Szabad Újság, 1993. december (1. évfolyam, 22-26. szám)

1993-12-01 / 22. szám

SZABAD ÚJSÁG 1993. december 1. Gondolatok egy vándorkiállítás kapcsán Kik az ökofasiszták? Könyvbarát Újdonság, kellemes karácsonyi megle­petés az 1994-es Madách Kalendárium és benne a Teenager magazin. A Ma­dách Kiadó tovább gazdagította a ha­gyományt, mert ezúttal valóban min­degyik családtag találhat a jól szer­kesztett és szép kivitelű kalendárium­ban olvasnivalót. Külön figyelmet ér­demel a Teenager magazin; még De­­peche Mode poszter is van benne! A Madách Kalendárium 1994 e­­gyik felfigyeltető írása az a felmérés, melyet a francia kérésre hazai szakem­berek készítettek a szlovákok és ma­gyarok együttéléséről Somorján. Rész­ben a szerkesztők figyelmessége, rész­ben kortünet, hogy még egy kalendá­rium is helyet ad kisebbségi életünk eme kulcstémájának. A somorjai fel­mérés olyan, akár egy laboratóriumi vizsgálat — egyetlen csöpp vérben ott van mindegyik, mai állapotunkat meg­határozó részecske. Érdemes hát idézni a Gyerekszemmel című fejezetből: „Somorján két alapiskola műkö­dik, az egyik szlovák, a másik ma­gyar tanítási nyelvű. Az iskolák ta­nulóinak száma megközelítőleg azo­nos. Ez jelzi, hogy a szlovák iskola diákjainak egy jelentős része ma­gyar. Ez a helyzet megmutatkozott a két iskolában végzett felmérésben is. Az interjúk egy-egy 8. osztályban készültek, csoportos beszélgetésként. A felvétel ideje alatt oktatók nem tar­tózkodtak az osztályokban. A szlovák osztályba járó magyar gyerekek szóvá tették, hogy az egyik tanító, aki azelőtt kommunista volt, most hirtelen maticás lett, és nem­zeti köpönyeget öltött. Egy másik tanító hasonlóan viselkedik, és még a gyerekek számára is láthatóan torz képet fest a magyarokról. Érde­kes az egyik szlovák diák vélemé­nye, aki úgy érzi, hogy ő nem igazán jó szlovák, mert úgymond az a jó szlovák, aki nem szereti a magyaro­kat. Alapvető nézeteltérések nem voltak a magyar és a szlovák gyere­kek között az osztályban, bár hang­súlyeltolódások megfigyelhetőek voltak, illetve nézetkülönbségek is adódtak. A magyar osztályban megfigyel­hető volt, hogy a gyerekek jelentős része szinte túlságosan, is jól infor­mált a szlovák-magyar kapcsolatok terén. Meglehetősen kerek, össze­függő nézeteket fejtettek ki, ami minden bizonnyal az országban uralkodó légkör következménye, nem pedig a természetes gyermeki érdeklődésé. Reakcióik jelentős ré­sze politikai természetű volt, és meg­lehetősen részletesen foglalkoztak a nyelvhasználat kérdéskörével is. Mindkét osztályban megfigyelhető volt, hogy a gyerekek gondolkodásá­ban a felnőttek világa jelenik meg. ” Felhívjuk olvasóink figyelmét, hogy nemcsak Madách Kalendárium, hanem Madách asztali naptár is kapható. Az asztali naptár a magyar hagyományok szerint közli a névnapokat; lapjait a Kis­­géresen élő Tiszai Nagy Menyhért fest­ményeinek másolatai díszítik. * * * Megrendelhető a Madách-Posoni­­um Kft. kereskedelmi osztályán (tel.: 07/240 86 07). Cím: Vydavatelstvo Madách, Michalská 9, 816 21 Bratis­lava. A múlt hét végén zárta be ka- Duit Kassán az a vándorkiál­­ítás, mely arra lett volna hi­vatott, hogy bizonyítsa, a bősi erő­mű csupán pozitívumokat hoz ma­gával, ha lesznek is gondok, azokat megoldják, és az ökológiai károkat sikerűi teljes egészében kiküszöböl­ni. A kiállítás részét képezte az a tíz videofilm, mely mindezt alá kívánta támasztani. Kettővel ezek közül nem kell foglalkoznunk, mert csak a műszaki megoldásokat, illetve a folyó elterelését és a munkamene­tet-mutatták be minden fölösleges kommentár nélkül. Ezt a két filmet csupán azért kell említenünk, mert egyfajta büszkeséget sugároz, lám Szlovákia ezzel a gigászi feladattal meg tudott birkózni vak Sámson­ként, aki ugyan rettenetes erejénél fogva képes volt kimozdítani egy hatalmas épület tartóoszlopait, de az számtalan ember halálát okozta. Már a címek is önmagukért be­szélnek: Ellopott igazság vagy A múlt árnyai. De arról semmit sem tudhatunk meg, hogy mennyibe került ezeknek a filmeknek az el­készítése. Mennyit vettek ki a vá­lasztópolgárok zsebéből arra, hogy bebizonyítsák nekik, a fekete az voltaképpen fehér? Ami a képek láttán rögtön sze­met szúrt az az, hogy a BNV múlt­jának ismertetésekor a film készítői nem szégyellik bemutatni Kádár és Husák mosolygós egyetértését és Strougal miniszterelnököt — ami már önmagában is bizonyítja, hogy bizony itt egy óriási, szocialista építkezésről döntöttek az emberek feje fölött, és ezt megvalósítják minden káros mellékhatása ellené­re. A filmek készítői a régi szocia­lista propaganda fogásaival éltek, még a kommentátorok hangja is ugyanaz, mint a régi rendszerben. Azután láthatjuk a már unos-unta­­lan elkoptatott érveket. Antall József beszél a szerződés felmon­dásának szükségességéről. Magyar­­ország felbont egy „felbonthatatla­­n” szerződést, amivel — precedens nélkül — megsérti a nemzetközi jo­got. Többször is elhangzik, hogy aki a Dunát szabályozni akarja, an­nak értenie kell hozzá. Márpedig a film készítői, vagyis a régi szocialis-Fárasztó napom volt. Szerettem volna mihamarabb otthon lenni. A menetren­det böngészve örömmel fedeztem fel, hogy még elérem a gyorsvonatot, ami­vel elcsíphetem a falunkba igyekvő utol­só autóbuszt. Odamentem hát a pénz­tárhoz, bemondtam a célállomás nevét, megkaptam a jegyeket, fizettem, és rohantam is a peron felé, ahol már in­dulásra készen állt a gyors. Sokk cucc húzta a vállamat, így alig értem el a magasan lévő kilincset. Mire felkászálódtam, megnézhettem maga­mat. A koszos ajtótól teljesen elszínező­­dött a kabátom, amit máris le akartam vetni, nehogy én legyek a fő látványos­ság a fülkében. Igen ám, de amint kö­rülnéztem, láttam, hogy utastársaim egytől-egyig bundáikba burkolózva gub­basztanak. Merthogy szegény a vasút. Nincs pénze vízgőzre. Jó, segítsünk neki takarékoskodni, nyugtáztam ma­gamban, majd magzatpózba rendeztem a végtagjaimat, lehunytam a szememet, s vártam, hogy valami szép álom vetül­jön belső látómezőmre. Az álom távolmaradt, de jött a ka­lauz — finoman megveregette a vállam, mert a szememet lehunyva találta, s kérte a jegyemet. Automatikusan a zse­bembe nyúltam, s odaadtam neki a ma­roknyi cédulát — mert legalább három­féle írásos dokumentumból állítják ösz­­sze manapság az „útipasszust”, melyek számértékeinek végösszegéből, no meg a kalauz kérdéseire adott válaszokból aztán kiderül, meddig juthatunk vele a világban. Valahogy sokalltam az időt, amit az ifjú kalauzhölgy az útipapírjaim­ra szán, ezért tágabbra nyitottam a sze­memet, és vártam, hogy mi fog történ­ni. — Maga diák? — kérdezte fagyosan a szőkeség. Már kezdtem örülni — legyezgetve érezvén a hiúságomat, hiszen a negy­ven évemmel legfeljebb népfőiskolás le­hetnék, azoknak viszont nem jár vitel­díjkedvezmény — amikor válaszomat meg sem várva kijelentette, hogy: — A jegyek rendben lennének, de a gyorsvonat igénybevételére feljogosító ta betonlobby ért hozzá. Láthatjuk a Duna árterének csodálatos nö­vényvilágát, fiatal lányok combjai villannak a parton. Madarak röpté­ben és naplementében gyönyör­ködhetünk, de az építkezés okozta holdbéli tájat alig láthatjuk. Érzelmi húrokat pengetnek a filmek, ami­kor hosszasan bemutatják az 1965-ös árvizet, de egyes felvéte­lek láttán az a gyanúnk támad, hogy a hangulat fokozása céljából, máshonnan származó felvételeket is bevágtak a csallóköziek közé. Binder úr mosolyog, pezsgőt iszik, és nyilatkozik. Bemutatják az erő­mű atyját, Danisovic urat, aki ki­tüntetést vesz át, és áradozik az erőmű áldásairól, és sajnálkozik Magyarország „egyoldalú” lépése miatt. A filmekben magyarországi szakértők is szót kapnak, de cso­­dák-csodája, eszik az erőmű támo­gatói. V. Nagy Imre csak a pozití­vumokat látja, Kollár Ferenc zöld ökofasizmusról papol, Kozák Mik­lós lerántja a leplet a magyar­országi zöld mozgalmakról, amikor azt állítja, hogy itt csupán látszatra van szó környezetvédelemről. A zöldek egyszerűen a hatalmat akar­ták, és Bőst trójai falónak használ­ták. De megtudhatjuk, hogy a vízi­madarak nagy érdeklődést tanúsí­tanak a bősi erőmű iránt. Binder úr biztos benne, a nemzetközi köz­vélemény Bősre fog járni gyönyör­ködni a világ legszínvonalasabb vízi erőműjében. Ruzicka úr a Szlovák Tudományos Akadémia részéről fontosnak tartja megemlíteni a ma­gyar soviniszta szenvedélyeket. Egyetlenegy környezetvédő sem kapott szót a mágnesszalagokon. Igaz, az egyik szakértő megemlítet­te, hogy a tervezés idején az öko­lógiáról nem is hallottak, csak az utóbbi öt évben esett szó róla, de azután megnyugtatja a nézőket, mindent megtesznek a károk mini­„cédula” nem érvényes... Meglepetésemben azt sem tudtam, mit mondjak a fagyos arcú (elvégre ő is a hideg vonaton utazott) kontrolőmek. Akkor akadt csak igazán a torkomon a szó, amikor kezembe nyomta a „bűnje­let”, amiből, egyértelműen kiderült, hogy hamis. így már nem is lett volna értelme arra hivatkoznom, hogy az a vonat olyan lassú, mint a falumbéli ma­ragacsos ülésekről már nem is beszélve. Mondom, elakadt a hangom, mert amint a „rychlikovy príplatok”-ra esett a pillantásom, már biztos voltam ben­ne, hogy az előbbi benyomásaim csak képzelgések voltak. A jegyen feltünte­tett dátum alapján egyértelműen kide­rült, hogy jó nyolc szlovák esztendőt átaludtam, ha éppen nem velem esett meg a még nagyobb csoda, tudniillik, hogy idóugrást követtem el. malizálása érdekében. A beszélőket a gyönyörű dunai táj képei választják el egymástól, de a néző azt már nem tudhatja meg, hogy épp ezek a természeti szépségek semmisülnek meg az ember illetéktelen beavatkozása folytán. A filmek egyike úgy igyek­szik megnyugtatni a nézőket, hogy azzal hitegeti őket, az ember évezredek óta beavatkozik a termé­szet menetébe, s ez ez idáig még­sem okozott katasztrófát. Igen ám, de azt már „elfelejtik” közölni, hogy a huszadik század végén ezek a beavatkozások már olyan nagy­ságrendűek, hogy valóban képesek felborítani az ember és környezete közti egyensúlyt, és katasztrófába torkollhatnak. A filmek közül a legkülönösebb a Múlt árnyai című tizennyolc per­ces felvétel. Egy pipázó, szakállas öregurat látunk halászni, az ő gon­dolatait halljuk a gyönyörű környe­zetben. Azután hirtelen Sztálin je­lenik meg. Mértéktartóan tapsol. Nem úgy a többiek. Megint a Duna szépségeiben gyönyörködhe­tünk, majd látjuk a szovjet tankokat a budapesti utcákon. Nagy Imre beszél a parlamentben. Megint az öregúr szívja napfényben a pipáját, azután a 68-as megszállás képeit látjuk. Nem maradhatnak ki a 65- ös árvíz felvételei sem. Egy katona menekülő őzikét ölel a keblére a csónakban, és egy anyóka száll be mellé. Csupa szépség, emberi me­legség és segítőkészség, gyönyörű táj. Csak közben a lényeg vész el. Hallunk a szerelemről és a fiatalság­ról, hallunk az építkezés filozófiá­járól... Nem csodálkozhatunk ennyi csúsztatás és mellébeszélés után, hogy a vendégkönyvben sora­koznak a pozitív megnyilvánulá­sok, a dicsérő szavak. Ez a könyv csak arra lesz jó, hogy dokumen­tálja, milyen könnyű az embereket Bárhogy is történhetett, el kellett fo­gadnom a megváltoztathatatlan, vissza­fordíthatatlan TÉNYT: IDŐUTAZÓ LETTEM! Lelki szemeim előtt máris megjelent az otthon szelíd képe, az öreg diófánkkal, amely alatt az utazás kezdetén még meg sem született immár nyolcéves kisfiam szedegeti a diót. A postaládánkból kikandikáló újságok egyikén pedig az alábbi szalagcím ütött ni, ezért gyorsan visszatértem a vonat­­fülkében magára hagyott testembe, amely mellett ez idő tájt is ott posztolt az intergalaktikus űmaszád stewardes­se, aki — látván, hogy magamhoz tér­tem az ájultságból — sietve rámripako­­dott: „Na, most mi lesz?” — Hogyhogy mi? — kérdeztem visz­­sza balgán, hiszen nem tudtam meg­fejteni, mire irányul a noszogató sürge­tés. Aztán, látván, hogy nem akarom őt — ^aját pénzükért — félrevezetni. Épp egy évvel ezelőtt tartot­ták meg Kassán a kommuniz­mus bűneiről szóló konferenci­át, amelyiken Lubica Trubiniová fejtette ki a szlovákiai zöldek ál­láspontját. „Sajnos túlzottan hozzászoktunk ahhoz, hogy a természet elleni me­rénylet nem olyan fontos vagy sú­lyos, mint az ember ellen elköve­tett bűncselekmény. Ezzel a szem­lélettel azonban bizonyítjuk, hogy nem látunk tovább az orrunknál, mert saját környezetünket pusztít­juk, amelyben mi magunk élünk — másutt ugyanis nem élhetünk. És ez a rövidlátás nyomban megbosz­­szulja magát, saját magunk, de fő­leg gyermekeink megbetegedésé­ben, elhalálozásában. Szlovákiában több mint elégséges ilyen eredmé­nye van a szocializmus építésének — a garamszentkereszti alumíni­umkohótól az árvái fémkohókon keresztül egészen a magnezitgyárig és a kelet-szlovákiai halálhárom­szögig: először a természet pusztul, azután az emberek. (...) „Erős a múlt időszakának tehe­tetlenségi nyomatéka. Nem csoda. A BVR leghatalmasabb védelmezői a tervezők és technikusok soraiból kerülnek ki, akik életének jelentős része szorosan kötődött épp ehhez a duzzasztógáthoz. Binder, Liska, Danisovic uraknak és a többieknek sohasem lesz más gondolkodás­­módjuk, mert értékmércéjük ugyanaz, mint az, amely a kom­munizmus építésének hazai idősz­akából, a totalitárius társadalom idejéből származik. Igen, ők ezt a műtárgyat kitűnően megtervezték — csak van egy apró szépséghi­bája: egyáltalán nem vették figye­lembe az embert és környezetét, amelyben ez az ember él. És ez — szerintünk — valódi bűncse­lekmény!” BALASSA ZOLTÁN megérteni, teljes őszinteséggel kibökte az akaratát: Vagy leszáll a vonatról, vagy megfizeti a büntetést! — csattant a hangja. — Inkább leszállók — gagyogtam —, hiszen úgyis éppen eleget utaztam ter­ven felül. Még a gondolattól is megder­medtem — ha ez még egyáltalán lehet­séges volt termodinamikailag —, hogy közel háromezer napot és éjszakát kel­lett ezen a koszos, fagyos levegőjű vo­naton eltöltenem, ahol ráadásul még i­­lyen barátságtalanok is velem szemben. Tüstént a cuccaim után nyúltam, és elindultam a kijárat felé, hogy eleget te­gyek a törvényerejű felszólításnak, ami­kor fölperesem engedékenyen közölte velem, nem feltétlenül szükséges a tor­nai várrom alatt robogó vonatból ki­szállnom, hacsak nincsenek szárnyaim, elég, ha a legközelebbi megállóhelyen hordom el az irhámat. Mihelyt az állomáson letettem a lá­bamat a feketelyukszerű röppentyűről, úgy tettem, mint ahogy Neil Armstrong cselekedett annak idején a Holdon. Le­hajoltam, és az első kezembe akadó kö­vet görcsösen a markomba zártam. No nem azért, hogy belevágjam a korsza­kokon, téridőkön át száguldó „göncöl­­kébe”, hanem azért, hogy tüstént meg­vizsgálhassam: vajon jó bolygóra van-e érkezésem? Hazaérkezvén megdöbbenten ta­pasztaltam, hogy távollétem alatt szinte semmit sem változtak a körülmények. A családom furcsállta ugyan a viselkedése­met, de kíváncsiskodásuk ellenére hall­gattam a teljes éberséggel és tudatosság­gal megélt kalandomról, melynek való­sághűségéről ha olykor kételyeim is tá­madnak, megnyugtató igazolásul elég, ha előveszem rejtekéről, és újra szemre­vételezem a Bizonylatot, amint ott dísze­leg a dátum: 2001. október 29. Kívánom, legyen olyan szerencséjük, hogy 75 százalékos kedvezménnyel át­suhanhassanak az Időalagúton. Es azt se felejtsük el, amit a Jövendőről tud­nom engedtetett: 2001. október havá­ban is létezni fog még ez a világ. Csak azt az egyet bánom, hogy nem olvas­­ítam bele abba a bizonyos újságcikkbe, amely a Világkormány megalakulásá­ról tudósított. Jó volna tudni, ki min­denkit vettek, azaz vesznek majd fel a déeszemesek az Új-Világ első kabinet­jébe?... (korcsmáros) Időutazó lettem gángazda ökrösszekere, a toalettben ta- szíven: „A hét végén Krasznahorka vá­­pasztalt állapotokról, a gyönyörű táj lát- rában megalakult a Világkormány!” En­­ványát bemocskoló ablaküvegről meg a nél többet már képtelen voltam elvisel-

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents