Szabolcs, 1876 (5. évfolyam, 1-26. szám)

1876-02-20 / 8. szám

inogna alattunk. Azonban hiszszük, hogy a je Jen jobb, mint a minőnek látszik ; bogy a lát szólagos sülyedés, nem sülyedés tulajdonképen hanem csak megállapodás. CsűggeBztőbbnek látjuk a helyzetet, mint a minő. Azután a tár saság fiatal tagjaihoz és az egész ifjúsághoz fordulva, lelkes szavakkal buzditá őket, hogy bátor lélekkel küzdjenek, mint ők a „régiek.“ Beszéde végén zsongó melegséggel, ifjúi tűzze! emlékezett meg a nemzet nagy halottjáról De ák Ferenczről.

Az uj elnök e derék mond ók áj át lel kés éljenekkel fogadta a közönség s a társulat tagjai, kik mindnyájan igyekeztek vele kezet- fogni. Ezután Greguss Ágost főtitkár olvasta föl jelentését a társaság elmúlt évéről. Hiva talos jelentését azon újabb lépések fölemlítő sével kezdette meg, melyeket a társaság lefolyt évben a magyar műveltség érdekében megtenni kötelességének tartott.

A társaságból négy tag halálozott el Kriza János, Szeberényi Lajos, báró Kemény Zsigmond és Toldy Ferencz; s ugyancsak négy uj belső taggal gyarapodott. Ezek : Balázs Sándor jeltes beszélyirónk, Beöthy Zsolt az állami- főreáltanoda bölcsészet tanára, Dömötör jfáhós. és Tóth Ede derék szinmüirónk.

Greguss ezután áttért az ünnepély egyik legjelentékenyebb tárgyára: Toldy Ferencz felett tartott emlékbeszédére, s ugyanazon helyről, honnan pár év előtt jubileuma alkalmával oly örömmel üdvözölte, a közgyász ünnepélyes csendjében koszorút tesz Toldy sirjára, mely koszorú az ő hallhatatlan érdemeinek levelei bői van fonva. „Toldy élete — mondja beszédje végén Greguss — sikerek hosszú sora. Az ő szívós tevékenysége, makacs kitartása ellentétben áll a hírhedt magyar szalmatüzzel. Toldy ról emlékezve nem kívánhatunk jobbat, mint azt: Vajha gyermekeink oly honfiak, munkásak és boldogak lennénk, mint ő voltig

Gregussnak e zajos tetszésben részesült emlékbeszéde után, Zichy Antal olvasott fel egy „Deák Ferenczről“ irt szép költeményt.

, Ezután Rákosi Jenő a népszínház igazgatója s a társulat jeles tagja olvasta fel „Hamlet és Ophelia“ czimü érdekes aesthaetikai értekezését. Utána Gyulai Pál a társaság alel- nöke mutatta be „Szilveszter éjszakáján“ czimü költeményét. E költemény hatását nem kifértem leírni, csak annyit jegyzek meg róla, hogy nagy sensatiót keltett, s őszinte tapsokban és éljenzésekben részesült.

Végre Beöthy Zsolt uj másodtitkár tett jeientést a múlt évi két pályázat eredményéről. A jutalomnyertes pályamunkák jeligés levelei felbontatván, a szónoki munka diját Szász Károly nyerte el: „Toldy Ferencz“ czimü szónoki beszédével. — A kisebb költői beszélyre kitűzött jutalmat Fejes István sátoraljaulyhelyi ref. lelkész nyerte el „Egy szép asszony“ czimü költői beszélyével.

Uj pálya dijul kitüzetett: „egy humoros vagy komikai kisebb költői elbeszélés: 25 arany.

Ennek kihirdetése után a disz-ülés véget ért.

Sólyom Jenő.

CSARNO K.

írás, gyorsírás, nyomdászat.

— Ismeretterjesztő cziklr, —

irta: Mihályi! József, tanár.

(Vége.)

Guttenberg János igen régi, tekintélyes családnak volt ivadéka. Atyja Gensfleisch Frigyes, anyja Weirichin Erzsébet volt. Miután anyja menyasszonyi ajándékul kapta a „zum Gudenberg“ czimü mainzi házat, innen nevezte magát gyermekök „H e n n e (Johannes) Gensfleisch zum Gutenberg. Születési évét meg nem határozhatjuk, valószínű, hogy a 15-ilc század első éveiben született. Vagy 20 éves lehetett, midőn a Guttenberg család is menekült Mainzból, a nemesi családok ellen támasztott zavargások következtében. Ezután 14 évre feltűnik Straszburgban, hol különféle gépies mesterségekkel foglalkozott s igy pénzt szerzett. E körülmény többeket arra bírt, hogy Guttenberggel társas szerződésre lépjenek, s ő azokat tanpénzért drágakövek köszörülésére és tükörkészitésre tanítsa. A résztvevők azonban csakhamar ész revették, hogy Guttenbergnek van valami titkos mestersége is, s ostromolni kezdték, hogy azt is közölje velők. 6 engedett és egy uj szerződésben lekötelezte magát annak közlésére is titoktartás feltétele alatt. E mesterség a könyvnyomtatás eszközeinek előkészítése volt. A társaság most hozzáfogott az előkészületekhez, hanem egyik tagjoknak D ritze h n e k halála, ennek örökösei részéről támasztott jogtalan követelések következtében, megzavarja munkájokat; Guttenberg a formakészleteket beolvasztotta, a felállított sajtót szétszedte, hogy titka idő előtt napfényre ne jöjjön, s erre ugylátszik a tár.-aság is szétoszlott anélkül, hogy valami gyakorlati eredményre jutott volna.

Guttenberg ezután ismét magára hagyatva 1445. évben szülővárosába Mainzba ment, s ott egy gazdag mainzi polgárral, Faust János jogtudóssal szövetkezett egy nyomdának felállítására. Nem sokára társaságukba felvették Schöffer Pétert, egy szépirót, ki Guttenbergnek lényeges szolgálatokat tett. így az értelmiségnek az anyagi pénzerővel szövetkezve, sikerült 1452-ben a könyvnyomtatás minden akadályait leküzdeni, hozzá lehetett fogni egy nagyobb munka nyomtatásához, s ez a biblia volt. A munka szépen folyt, a bibliának már 12 ive készen állott, midőn társainak roszlelküsége Gutten- berget találmánya gyümölcsének élvezetétől megfosztotta Faust és időközben vejévé lett Schöffer a titkot már bírták, nekik Guttenberg feleslegessé lett. Faust állítani kezdé, hogy a nyomtatás sokba kerül, és követelni kezdé a befektetett pénzét és annak kamatait, mielőtt egkisebb hasznot húztak volna a nyomtatásból. A legszivtelenebb uzsorás módjára 2026 irtot követelt Guttenbergen, s midőn ez az összeget letenni nem tudta, a mainzi törvényszék által annak kifizetésére marasztatott. Lefoglalták nyomdáját, a bibliának eddigi nyomtatványát, s ő ismét, s már most hajlott korában, mindenétől megfosztva, magára hagyatva megúsztatott eddigi minden gondjainak és fáradozásának gyümölcsétől. A lelketlenek a biblia nyomatását befejezték s abból nagy hasznot luztak. E bibliának 16 példánya maradt fenn egész a mi korunkig s leginkább Angol- és Francziaországban vannak. Mainzban egy példány sincs, az utolsót Thionville franczia biz- os, az első franczia forradalomban ellopta, s eladta Angolországban 4500 frton.

Guttenberg pedig még ekkor sem esett tétségbe, szövetkezett egy vagyonos és értelmes férfival, H u m e r y tudorral egy oly nyomda felállítására, s ha bár sok fáradsággal mert mindent saját kezével kellett készítenie öt év alatt fölszerelte műhelyét, s 1460-ikbau ebből került ki Guttenbergnek első és egye dűli nyomdai müve egy latin nyelvtan és nyel vészeti szótár ezen czim alatt: Joannis de Balbis de Janua, Summa quae vocatur Catho licon.

Az 1465-ik évvel egy oly fordulat állott be Guttenberg életében, mely őt a könyv- nyomtatástól elvonta. Nassaui választó fejedelem, Adolf kinevezte őt udvari lovagjává élethossziglani nyugdíjjal. Átköltözött E 11 v i 1- 1 e b e a választó fejedelem udvarába, de ott csak pár évig élt, mert mar 1468-ik év február havában megszűnt élni. Tetemei Mainzban a családi sírboltba tétettek örök nyugalomra.

Hézagosán maradt ugyan reánk e jeles férfiúnak életrajza, de a kevés is, mit róla tudunk, teljes mértékben képes részvétünket felkölteni. Az ő sorsa hasonló annyi sok felfedező és föltaláló sorsához, mely abban áll, íogy teljes életén át küzd találmányának, mely tisztán lebeg szemei előtt, életbeléptetésén, s midőn fáradozását már siker koronázná, mások szedik le munkásságának gyümölcseit. Még a feltalálás dicsőségét is elvitatták Schöffer fiai, s Guttenberg neve feledésbe ment,

csak újabb kutatásoknak sikerült nevét az enyészettől megmenteni.

A könyvnyomtatás maga rendkívüli sebességgel terjedt Európának minden mive!teb* li országaiban. Német.-, Franczia- és Olaszország egymással vetekedtek díszesebb könyvek előállításában, s valóban e mesterség, életének első századában, oly tökélyre vergődött, hogy alig hagyott valami kívánni valót hátra. Igen korán honosíttatott meg a könyvnyomtatás hazánkban is. Már 1472-ben Geréb László budai prépost az országba hivá Hesz András nyomdászt, — ki is Budán könyvnyom tató műhelyt állított, melyből először a bud a krónika került ki latin nyelven. Kikerült-e magyar könyv e nyomdából, bizonytalan, s igy a legrégibb magyar nyomtatványnak a sz. István jobb kezéről irt éneket kell tartanunk, mely Norinbergában 1484-ben nyomatott, s melynek első versszaka igy hangzott:

„0 descheoseeges zenth iob keez, mel’et magiar ohaitva neez, draaga genche neepunknec nag’ eoreome ziveunknec.“

Óh dicsőséges szent jobb kéz,

Melyet magyar óhajtva néz,

Drága kincse népünknek,

Nagy öröme szivünknek.

Legélénkebben kezdtek a nyomdák működni a hitjavitás megindultával úgy külföldön, valamiat hazánkban is. Csupán a protestánsok szolgálatában hazánkban 22 nyomda működött, ide nem értve azokat, melyek a katholikusok birtokában voltak; akkor még a nyomdáknak is felekezeti szinezetük volt.

íme rövid vázlatban története az emberi mivelődés hathatós tényezőinek, az irás, gyorsírás és nyomdászataik. Általuk a tudomány, mely eleinte csak egyes kiváltságos osztályok kincse volt, — mindig szélesebb körben terjedt, s lassanként az összes emberiség birtokává lesz.

Utóbbi megszabadulása óta nagyon óval kodó lett. Nappal soha sem járt, legfölebb rejtett helyeken. Kalandjait éjjente szőtte, köl íiilvéve oláh csatlósaitól.

Ily éji kalandjában találkozott egyszeil egy rongyos emberrel, ki tőle alkalmazást kért.

Zólyomi reá nézett, s a hold halvány fénye mellett felismert benne egy rég kerej sett embert.

Ilyen ember kellett neki, mint e rongyos^ volt, ki magát Feketének mondván s Zólyomi kinevezte várhadnagynak.

Hogy ki volt ez a Fekete, azt Zólyomi maga sem tudta. Nem is kérdezősködött sokáig. Egyszerre felismerte benne emberét.

Addig, míg Fekete uram ott nem lakott,

I szegény zsoldos jobbágyságnak mégis csak jobb volt. Azóta évről évre pusztult és veszett.

Hogy ne örültek volna hát, ha szerény falucskájukba egy-egy idegen érkezett, hogy ne fogták volna szívesen 1

Egy reggelen, midőn az oláh csákányo- suk épen kemény ütlegekkel tereltek néhány szegény lakost a vármunkára, közeledett a falu felé egy fáradt vándor, nehéz csomóval terhelten hátán, mig kezén egy egészen eltorzult, de valaha szabályos vonásu nőt vezetett

A legelső kunyhó előtt megállt.

— Isten áldja kigyelmeteket. — Szólt a férfiú, alázattal — szállást keresnénk, ha adnának kegyelmetek.

— Szál ást-e? — sóhajt a kunyhó egyik szögletéből felemelkedő éltes nő, lecsüggesz- tett fővel közeledve feléjük. — Adunk, adunk, ... ha ugyan megelégesznek azzal kellmetek. ,.. Lépjenek beljebb.

A kunyhó belseje hasonlított szegényes külsőjéhez. Üres volt, minden bútor nélkül, csupán egyik szögletében volt egy rozzant, gyékényből fonott nyughely s nehány fűrészelt fatörzs, mely a földbevert lábakon nyugvó asztal körül hentergett.

Az említett szalmaágyon nehéz, fájdalmas nyögést lehete hallani.

— Adunk, adunk, — folytatja ismét a jószivü szegény öreg. — Úgyis mindig csak fogyunk! . . legalább lesz kinek a kidültek íelyét elfoglalni, lesz kinek panaszolkodni.

Az idegen arczán egy tájdalmas érzet szülte mosoly vonult keresztül.

— Lesz kinek helytállani, panaszolkodni!

— gondolá. — Igen, lesz! . . . Szegény jó asszony te, hát mi kinek panaszkodjunk!

— Hogy érted e panaszt, jó asszony?

— kérdé aztán az idegen, a szegény nő felé fordulva.

— Hogy értem! . . . nézzen csak ke(F. P.) 1869. deczember hó vége felé általános izgatottságban tárták Pest közönségét. Vogt Károly, ez európai birii tudós, felolvasásai az „emberi nem rokonságáról a majmokkal.“

Leszállott az őstörténet sötét aknáiba, s onnan hozta fel bizonyítékait.

Deák hallja, hogy az egyik miniszter nem szereti Vogtot; — mert hát ez pénzért tart felolvasásokat mindenfelé.

— Kofnolyan haragszol Vogtra ? — kérdi Deák tőle.

— Bizony! — felelt amaz.

— Meghiszem azt. De nem azért haragszol te rá, — jegyzi meg a jobboldal vezére mosolyogva.

— Hát ugyan miért? — kérdi ő excel- lentiája.

— Hát csak azért, mert Vogt elárulta családi titkaidat.

bomloku ifjú ur. ki a jól értesült hir szerint ugyancsak a régi „Presse*-nek volt, de «♦' kos,“ levelezője.

Hát a mint meghallj i Szemfül ur ezt * hírmondást ott a háta mögött, egyszerre elő veszi a logfájás; engedelmet kér: ő egy kicsit haza megy, kreozot-olajat kell gyapottal a fo. gára tenni, de mindjárt visszajön, addig ut! szanak strohmandlival.

Onnan pedig aztán vágtatott egyenesen* a távirda-hivatalba táviratozni a „Pressének“;

„Pest. Lustkandel hier. Mit Deák unter- handelt. Beste Quelle. Resultat gleich erfahre.*)

Mire, visszatért a casinoba, már akkor Deák maga is ott volt; ott ült mint rendesen a zöld divánon; körülötte egy csoport ismerős, a kik többé-kevésbé hangosan mosolyog, tak valami fölött.

Szemfül ur leült az elhagyott helyére, 3 mig a kártyákat fölszedő, oda helyezte a fa. lét, hogy mit lehetne még többet is megtudni erről a tárgyról ?

Hát már akkor a magas állású ur magt beszélte ott a többieknek naiv boszankodással hogy milyen, szépen fellovalta ő a publikumot ezzel a Lustkandellel, s hogy felültette őt magát is Deák a magas lóra 1

Szemfül urnák egyszerre belenyilallott megint fogába a fájás, pedig épen „sans atout“-t mondott.

Ott hagyta újra a whisztet; fiakkerbe veté magát, nyargalt a telegrammja után: „halt’s’n auf!“

Gyorsan utána a másikat, mig ki nem nyomtatják azt az elsőt!

„Ist nicht wahr. Kein Lustkandl. Deák nach nur Faxen.**)

Deákct pedig a magas állású ur komolyan kezdé feuyegetni, hogy nem bánja, de már most ezzel minden újság tele lesz, hogy Deák Lustkandellel egyezkedik. — ő oka nem lesz.

— Nem tesz semmit, mondd Deák napéjegyenlitői flegmájával — majd demen- tirozzuk!

1865-ben a lég ugyan már telve volt kiegyezési hirekkel; de a föld még mindig spicliktől hemzsegett.

A régi „Presse“ levelezője épen — midőn látogatását végezve — indulni készül, lép be Deákhoz egy magas állású ur (t. i. hogy mikor áll, akkor megüti a hat láb magasságot) s kérdi Deáktól, hogy ki volt ez az eltávozott idegen?

Deák kedélyes humorával azt feleli neki rá:

— Ez volt Luslkandel.

— Ahl És mit akar itt?

— Lejött alkudozni.A magas állású ur ali« is várhatta, hogy megint elfordíthassa a kilincset.

Sietett ostromléptekben föl a casinoba. Megállhatta, hogy odáig senkinek sem szólt; de ott aztán megadta magának azt az elégtételt, hogy egy ily fontos újságot, a mit ő tudott meg első kézből, mentül nagyobb dimen siókban elterjeszthessen.

Ott whisztezett pedig egy asztalnál há rom sima homloku öreg úrral egy szintén sima

„Utazás a föld körül 80 nap alatt“

Ez a debreczeni szinház legnevezetesebb újdonsága, mely a múlt héten tiz előadáson került szinre. E darabot Párisban két évig minden nap, két év előtt Becsben egész nyáron, s ez idén a fővárosban egy egész hónapon át adták, mindig telt szinház előtt. A darab kiállítását Brióschv, Kantzky és Burgbardt bécsi udvari festők készítették, mely mintegy

40,000 írtba került. Ezt a kiállítást mindenestől szerezte meg Temesvári ur, a debreczeni szinház igazgatója, s ezzel adták a darab < t mindig zsúfolt ház előtt. Olvasóink közöl, sokan nem láthatták á darabot; nem mulasztjuk el tehát azt önökkel röviden megismertetni, s nem kíméljük meg magunkat attól a fáradságtól sem, hogy — a földet körül utazzuk.

Lássuk tehát, miből áll ez a csodákkal határos szinmii, melynek előadói közt egy élő elefánt is szerepel, s bőgésével oly hatást gyakorol, minőt még egy tragikus hős se volt képes kivívni. „Lady Kennedy“ (igy hívják ez országos művészt) oly hanggal rendelkezik, hogyha megszólal, hangja (ha sokat nem mondok) tán még Nyíregyházára is elhallik. Mily hangos reclame ez egy színdarabnak! Tessék csak őszintén megmondani, szurul-e egy ily mü még a journalisták tollperczegésére ? Ugy-e nem? Csak a „Bem apó“ ágyuszava gyakorolt ehez majdnem hasonlót.

De hát utazzunk Verne Gyufával, kinek „Le tour du tnonde“ regénye után, Csepreghy átdolgozásában került a darab szinre; utazzunk vele a föld körül, mint hajdan egy akadémiai tudósunk Amperrel Rómában.

Phileas Fogg — ez az angol Zubovics — , a londoni excentric clubb nehány dúsgazdag tagjával egy millióban fogad, hogy egy okto- beri napon este 9 órakor elindulva, pontban

*) Pest Lustkandel itt. Deákkal alkudozik. Leg- jobb forrásból. Eredményét rögtön megtudom.

*) Nem igaz. Nincs Luslkandel. Deák csak tréfál.

gyelmed ama szögletbe. Szegény uramat épen tegnap verték vérig az oláhok.

— Oláhok ? . . .

— Ah, kegyelmetek messziről jöhetnek, iá Zólyomi uram csákányosainak hírét sem hallották, vagy tán még magának Zólyominak sem! . . .

— Nem hallottuk, jó asszony I

— Hm, nem is kel azt hallani, csak látni Ott van ni! . . . a miért nem akartuk lefizetni ötödször is a taksát, Fekete uram fűbe verette az uramat.

— Fekete! ... és ki az a Fekete? kérdi az idegen, megborzadva bár amaz embertelen kegyetlenségen, de mégis titkos bo- szujától vezéreltetve, nemével a szigorúan elpalástolt előleges örömnek.

Ama fájdalomtól teljesen roncsolt képű nő, mely az idegen karjára támaszkodva jött a kunyhóhoz, s mely most a tüzelőhely széles párkányzntán foglak helyett — a jövevénynek e titokszeiü mosoly villámát meglátszott érteni.

— Ki az a Fekete? . . . kérdik kegyelmetek I ... az a pokol fajzat, az a lélek nélküli vadállat — mely a „v é n ö r d ö g“-nek oly hü segédjévé ajánlkozott!

— Anyjuk, anyjuk! hátha hallgatnál ? — szól alig hallhatóan a beteg, félve, bogy a földnek, a falnak és mindennek füle van.

— Oh, vagy igaz . . . Hiába! szinte jól esik, ha az ember kidörögheti magát! . . . Higyjék kegyelmetek, szinte jól esik a lelkemnek. De hát honnan is jönnek ? . . messziről, ugye bizony ?

— Messziről ám! . . . Székesvára vidékéről.

— Talán megégtek? Beleégett mindenök ugye? . . . kincsük, gyermekök?

A vóleleu kérdés nagyon találó volt. A tűzhely párkányán ülő idegen nő gépiesen emelkedett fel helyéből, s indult a kunyhó asszonya felé.

— Honnan tudod te azt! — kiált aztán hirtelen, ujjával felé mutatva, mely mozdulattól az egészen megrettent.

Az' idegen férfiú lépett elő.

— Semmi, semmi! — szól; — q jó asz- szony azt csak kérdé; s hogy eltalálta, miszerint Székesvárán csakugyan szerencsétlenül járhattunk, azt arczunk bánatos tükréből olvasta le, Nemde jó asszony ?

A szegény megrémült nő igenlőleg intett fejével.

— Sokszor megtörténik, — folytatá az idegen, mintegy nyugalomra intvén azzal háborgó társát, — hogy a szerencsétlenek állapota, már arczaikról is leolvasható.

(I olyt. köt.)