Szabad Újság, 1993. november (1. évfolyam, 18-21. szám)

1993-11-10 / 19. szám

1993. november 10.

SZABAD ÚJSÁG

Nagy óhajok, mély sóhajok

A Tudós nők a kassai Tháliában

Holocsy István m.v. (Chrysale, a módos polgár) megremeg, amikor meghallja felesége, Philaminte (Kövesdi Szabó Mária) nevét. Úgy, ahogy csak ő tud remegni! Akkor is reszket — alapvetően más miatt — amikor Trissotin, a széplélek (Fabó Tibor) kerül szóba. Már csak ezekért a pillanatokért is érdemes volt megnézni a kassai Thália Színház idei évadnyitó előadását.

A Tudós nők ősbemutatója 1672. március 11-én volt, s bizonyára kell valaminek lennie ebben a (kassai színpadon kétrészes) vígjátékban, ha kilencvenhárom októberében is vastapsra készteti a publikumot.

Az Illyés Gyula fordításában színre vitt szöveg igényes, valószínűleg nehezen tanulható, de a Moliére által komponált jellemek remek komédiázásra adnak alkalmat tapasztalt és kezdő színésznek egyaránt.

Komédiázásra is, meg lírára is. Henriette, Chrysale életre való lánya (TÓTH ÉVA) ebben az előadásban maga a líraiság. Az anyai szigor miatti szenvedése — nem lehet az övé Klitander (OLLE ERIK), mert Trissotinnek szánták — is lírai. A most negyedik évadát kezdő színésznő lírai eszközökkel kelti életre Henriettet, aki végül mégiscsak boldog lesz.

Nem mondható el ez a másik, a tudós lányt megszemélyesítő Aramandáról (BARTOLLÁS KATALIN), aki nem tudja elhitetni, hogy szintén epekedik Klitander után, s bosszút áll nővérén. Játékából néha nem tudni, melyik féllel

milyen viszonyban van, olykor a nézőnek „üzen” olyan mondatokat, melyeket a partnerének szán.

A tudós nők közül abszolút hiteles alakítást Belíza, Chrysale lánytestvére (GOMBOS ILONA), a vénlányt nyújt. Ezt a közönség is észrevette, ahányszor megjelent a színen, újra és újra félreértve a helyzetet, vibrált a levegő.

KÖVESDI SZABÓ MÁRIÁTÓL kissé visszafogott játékot láthattunk, de ez is elegendő volt arra, hogy elhiggyük, ezzel az asszonnyal nem jó ujjat húzni. Remekül oldotta meg a cselekmény vége felé érkező állevél fölött érzett fájdalma kimutatását is. Esendóségében is fejedelmi maradt, ahogy a jelmeze is jelezte.

Közbevetőleg: a jelmezek (HASÚÁK JOZEF m.v.) remekbe szabottak, segítik a szereplők dolgát, egytől-egyig elfogadhatóak. Akárcsak a díszlet, mely ötletes, kifejező, pompás.

Ariste, Chrysale öccse (PÓLÓS ÁRPÁD) a cselekményt mindig előrevivő szereplő, cselekszik a szó szoros értelmében, hogy a fiatalok boldogok lehessenek. A neves színművész nagyszerűen oldotta meg feladatát. Vadius, a tudós (ÉRSEK GYÖRGY) játéka több kívánivalót hagyott maga után. Túljátszottá szerepét, s túlságosan vígjátéki figurát hozott. ÖLLÉ ERIK „meglepő” Klitandert produkált. Tán a megköveteltnél is többet kiabált. Adós maradt a Henriette iránti érzelmek bemutatásával. A további előadások során ez a szerep bizonyára letisztul. Mindenesetre ígéretes tehetségre bukkant személyében a társulat. Érvényes ez VARGA ANIKÓRA is, aki mint Mari, a szakácsnő mutatkozik be. Jobban ki kéne használnia adottságait, legalább annyira, mint a második felvonásban. A fiatal művésznő a jövő egyik nagy ígérete lehet. ILLÉS OSZKÁR (Tüske inas), B^iLÁZSY LÁSZLÓ (a tudós inasa), DERJÁN SÁNDOR (szakács) üde jelenlétükkel segítették a játékot. A közjegyző kurta szerepében élmény volt látni GYURKOVICS MIHÁLYT, aki ismét bizonyította profizmusát, meg azt, hogy kis szerep is lehet nagy szerep.

DEZSÉNYI PÉTER rendező végül is élményt nyújtó előadást produkált, célja, hogy megértesse Moliért — sikerült. A szövegnek jót tett az értő kézzel való húzás. Talán a színészi teljesítmények egyensúlyba állításával, egy szintre hozásával maradt adósunk, mint azt fent felsoroltuk. Láthatóan, rengeteg ötletet vitt a játékba, hogy egy kilencvenhármas Moliért lássunk, •

s közben a vígjáték legjellegzetesebb részei érintetlenek, ugyanúgy élvezhetőek maradjanak.

Ezért fogadta szűnni nem akaró vastaps a bemutatót, a nagy óhajok és mély sóhajok vígjátékát. Meg bizonyára

azt az erőfeszítést, melyet KOLLAR PÉTER igazgató vállalt, hogy a kassai színház egyre inkább SZÍNHÁZ legyen. A felújítás jelenlegi szakasza után tényleg pompás. Várjuk a folytatást!

SZÉL JÁNOS

„HOLOCSY ISTVÁN m.v. (az asztalon) az előadás erőssége, GOMBOS ILONA (ül és álmélkodik) abszolút hiteles alakítást nyújt. Akik térdelnek: DERJÁN SÁNDOR (a szakács) és ILLÉS OSZKÁR (Tüske inas). (fotó: Tóth Lehel)

A múzeumigazgató kissé „bogaras”

... Sőt, nem is kissé, hanem nagyon, hiszen civilben entomológus, ami magyarul rovarászt, esetleg bogarászt jelent. Először tehát a „bogarasságról” beszélgetek Csütörtöky Józseffel, a komáromi Duna Menti Múzeum igazgatójával.

— Még nem jártam iskolába, csak ötéves voltam, amikor az első magam fabrikálta hálóval elkezdtem a lepkéket gyűjteni. Vonzalmam az entomológia iránt a mai napig megmaradt.

— Megmondaná, mi gyűjteménye legérdekesebb darabp?

— Van egy nagyon szép, hatalmas szöcskefaj, a fúrészeslábú szöcske, amely nagyon ritka. Nem is itt gyűjtöttem, hanem Magyarországon, a Mátrában. Igen melegkedvelő faj, és az ember nem is gondolná, hogy több mint tizenöt centiméteresre is megnő. A lábain fűrészszerű fogak vannak — innen a neve. Amikor a múzeumba kerültem, a szakmán belül is több mindennel foglalkoztam. A Szlovák Filmgyárral együttműködve sikerült két tudományos-ismeretterjesztő filmet forgatnom. Az egyik egy nagyon ritka lepkefajról szól, a nagy Apollóról (Pamassius Apollo), és

forgatás közben bejártuk szinte az egész országot, főleg a Tátrát és a környező hegységeket. Megérte, mert az említett lepkefaj nagyon ritka, védett faj Szlovákiában. Sajnos, a gyűjtők nagyon keresik, ezért a kipusztulás veszélye fenyegeti. Ezek a ritka fajok jó pénzért értékesíthetők a megfelelő zugbörzéken. Igaz nálunk ennek még nincsenek hagyományai, de a nyugati országokban már kialakult egy egész ágazat.

Az említett film egyébként, amelynek én afféle mindenese voltam, az Akadémia különdíját nyerte el. Ezen felbuzdulva 1985-ben folytattuk a munkát, s a környező vidék élővilágát mutattuk be egy filmben. Az itt található homokdűnék ugyanis nemcsak régészeti szempontból érdekesek, hanem a flóra és a fauna szempontjából is.

— Mióta igazgatja a komáromi Duna Menti Múzeumot?

— A múzeum igazgatását 1990-ben vettem át a nyugdíjba vonuló Kajtár Józseftől, aki hosszú éveken át nagy lelkesedéssel dolgozott itt. Kapcsolatom a múzeummal viszont régebbi keletű, a nyolcvanas évek elejére nyúlik vissza, amikor mint külső munkatárs a múzeum entomológiai gyűjteményét gyarapítottam.

— Melyik gyűjteményre a legbüszkébb?

— Nehéz megmondani. Én azt hiszem, hogy az egészre, mert múzeumunk a legrégebbi múzeumok közé tartozik Szlovákiában. 1886-ban alapította a Komáromi Városi és Vármegyei Történeti és Régészeti Egylet, amely 1900- tól tizenegy éven keresztül mint Múzeumegyesület működött, majd 1912-ben megalakult a Jókai Közművelődési és Múzeumegyesület. A Duna Menti Múzeum nevet 1945-ben kapta az intézmény, és meg is tartotta napjainkig.

— Jelenleg is bővül a gyűjtemény, vagy megelégszenek a már megszerzett kincsekkel?

— A gyűjtés természetesen most is folyamatban van. A mi gyűjtőterületünk a Kisalföldnek a déli része, amibe beletartozik az Újvári, a Dunaszerdahelyi, a Galántai és természetesen a Komáromi járás, sót a Lévai járásnak is egy része. 1975-től 1991-ig területi múzeumként működtünk, amikoris a változások folytán az összes kulturális intézményt a kultuszminisztérium vette át. Azóta országos hatáskörünk van, és ekkor hoztuk létre a magyar nemzetiségi osztályunkat is, amely az itt élő magyarság kultúráját hivatott dokumentálni, történelmi és néprajzi szempontból.— Ki lehet fejezni valami módon az itt látható gyűjtemények értékét?

— Gyűjteményünk jelenleg több mint 125 ezer darabból áll. A gyűjtemény értékét csak egy jelképes összeggel lehetne kifejezni. Mivel az értékek védelme nagyon fontos feladatunk, megóvásukra több formát, módszert alkalmazunk a rácsokkal való védelemtől az állandó felügyeletig.

— Mennyiből gazdálkodik a múzeum, és elég-e ez az összeg? Jól sejtem, hogy az utolsó kérdésemre a válasz nemleges?

Jól sejti, mert valóban nem elég az az évi hárommillió korona, amelyen a költségvetésünk mozog már évek óta. Ez tehát tíz éve is ennyi volt, amikor négy állandó kiállításunk volt, most meg van nyolc, és még nem említettem az inflációt, a rezsiköltségek emelkedését. Azt is el kell mondanom, hogy a jelenlegi beléptidíjaink (felnőttek részére 6 korona, gyerekek részére 3 korona)

nagyon alacsonynak számítanak, és lehet, hogy a közeljövőben emelésre kényszerülünk.

— És mit kap a látogató a pénzéért?

— A múzeum főépületében állandó jelleggel három kiállítást tekinthet meg a látogató, amelyből kettő állandó, egy pedig időszakos. A helytörténeti kiállításunk az ókortól egészen a magyar szabadságharcig, tehát 1848—49-ig foglalja össze a vidék történelmét, ez a régészettől kezdve a történelemig mindent magában foglal, sőt egy kis ízelítőt a néprajzból is, mivel ennek a kiállításunknak a része a martosi szoba, benne az ottani népviselet teljes gazdagságával. Második állandó kiállításunkat a két éve nyitott képtár képviseli, amelyben 18-19. századi képzőművészeti alkotásokat mutatunk be, többnyire a vidék művészeitől, de más idegen alkotók munkái is megtalálhatók nálunk. Ebből a regionális jellegű képtárból két alkotót emelnék ki, a vidék híres szülötteit, Feszty Árpádot és Komáromi Kacz Endrét. Két földszinti termünkben, 2-3 hónaponként váltakozva, időszaki kiállításokkal várunk minden látogatót, amelyek témái lehetnek akár néprajzi, akár természettudományos jellegűek, de mások is.

— Köszönöm a tájékoztatást.

BEKE ISTVÁN

A nélkülözhetetlen száz könyv Cselényi László rovata

24.

Tasso: A megszabadított Jeruzsálem

„Már hatod éve, hogy kelet felé Ví a keresztény tábor az izlámmal: Niczéát, Antiochját megnyeré,

Ezt hadicsellel, azt erős rohammal\

És vissza ettől a népet véré,

Mely Perzsiából jött tengernyi számmal;

Tortózát megbírá. de most a tél Beállt, és várja míg tavaszra kél. ” Nem más, mint Arany János fordította e tassói stanzákat, s bizony csak sajnálhatjuk, hogy alig egy-két tucat ilyen stanzát fordított A megszabadított Jeruzsálemből, mert a világirodalomnak e leghímevesebb eposza mindmáig csak elavult, régi magyarításban olvasható, ha egyáltalán föllelhető valahol.

Márpedig Tasso jelentősége a magyar irodalom szempontjából meghatározó. Homéroszt, Vergiliust, Dantét beleértve, ő gyakorolta a legnagyobb hatást Zrínyi eposzától, A szigeti veszedelemtől, Arany Jánosig a legtöbb

magyar (főleg epikus) költőre.

De ki volt Torquato Tasso? Sorrentóban született 1544-ben, s 1595-ben hunyt el. A nagy olasz reneszánsz utolsó korszakában alkotott, s utolsó volt e kor nagy olasz költőinek (Dante, Petrarca, Boccaccio, Ariosto) sorában. 1565-ben ő is a ferrarai Esték udvarába került, amint Ariosto is annak idején, itt írta Aminta című pásztordrámáját, s a lepaníói győzelem után itt kezdi írni élete főművét, A megszabadított Jeruzsálem című keresztény műeposzt, ahogy e költeményt szokás minősíteni, megkülönböztetve ezzel a keleti, antik s a naiv, nem keresztény hóskölteményektól.

„Amíg a bősz zsarnok készült a harcra

Izmén egy szép napon elébe lépett: Izmén, ki feltámasztja, ha akarja a holtakat, hogy hallanak s beszélnek

Izmén, ki megriasztja s megzavarja Plútót is mormoló dalával s éjnek

szakán istentelen démon-erőket

hajt szolgálatra, oldva s kötve őket. ”

Ezt a részletet a Második énekből Sárközi György magyarította. Sajnos ő is csak töredékeket fordított, pedig a mutatvány bizonyítja, hivatott lett volna erre (ahogy a Faust első részét is az ő fordításában olvassuk magyarul mindmáig, s Petrarca legszebb szonettjeit is). Ám lássuk, miről szól az eposz?

Amint az Arany-fordította stanzából is láttuk, hatodik éve küzdenek már Ázsiában a keresztes vitézek. Csak pár mérföldre vannak már a szent várostól, Jeruzsálemtől, de a vezérek civódása s buzgalmuk lankadása gátolja előrehaladásukat. Isten Gábor angyal által Godfrédet rendeli a keresztes hadak fővezérének, vezérei között pedig ott van Balduin, Godfréd öccse, Tankréd, a legnagyobb hősök egyike, s Rinaldo, az Estecsalád őse. Jeruzsálemet ellenben Aladin szultán védelmezi. Aladinnak azt jósolták, hogy hatalmába keríti a keresztények föld alatti templomában őrzött Mária-képet, Jeruzsálem nem kerülhet idegen kézre.

Nem mondhatjuk el, természetesen, Tasso kalandokban bővelkedő eposzának sem az egész történetét. Csak a kimenetelét említsük még meg. A döntő ütközetben a pogányok kétségbeesetten küzdenek, de egymás után hullanak el. Armida, látván övéinek vesztét, ki akarja oltani életét, de Rinaldo visszatartja, s biztosítja őt bocsánatáról, szerelméről. A pogányok seregét megsemmisítik, a győztes Godfréd bevezeti hadát Jeruzsálembe, s fegyverzetét a templomban felfüggesztvén, alázattal és hálával borul le a szent sír előtt.

„Most a pogányság fölsivít jajával,

de fojtva sír az igazhitű nép is.

Szokatlan és lágy érzés járja átal

a kegyetlen király kemény szivét

is:

röstelli érzését, megtörni átall,

elmegy hát, elfordítva még szemét

is.

Sofrónia, magad vagy, ki a gyászban

nem gyászolsz, nem sírsz a sírás-rivásban".

Tasso eposza szoros kapcsolatban van korának legfőbb törekvésével. Ez a kor a katolikus hithűség és lelkesedés újraéledésének, az ellenreformációnak a kora.

A költő a kor szellemének megfelelően egyetemes keresztény tárgyat választott, a kereszténység buzgalmának harcát énekelte meg, s elméleti fejtegetéseiben is a keresztény világ törekvéseit és harcait jelöli meg az eposz legméltóbb tárgyaiul. Hatását e kapcsolatán kívül kora leikével különösen minden ízében költői meséjének, képekben való gazdaságának s előadása bájának köszönhette.

„Tasso nem az egyetlen költő, kinek élete is költemény, vagy ha úgy tetszik, regény, melyet talán többen dolgoztak föl ebből a szempontból, mint irodalomtörténetiből. Mellőzve kisebb neveket, elég e részben csak Goethét — Torquato Tasso czímű költői színjátékával —és Lord Byront

— Tasso panasza czímű elégiái hangú elbeszélő költeményével — említenünk” — írja Szász Károly A világirodalom nagy eposzai című munkájának Tasso és helye a világirodalomban c. fejezetében. S így folytatja:

„Tasso élete valóban költemény, és pedig regényes költemény, melynek érdekességét csak növeli, hogy titkaihoz a kulcsot még ma sem bírja

— s valószínűleg sohasem is fogja bírni — a világ”

Említettük, hogy a költő magyar hatása is mennyire jelentős. Zrínyi Miklós A szigeti veszedelem című hőskölteménye, amely, mint tudjuk, ugyancsak kereszténység és pogányság csatájáról szól, A megszabadított Jeruzsálem közvetlen leszármazottja, olyanformán, ahogy például Vergilius Aeneise leszármazottja a homéroszi eposzoknak.

Arany János pedig, ahogy szintén megemlítettük, tanulmányt szentel Tasso és Zrínyi kapcsolatának, s nem kétséges, hogy ha eljut egy hasonló eposz megvalósításához, a Tasso kijelölte úton halad tovább. Említsük még meg továbbá, a költő magyar vonatkozásai kapcsán Liszt Ferenc Goethe-ihlette Tasso című szimfonikus költeményét, s ha már a zenei vonatkozásoknál tartunk, szóljunk még Monteverdi, a majdnem-kortárs velencei zenepoéta Tankréd és Klorinda párviadala című szcénikus kantátájáról, amely máig népszerű darabja a hangversenytermeknek s itt-ott az operaszinpadoknak is.