Szabad Újság, 1993. november (1. évfolyam, 18-21. szám)
1993-11-24 / 21. szám
1993. november 24. SZABAD ÚJSÁG 11 Egy ország szennyese nem mosható tisztára „Szülőföldem szép határa...” Abenesi dekrétumok valójában nem is kollektív bűnösségről beszélnek, jelentette ki a közelmúltban Ivan Gasparovic, a szlovák parlament elnöke ország-világ előtt egy tévévitában, s csak olyan egyéneket érintettek, akik a fasisztákkal s elvcimboráikkal kollaboráltak. No, de kérem, a Csallóközből, Mátyusföldról, a Garam meg az Ipoly mentéről, a Szlovákia más vidékeiről Magyarországra deportált és a csehországi szudéta vidékre, a házaiktól megfosztott, szülőföldjükről elüldözött németek helyére (kijtelepített magyarok között száz és ezer számra voltak karonüló csecsemők, még járni, beszélni is alig tudó apró emberpalánták, politizálással soha életükben nem foglalkozó családanyák, szülőfalujukat eladdig talán soha el nem hagyó idős nénikék, szántóvető parasztemberek, botra alig tipegő anyókák és aggastyánok is. Az ipolyvarbői Bertók Mária mindössze 9 esztendős volt, amikor 6 éves Jani öccsével és élete derekán járó édesanyjával Csehországba száműzték. A kilencéves Marika és hatéves öccse (s a légynek soha nem ártó édesanyjuk) is fasisztákkal dmboráló kollaboráns volt? Igen? ' „Lakosságcsere” szlovák módra Mária asszony nyűtt, gyűröttre olvasott narancssárga fedelű iskolai füzetben lapozgat. A kusza betűkkel telerótt irkába édesanyja vetette papírra élete sorsfordító állomásait. Az oldalakon özvegy Csernyik Sándomé vall megrázó eseményekről. A néni nem sokkal halála előtt, már idős korában határozta el, hogy leírja családjuk történetét... .... én úgy vártam a békét — olvassa valahol az első füzet közepe táján az ősz halántékú Manci néni —, mint a lelkem üdvösségét. Azt gondoltam, ha vége lesz a háborúnak, hazajön az uram is. De nem igy történt. Aztán 1947. január 27-én újabb megpróbáltatás ért: Csehországba deportáltak minket.” Bizony, kizsuppoltak a lakásunkból, azt sem tudtuk, hová visznek, mi lesz velünk, viszontláthatjuk-e még valaha a szülőföldünket? Negyvenhat karácsonya körül már egyre többen suttogták, beszélték a faluban is, hogy a magyarokat deportálják. Elveszik házaikat, jószágukat, földjeiket, mindenüket, s portáikra szlovákokat telepítenek. De senki sem akarta elhinni a rémhíreket. Egy este, pár héttel Vízkereszt után az egyik rokon, Galo Mari néni kopogtatott be a Csemyík-portára. Ilus, súgta Marika tűzhely körül foglalatoskodó édesanyjának, most hallottam, hogy titeket nem Magyarországra, hanem valahová Csehországba telepítenek. Ne ijedjetek meg, de már itt is vannak az autók a népekért... De bizony mindenki megijedt. Szombat volt. Náluk tartózkodott anyja húga, Juliska is. Bezárkóztak. Hiába zörgetett rájuk másnap reggel a nagyapjuk, nem mertek az ajtón kilépni. Még a misére sem mentek el. Délután Juliska vőlegénye kopogtatott be hozzájuk. — Készülődjetek — jelentette ki ellentmondást nem túró hangon —, este átszökünk Magyarországra. Meleg ruhákba bújt mindenki és sötétedés után elindult az Ipoly felé a kis csapat: Marika meg az öccse, az édesanyjuk és Juliska is. A túloldal már Magyarország, okoskodtak, ott már nem bántja őket senki. Őrhalomban, a rokonoknál, meghúzzák magukat néhány napig, kivárják, amíg „elcsitul a vihar”, s szépen hazajönnek. Ismerték a folyót, akár a tenyerüket, tudták, a Malomnál sekély a víz, ott könnyen átgázolhatnak a túlsó partra. Nem vittek semmiféle holmit magukkal. A katonák azonban már lestek rájuk. Elfogták őket, és mindannyiukat visszakísérték a portájukra. Közben pedig, hogy a többi menekülőt eltántorítsák szándékától, a levegőbe lövöldöztek. Fegyverek árnyékában Manci néni ölébe ejti a füzetet, s elered a könnye. Sírt akkor is, amikor hazaértek és ismét bezárkóztak a lakásba. E- desanyja vele zokogott. Vigasztalta a kislányt, de sokáig nem apadt el a könynye egyiküknek sem. Először a szomszédba mentek, a pincében akartak elbújni, de a gazda kizavarta mindannyiukat. — Mit akartok itt — rivallt rájuk —, menjetek haza, nincs most háború! A front alatt ugyanis ott, abban a pincében tanyázott egy ideig a (csonka) Csernyik család. Éjszaka havazott. Reggel fegyveresek törtek a portára. No meg a korrűsszió. Ropogott a hó a talpuk alatt. Zörögtek, kiabáltak, az istállót, a pajtát fölforgatták, a családfőt keresték. Pedig hát az egész falu tudta, hogy 1943 óta nem is hallott semmit felőle a család. A kisbíró meg beszólt: — Ilus, nyisd ki az ajtót, mert különben betörjük! S be is törték. A gyerekek sivalkodtak, a szoba egyik zugában vacogtak a félelemtől. A betolakodók azonban nem törődtek semmivel. A leányka anyja attól kezdve maguk között csak ördögöknek nevezte a csendőrökkel együtt rájuk törő elöljárókat. — Csomagoljatok — adta ki a kisbíró az utasítást —, mentek Csehországba. És ezzel eltávozott. Egy katona meg egy csendőr azonban a lakásban maradt. A csendőrnek megesett a szíve a szerencsétleneken. Elment a községi hivatalba is, hogy jobb belátásra bírja a vezetőket. Azonban lehurrogták, azt a választ kapta, hogy törődjön a saját dolgával, teljesítse a kötelességét. A lehurrogott ember nem is ment vissza a családhoz, a szomszédban kvártélyozta be magát. A lakásban posztoló katona meg eközben elszundikált. Ekkor Marika édesanyja, végső elkeseredésében, felkapott egy jókora kést, és az alvó fegyveres felé indult. — Leszúrom — suttogta —, aztán elszökünk! A gyermekek azonban éktelen ordítozásba kezdtek. Megsajnálták az ablaknál ülő férfit. Kiabáltak, ahogy a torkukon kifért, csakhogy felébredjen, s anyjuk ne vihesse végbe, amit kigondolt. A katona felriadt. Mire azonban kinyitotta a szemét, az asszony lehiggadt. „Kleba, kleba”, ismételgették egyre az apróságok, csakhogy az őr azt higygye, anyjuk épp kenyeret akart szelni nekik. Az átélt izgalmak azonban megviselték az asszony idegeit: rosszul lett. Egyre csak remegett, és a szíve tájékát markolászta. A szomszédba költözött csendőr hívott hozzá orvost. A doktor megállapította: kórházban lenne a helye, de ez sem segített. Menniük kellett. Hozzáláttak a csomagoláshoz. A rokonok is segítettek... Mária asszony ismét felüti az irkát. „Mikor a nagy autó beállt az udvarra — olvassa anyja sorait —, tele volt a kert is emberekkel, mindenki hangosan sírt, jajveszékelt: —- Jaj, Ilus, mi lesz veletek!..." Igen, emlékszem, suttogja Manci néni, anyuka azt kiabálta le a járműről, hogy: „Ne sírjatok, én bízom a jó Istenben, tudom, nem hagy el!” Mikor elindult velük a kocsi, édesanyja előtt elsötétült a világ. Esteledett, mire a losonci vasútállomásra értek. Egyesek azt rebesgették, hogy nem is Csehországba mennek, hanem Oroszországba viszik őket. A gyerekeket meg elveszik a szülőktől. Az édesanya erre csemetéit a számukra kijelölt vagon legtávolabbi zugába, a dunyhák alá rejtette. Épp végzett, amikor két férfi termett mellette. Azt kérdezték tőle, vannak-e gyermekei. Azonnal rá vágta: — Nincsenek! Aztán visszakérdezett: — Miért? — Mert fűtött kocsiba mehetnének. Erre az asszony előhúzta a tollhalom alól kisfiát és leánykáját: — Itt a gyermekeim, de csak úgy adom oda őket, ha magam is velük tarthatok. Bertók Mária: „Mások miatt szenvedtünk” (A szerző felvétele) A férfiak rábólintottak... Elindult a szerelvény. Három napig tartott az utazás. Cesky Brod vasútállomásán állt meg a kitelepítettekkel a vonat, kinyíltak az ajtók, emberek özönlötték el a vagonokat meg a sínek mentét. Valakik névsorokat olvastak, a gazdák válogattak az érkezők között. Csakhogy ez embervásár volt! Nem mindegyik „Csernyik” „Sándor” is Egy idő után mindenki „elkelt”, csak Csemyíkéket nem akarta megvenni senki. A gazdák csupán egy pillantást vetettek a sápadt asszonyra és a mellette toporgó, pityergő két apróságra, és menten továbbálltak. Dolgos, markos férfiakat keresett mindenki, asszonyokra, gyermekekre, „kenyérpusztítókra" senki sem akart pénzt költeni. A névsorolvasásnál derült ki először, hogy a családot egy másik varbói „Csernyik" család helyett deportálták. Csernyik Sándorék ugyanis nem szerepeltek az érkezők listáján. Egy gazda mégis megkönyörült rajtuk. Cesky Brodtól mintegy tíz kilométernyire, Stary Dvurba, egy tanyára kerültek. Szekéren mentek új otthonukba. A gyermekek fáztak, édesanyjuk egyre babusgatta mindkettőjüket, pedig hát ót is majd megvette az Isten hidege. Még szerencse, hogy a tanyán fűtött szobába kerültek. Az asztalon jókora kenyér feküdt, mellette nagy fazékban tejeskávé gózölgött. A gyerekek valósággal rávetették magukat az élelemre. Édesanyjuk meg csak ült a lócán és egyre szipogott. A gazda és a felesége döbbenten nézett és hallgatott. A szobában egy prices volt meg egy asztal és két pad. Az apróságok jóllaktak, aztán elszenderedtek. Édesanyjuknak azonban hajnalig nem jött álom a szemére. Félt. Az ablakot egy ágyterítóvel befüggönyözte. Jószerével azt sem tudta, hol vannak. A priccsen nyolcán feküdtek. A kenyéradó gazdát Jirí Pechatinnek hívták. Felesége, a „miloszpanyi" majd mindig ernyővel sétált. A kitelepítettek nem égen értették, miért. De nem firtatták. Azt hitték, beteg szegény. Marika Mochovba járt iskolába. Kezdetben fogalma sem volt arról, mit beszél a tanító, s mit mondanak az osztálytársai. Nem értette annak a dalnak a szövegét sem, amely valahogy úgy kezdődött, hogy „... Ked som isiéi na Slovensko vyhnaf Madarov...” Aztán rövid időn belül megtanult csehül. Az ingyen tízóraiknak kimondottan örült. Az iskolában ugyanis minden tanuló kapott kakaót, kávét, kiflit vagy brióst. Édesanyjuk rendszeresen levelezett a varbói hozzátartozókkal. „Ilus — írta egy alkalommal az apja —, örömhírt írok: Sándorod él, s nemsokára hazajön.” — Gyerekek — szorította magához boldogan mindkét csemetéjét a lelkendező asszony —, hamarosan megérkezik édesapátok! Azonban hiába teltek-múltak a napok, hetek, hónapok, a szívrepesve várt családfő csak nem érkezett meg. A csonka Csernyik család 1950 nyarán, aratáskor térhetett vissza az Ipoly mentére, a szülőföldjére. Mária asszony becsukja a füzetet. É- desanyja azt is leírja benne, hogy apja Oroszországban volt hadifogoly, s azért nem térhetett vissza a szülőfalujába, mert az elöljárók nem egyeztek bele. Azért, mert akkor kiderült volna az ellenük elkövetett gazság: vagyis, hogy „tévedésből”, mások helyett került párja s két csemetéje Csehországba... — Én megbocsátok az ellenségeimnek — morzsol el Manci néni egy könnycseppet az arcán —, csak arra lennék kíváncsi, ők hogyan számolnak el Isten előtt a cselekedetükkel? S tudtake éjszakánként nyugodtan aludni, és nem háborgott-e a lelkiismeretük? Már persze, ha volt egyáltalán lelkiismeretük! ZOLCZER LÁSZLÓ Házipatika Nyírfalevél (Betulae folium, list brezy) A szárított nyírfalevélben meglepően sok a C-vitamin, tömegének akár 2,8%-át is elérheti. Két csésze nyírfalevéltea az ember egész napi C-vitaminszükségletét kielégíti. Flavonoid hatóanyagának köszönhetően vízhajtó és sómozgató (nátriumürítő) hatása is jelentős. 5-6-szorosára emeli a vizeletürítést. Ez különleges jelentőségű vesegyulladásnál, vérkeringési zavarokban és májbajokban. A vérből és szövetekből, sejtekből a húgysavkiürítést elősegíti, ezért köszvény és reuma gyógyteája. Cukorbaj kezdeti stádiumában igen kedvező hatása lehet. Külsőleg (fürdők) és belsőleg bőrbajokban és epekövességben is javallt. Kisebb vesekövek és vesehomok oldódását elősegíti. Két csapott teáskanálnyi levelet forrázzunk le 2 dl vízzel; naponta 2-3 csészényit fogyasszunk belőle. A népi orvoslás tavaszi kúrája és vesekőelhajtó kúrája: a nyírfa törzsét megcsapolták, és az így nyert nyírfaviricset, nyírfavizet itták. A nyirfalevelet is tartalmazó szabványos román vértisztító teakeverék-vényminta a következő: 20-20 g kutyabengekéreg, körömvirág, borókabogyó, szamócalevél, szederlevél, vadárvácskafű, 10-10 g ámikaviiág, konyhaköménymag, ezerjófű, 30 g bodzavirág, 50 g csipkebogyó. Egy tetézett evőkanálnyit 2 dl vízzel leforrázni, 15 percig áll, 2- 3-szor napjában inni. Erős, vesét ingerlő vízhajtót (borókabogyó) tartalmaz, csak ép vesék mellett adható. Zsurlófű (Equisetum arvense L., praslicka rolná) Vizelethajtó tulajdonságát már az ókorban nagyra értékelte Dioszkuridesz. Minden gyógynövénykönyv „vesetisztító” gyógynövényként tartja elsősorban számon. A magyar népi orvoslás máig „vesepucoló”-nak mondja. Csak az újkorban szorult egyre jobban háttérbe az orvosi gyakorlatban. Kialakult javallatai — teakúrák, ülőfürdők és meleg borogatások formájában — a következők: hólyaggörcs, hólyaggyengeség, fájdalmas vizelés, vizeletrekedés, vesehomok, vesekő, ágybavizelés, vesegyulladás fehérjevizeléssel, skarlát utáni vesemedence-gyulladás, vesevérzés, idült hólyagingerlékenység (vizelési ingerek). „Vízkór”-ban, ödémaképződésben jó gyógyítási eredmény érhető el , akár szívgyengeség, akár rossz veseműködés okozza azt. A vesekőképződésre hajlamosak is hosszabb időn keresztül, rendszeresen fogyaszthatják. A zsurló vizelethajtó hatásáért csak részben felelős kovasav hatóanyaga, főként a szaporáinak köszönhető. A vizelethajtó hatáson kívül az anyagcserére is hat (vértisztító). Adagja: naponta 3-5-ször 1 csészényi. 1-2 kávéskanálnyi zsurlófüvet 10-15 percig főzzünk 2 dl bízben. A zsurlót ritkábban adjuk önállóan, mint teakeverékben. IVéhdny év alatt több száz szórakozóhelyen megfordultak, mindenütt voltak barátaik. Még akkor sem mondtak le a hétvégi bulikról, amikor a lány terhes maradt. Azon a bizonyos utolsó szombaton is csak hajnaltájt ültek kocsiba, amikor a zenekar már begurította a nagydobokat a csillogó díszletek mögé . A fiú éjfél után már nem ivott ugyan, de amikor beült a volán mögé, enyhe émelygés fogta el — a lánynak nem szólt róla. Kábán figyelte az alig kivehető, nedvesen csillogó utat. Nem vette észre a mellékútról eléjük kacskaringózó, dülöngélő kerékpárost. Az árokban kötöttek ki, és végül a pityókás kerékpáros hívta ki a mentőket. A lány többnapos kómából felébredve megtudta, hogy a sok gyógyszer megkárosította a magzatot, és elvetélt. Csak később, pszichológus jelenlétében közölték vele a döbbenetes hírt, hogy a barátja a helyszínen életét vesztette. Egy főiskolás fiatalember barátai unszolására lett a diszkók elmaradhatatlan vendége. A zajos, füstös teremben iszogatott, aztán a bor melengető érzése a táncparkettre csalta. A zenekar egyre vadabbul játszott. Alig tudta kivenni a lány arcvonásait, aki felkérés nélkül hozzácsapódott, vonaglott és kacsingatott, amíg a homlokáról csurgó veríték ezt lehetővé tette. Fiatalemberünk egyre csak várta, várta hogy véget érjen ez az őrület. Ismeretlen partnernője már rég leperdült a táncparkettről, ő pedig szívesen követte volna. Az asztal felé tekintett, ahol a diszkó kezdetén helyet foglalt. A lány onnan mosolygott vissza rá, miközben könnyedén a vállára dobta a fiú vadonatúj bőrdzsekijét. Mire diszkóhősünk kiért a tömegből, a lány a kabáttal együtt eltűnt. A fiú utánarohant az utcára, hogy ismeretlen csábítójától legalább a kabátot visszakapja. A „csajnak”, illetve a dzsekinek már csak a hátát látta egy tovarobogó motorkerékpáron. Motorjára pattanva üldözőbe vette a tolvajokat, ám egy éles kanyarban elvesztette az uralmat a jármű felett, és a súlyos gép maga alá húzta, halálra zúzta tehetetlen testét. Utolsó történetünk ugyancsak egy vidéki szórakozóhelyen esett meg, amelyet előszeretettel látogattak a környező városok fiataljai. A rendezők még ingyenbuszokat is indítottak a kedvükért, bízván abban, hogy még nagyobb nyereségre tesznek szert, ha idecsalják a „városiakat”. Az idegenek oldottabb viselkedése, kifinomultabb öltözködése sem ejtett csorbát a falu diszkókirályának népszerűségén, akinek továbbra is népes lánysereg kísérte minden lépését. A lemezlovas is a kedvében járt, és a bárpultnál sem kellett sorakoznia. Nem tudni, miért indult a diszkókirály azon a bizonyos estén haza mégis egyedül. Talán öszszeveszett valamelyik barátjával, vagy egy lány viselkedése bosszantotta fel. A tizenéves suhanc már csaknem hazaért, amikor egy autó elütötte. A helyszínen meghalt. A halálát követő hétvégén egyperces néma emlékezéssel gondoltak rá társai azon a táncparketten, ahol mozgásával, közvetlenségével és rendkívüli vitalitásával sokak csodálatát vívta ki magának. fcsuport) Diszkókirályok
