 A disznótor szezonja köszöntött ránk a legelső hóval, s a nehezen múló farsangi napokkal. Valamikor régen a gasztronómia minden gyönyörűsége között gyűltek össze az emberek, szomszédok, jébarátok egy, két disznó halálára, amikor is éle, szellem, nóta, pohár sziporkázása és csengése mellett rakták össze eleven színekből és alakokból a boldogság tablóját. A fiatalok szeme összecsillant, az öregek a múlt kellemes emlékein merengtek el, s minden olyan szép, a jólét büszkeségével, az éiniakarás olyan lendületével volt teli, hogy az emberek igazán boldogoknak érezték magukat. Ma, a harmadik véres esztendőbe nyúló világháború a disznótor és farsang minden hangulatát valósággal tintával öntötte le. A közélelmezés viszonyok Dzsungele közepében ma is meg van egy-egy efajta vendégségnek a szociálizáló ereje, de a szemek csillogása, a viccek csattanása már nem a régi. Valami fáradt bá- gyadság, belső elmélyülés és tiszteletreméltó komolyság lesz úrrá a lelkeken, mely a katonák szenvedéséből, a távollevőkért való aggodalomból, az elesettek után való bánkódásbél, és az elviselhetetlen drágaság motívumaiból tevődik össze olyan lenyűgöző erővel, hogy az alól emancipálni magát igazán egy gondolkozó embernek sem sikerül soha, rnig ez a tarthatatlan állapot meg nem szűnik. Mikor is következik el, az a boldog idő, midőn a társadalmi, tudományos, művészi és érzelmi élet ismét a boldogság és megelégedés hymnuszát zengi ! ? Mi a bó- keajánlat elküldésével megtettük a legelső lépést, de sajnos ellenségeink félreértették szándékainkat úgy látszik tudatosan és szándékosan. A legfelsőbb hadúr véleménye szerint is az ágyuk és szuronyok argumentuma az egyetlen, amelyre adnak még valamit ebben a rettenetes vitustáncban. Ha igy kell lenni, rendben van 1 Harcunknak önvédelmi jellege olyan erőforrás, mely buzogni fog akkor is, amikor az utolsó szál magyar harcol majd ellenségeink megtébo- lyodott csordájával szemben. A magyar mártir lesz de szent hazája szabadságát és területi épségét az ebek har- mincadjára jutni nem engedi. Ha majd mindennek utána leszünk, más lesz a disznótor is, más lesz a farsang is. Buffler. Én meghalok a hazáért... József királyi herceg cikke. Még a fülemben cseng egg haldokló hősöm szava.. Lemberg alatt volt, iszongu csata dúlt 1914. szeptember 9-én. A nap már leáldozott és az estalkony bíbora is eltűnt a füstös égről, csak a számtalan lángban álló major és falu világította meg a sürü füstgomolyokba burkolt komoly tájat, Horo- zanna wielka—Tatarinow— Rumno mind sistergő lángok martaléka! — Huszonnyolc falut látok égni s mint a kazánban forró viz bugyborékolása, zúgása, — úgy szól az őrületes puska és számtalan géppuska tüze, az ágyulövedékeküvöltve, visítva jönnek és irtóz- tató reccsenéssel pukkadnak, a lárma pokoli, rettenetes, a sürü sötét és kísérteties pírral bevonva, — akárcsak látnám a kaszást izzó kaszával az emberek ezreit az öldöklő eszközök őrült gúny hahotája közepette lekaszálni. Mint az érett búza a kasza éle alatt, úgy dőlnek mindkét oldalon az ifjú hősök sorai. Megvertük — megy vissza az o- rosz, ágyúit, foglyait kezeinkben hagyva, viharzik az éljen, mint a jégeső pacs- kol az orosz utóvéd puska- goluója — a halál vadul arat „éljen a király“ — „éljen Magyarország!“ s az orosz „urra-urra“ kiáltásai vegyülnek a Himnusz szi- vetlágyitó imájába — „balsors. a kit régen tép, hozz reá vig esztendőt“ — s a vad csatalármában elhal a dal, egész belsőm remeg, gégém fojtogatja valami, — hiszen ott közvetetlen előttem uj orosz tartalékok rohamoznak, „urra-urra-urra“ és átkok, szitkok, jajkiáltások, nyögés, hörgés meg a rémséges géppuska és gyalogsági tűz, mind a vad kézitusát környezi. Ä középen ágyuk — e- zekért folyik az őrjöngő küzdelem — mely viharzó éljenben némul el. A miénk a falu! Horozanna wielka és csak csendes nyögés és egyes kiáltások „üsd a fejét, hogy meg ne sántul- jon“ vegyülnek a prüszkölő tűzvész sistergésébe, e- gyes lövések, rövid géppuskaberregés és ime heves orosz srapneltüz hull az égő falu füstölgő romjaira, az oroszok elhagyták a falut és most lövik, hogy mi ne mehessünk be. Hej, de két oldalt megkerülve üldözzük a visszavonulókat, A sötétben lovainkat jó darabra hátul hagyjuk és megyek törzsemmel a hullákkal és haldoklókkal borított csatatéren előrenyomuló csapataimat követve tarlón és szárazon ut nélkül haladva. Egy égő erdőőri lakásban orosz hullák sisteregve sülnek s az égő test penetráns szaga tölti el a füstös levegőt, sorokban megégett pokrócokon a parázsban feküsznek és fölnek! Sebesültek voltak és már nagyrészt megsze- nesedtek, a közelben megállunk s én egyedül egy erdőcske sarkáig megyek, a hol fájdalmas nyögést hallok. Igen, ott fekszik valaki és kezeivel tördeli a bozót gályáit. Odasietek. — Ki az? — Jaj Istenem, meghalok ? — Mi bajod, fiam ? — A fenséges ur? — Igen, fiam. Maradj nyugton, futok és hímzők segítséget, elviszünk ase- gitőhelyre! Ütőerét keresem, nincs! — Ne tessék elmenni! Jaj Istenem, meghalok, egy szavam van még . . . tessék meghallgatni, — mig beszélni tudok . . . úgyis végem lesz hamar. Letérdelve fejét karomra támasztom : — Mit akarsz, fiam ? — Én meghalok ... a hazáért ... és ... ez boldoggá ...tesz! A fenséges ur pedig éljen a hazáért . . és ne járjon ilyen golyó* záporban, azzal hazánkon nem segit, ha agyonlüvik! Jaj nekem, édes Istenem, de fázom, fenséges ur . . . ez az utolsó kérésem ... de borzasztó ez a hideg, már szivemet is megfogja! A jó Isten áldja meg a fenséges urat... a jó Isten ... meghalok, én Isteneml
