Szabad Újság, 1993. október (1. évfolyam, 14-17. szám)

1993-10-27 / 17. szám

1993. október 27. SZABAD ÚJSÁG ÍGY kerek Lőrincz Margit színművész a PRO CULTURA HUNGARICA-díj kitüntetettje Október 1-jén a komáromi Jókai Szín­ház premierjén ünneplő közönség előtt LÓR1NCZ MARGIT színművész, a Ma­gyar Területi Színház alapító tagja ün­nepélyes keretek között átvette a PRO CULTURA HUNGARICA-díjat. A Ma­gyar Művelődési és Közoktatási Minisz­térium díját dr. Kálmán Attila adta át. Beke Sándor igazgató a színház és a Jókai-alapítvány nevében köszöntötte a művésznőt, akit a zsúfolásig megtelt színházterem közönsége vastapssal ju­talmazott. Nem csa/c főszerepekben volt kitű­nő... CSIKY GERGELY NAGYMA­MA c. zenés játékának egy epizód­­szerepében (1989) Negyvenkét év a pályán! Egyet­lenegy színháznál! Rendszerek és viszo­nyok között... Talán nem érdektelen a számvetés. Lőrincz Margit négy évti­zedet meghaladó pályafutása alatt ki­lenc különböző igazgató vagy megbí­zott testület irányította a színházat: Fellegi István (1952-1962), Műnk Ist­ván (1962), Komád József és Tories János (1962-1963), dr. Krivosík Ist­ván (1971-1977), Konrád József (1977-1979), Takáts Ernőd (1979- 1989). A rendszerváltást követően néhány hónapig egy vezetőtestület felügyelete alatt működött a MATESZ egészen Beke Sándor kinevezéséig. El lehet képzelni ezek után, hányféle művészi­eszmei áramlatot, elképzelést volt mód­jában szolgálnia és kiszolgálnia a szín­művésznek. De az igazi küldetés és szolgálat, amit Lőrincz Margit is hang­súlyoz, mindig is a szlovákiai magyar színjátszás ügye volt. Az itt élő, idesza­kadt magyarság kultúrájának, fennma­radásának szolgálata. „Ez a kitüntetés nemcsak nekem szól — nyilatkozta a művésznő —, ha­nem a színház valamennyi tagjának. ” Tegyük hozzá: mindenekelőtt azok­nak a színészeknek, akik vele együtt megalapozói voltak ennek a szín­háznak. Dobos László így fogalmaz a szín­ház jubileumi műsorfüzetében: „... negyven év távlatából ma már el­mondható, szükség volt és van az ív mindkét forrásvidékére. Az alapokat lerakókra és a maiakra egyaránt. Az ív fényében jól látni az első nagy cso­portképet: Bottka Zsuzsa, Bugár Béla, Fekete Gyula, Fellegi István, Fe­­renczy Anna, Gábor (Grébner) Gyula, Gyurkovics Mihály, H. Budai Mária, Husvár Ferenc, Király Dezső, Kiss La­ps, Konrád József, Lelkes Magda, Lőrincz Margit, Siposs Jenő, Turner Zsigmond, Udvardy Anna, akik els& ként rakták le batyuikat a csallóközi préri szélére... (...) Emberek, színé­szek, emberek sokra, többre, maga­sabbra vágyók.” Nézzük hát egyikük — Lőrincz Mar­git — művészetének ívét. Azt a színpadi szárnyalást, azokat az állomásokat, a­­melyek a művésznő pályájának jelentős állomásait jelentik. A kétszáznál is több eljátszott szerep közül csak a legjelentő­sebbek felemlítésére futja most. Lőrincz Margit e csaknem félévszá­zadot felölelő hivatást fiatal lányként kezdte. Eljátszotta a színműirodalom csaknem valamennyi típusát — kislányt és rosszlányt, grófnét és proliasszonyt egyaránt. A színház első bemutatóján, a Tűzkeresztségben debütált. Marika szerepét felváltva játszotta Ferenczy Annával (1952), Moliére A fösvényé­ben Marianne-t játszotta (1953), A fi­nom úriház Hesája (1955) egyik kima­gasló szerepe volt, melyet — saját be­vallása és a jobbnál jobb szakmai kriti­kák — szerint is pályafutásának legked­vesebb s talán legszebben megformált alakítása követett: Tóth Flóra szerepe A tanítónőben (1955). A Jókai-adaptá­­ciókban játszott szerepei közül szívesen emlékezik egy beugrásra. Szinte egyik napról a másikra vette át Plankenhorst bárónő szerepét A kőszívű ember fiai­ban (1975). A drámai szerepek sorának megformálása mellett vérbő. humorát kamatoztathatta A makrancos hölgy Katájaként (1963) vagy Lüszisztraté Lampítójaként (1964). Csele Juli szere­pe a Rozsdatemetőben (1965) meg­szenvedett, de csodásán megformált fi­gurát eredményezett. Az utóbbi évtized­ben egyetlen „nagyszerepben” mutatta meg kitűnő komikai tehetségét, karikí­­rozó képességét. 1985-ben Kertész Ákos Névnap című komédiájában ját­szotta Bözsi szerepét, fanyar humorral. A Mohács című drámában Kanizsay Dorottyát játszotta (1991), amikor egyetlen jelenetben egy egész emberi sorsot kellett megmutatnia. E vázlatos pályaképtöredék felvillan­tani képes csupán mindazt, ami a csú­csok és hullámvölgyek közt ívelő színész­élet mögött van. Nem szóltunk a szám­talan tájelőadás viszontagságokkal teli, mégis feledhetetlen élményeiről, a filmszerepekről, a rádiós szereplésekről, az egyéni előadásokról. A felemelő elis­merésekről és szívbeszúró mellőzések­ről; mindarról, ami egy komédiás-sors­ba, egy színész-szívbe belefér. Holott ez mind-mind hozzátartozik a meséhez, így kerek. így egész. KISS PENTEK JÓZSEF XXIII. FÁBRY ZOLTÁN IRODALMI ÉS KULTURÁLIS NAPOK 1993. október 29-30., Kassa, Stósz Műsor: 1993. október 29. — péntek (premontrei rendház Szt. Norbert terme) 13.00 — Megnyitó Az 1993-as Fábry-díj átadása Bíró Zoltán (Budapest): Rendszerváltozás Kelet-Közép-Európában Pomogáts Béla (Budapest): A magyar irodalom egysége Kántor Lajos (Kolozsvár): A romániai magyar irodalom Borbándi Gyula (München): A nyugati magyar irodalom 19.00 — Thália Színház „Hazám, hazám, te mindenem..." Ünnepi megemlékezés Katona József Bánk bán drámájának ősbemutatójáról. Közreműködnek a budapesti Nemzeti Színház és operaház művészei. Ünnepi köszöntőt mond Ablonczy László, a budapesti Nemzeti Színház igazgatója. 1993. október 30. — szombat (premontrei rendház Szt. Norbert terme) 8.30 — 35 éves az Irodalmi Szemle Tóth László: Az Irodalmi Szemle 35 éve Cselényi László: Irodalomtudatunk változásai az utóbbi évtizedekben Az Irodalmi Szemle eddigi főszerkesztőinek és szerkesztőinek korreferátumai Korreferátumok, vita Zárszó 15.00 — Fábry Zoltán sírjának és a szülőházán levő emléktábla megkoszorú­zása Stószon (Autóbusz indul 14.00 órakor a Thália Színház elől!) A nélkülözhetetlen száz könyv Cselényi László rovata 22. Rabelais: Gargantua és Pantagruel „Nemes-nemzetes borisszák, és tik, tiszteles francuzkórságosok, — mivel­hogy néktek szállók írásommal, senki másnak, — Alkibiades, Platonnak ”Lakoma” beszélgetésében, tanítópt, Sokratest dicsérvén, ki is vitathatatla­nul a filozófusok fepdelme, s egyéb szavak között azt mondp rólla, hogy a Silenusokhoz hasonlatos” kezdődik az Első könyv bevezetése, Az írónak elülpró beszédp, s így folytatódik: „Mit gondoltok, mire akar kilyu­kadni ez az elülpró beszéd, ez a pró­bálkozás? Arra, hogy tik, kedves ta­nítványaim és egynémelly más ráérő bolondok, olvasván egyik-másik ma­­gunk-szerzette könyvnek tréfás címét, mint Gargantua, Pantagruel, Pintfe­­nekelő, A nadrág-hasítékának méltó­sága, Szalonnásborsó cum commento stb., könnyen azt találnátok hinni, hogy ezekben egyéb sincsen, hanem­­hogy csúfolkodás, bolondozás és vi­dám hazudozás... Ámde illy könnyel­műen nem szabad az embernek mun­káját megítélleni... Ezért hát ki kell nyitni a könyvet és gondosan latra vetni, ami benne vagyon”. íme, eljutottunk a francia reneszánsz s az egyetemes európai próza egyik legkülönösebb, ugyanakkor egyik leg­nagyobb mesterének, a mindmáig, leg­alábbis mifelénk, igazán föl nem becsült francia Rabelais különös munkájáig. Francois Rabelais 1494-ben vagy 95-ben született s 1553-ban hal meg. Apja jómódú ügyvéd. Ferenc-rendi szerzetes lesz, később felsőbb engedély­­lyel átmegy a Benedek-rendbe. Pártfo­gójának, Jean du Bellay püspöknek kíséretében (aki nem más, mint a híres reneszánsz költő és nyelvújító) Rómá­ban jár; éveken át mint orvos működik Montpellierben, majd mikor a Sorbon­ne üldözni kezdi könyveiért, Metzben, császári területen. Élete utolsó éveiben a meudoni plébánia jövedelmét élvezte. 1532-ben névtelenül átdolgoz és kiad egy népszerű regényt: Gargantua a nagy és iszonyatos óriás nagy és megbecsülhetetlen krónikáp. „A si­ker teszi igazán íróvá. Korában a re­gény még csak keret és ürügy a leg­különfélébb történetek, vallási érteke­zések, tudósi felfogások és pletykák nemegyszer elég zavaros elmondásá­ra. Ilyenformán írp ő is folytatások­ban művét, és remeket alkot: nyelve bővérű, képzelete szinte már vasko­san reális, filozófiáp merészen szkep­tikus; nyelvben, látásmódban, gon­dolkodásban egyaránt újító: lényegi­leg ő számolp fel — a kinevettetés ősi módszerével — a középkor szelle­mét Franciaországban. Műve őt ma­gát is elhomályosítp, illetve megha­­misítp: legendák seregét zúdítp rá. A rengeteg kópésághoz s evésnek körül­belül annyi a köze, mint Petőfinek a borhoz. Művelt, szorgalmas, és sokat vívódó, tudatos író — jegyzi fel róla Il­lyés Gyula ”A francia irodalom kincsesházában". Nos, e híres írónak különösen rögös volt a magyar közönséghez vezető útja. A magyar műfordítás nemcsak teljes Prousttal nem dicsekedhet mindmáig, de teljes Rabelais-vel sem. Igaz, Gar­­gantua-fordítással megpróbálkozott már Kemény Katalin, de ez egyrészt hoz­záférhetetlen, másrészt csak mintegy egyötöde az egész Gargantua és Panta­gruel ciklusnak, az 1952-ben megje­lent, az író halálának négyszázadik évfordulójára kiadott Benedek Mar­­cell-féle Rabelais-magyaritás, amelynek Bevezetőjéből az előbbi részletet idéztük, csak szemelvényeket nyújt az egész ciklusból. Mindmáig legbővebb Rabelais-kísér­­let alig néhány esztendeje jelent meg magyarul, s aki elkövette, ugyanaz a Faludy György, aki a legnépszerűbb francia költővé tette Villont magyar honban. Faludynak ez a fordítása még a negyvenes években készült, s tartal­mazza a Pantagruel első és második kö-A koszorúzási ünnepség keretében köszöntőt mondott Molnár Imre, a Rákó­czi Szövetség főtitkára is (Zolczer László felvétele) Ipolyi Arnold Emléknap Példás összefogás A tiszteletadó utókor nemes köteles­sége, hogy az elődök emlékét odaadó­­an ápolja, műveikre, alkotó életükre időről időre ráirányítsa a figyelmet. A Magyar Mythológia írójának 170. szü­letési évfordulója — több évtizedes kényszerű némaság után — újólag sze­mélyisége és művei felé fordította a szü­lőfaluként szeretett Ipolykeszi lakosai­nak figyelmét. A Palóc Társaság kezdeményezésére a községi önkormányzat és a polgár­­mesteri hivatal feladatának tekintette az évforduló méltó megünneplését, ehhez csatlakoztak a lelkes ipolykeszi polgá­rok, akik szinte versengtek a segítség­­nyújtásban. Ennek a péídás összefogás­nak lett eredménye, hogy az ünnep napjára a falu katolikus temploma fris­sen kifestve, új padsorokkal beren­dezve, kívül-belül virággal ékesítve várta az Ipolyi Arnold Emléknap résztvevőit, akik sorában üdvözölhettük Duray Mik­lóst és Csáky Pált, az Együttélés és az MKDM járási küldötteit, a Rákóczi Szö­vetség képviselőjét, a magyarországi és szlovákiai szomszédos községek polgár­­mestereit, a Csemadok és az SZMPSZ területi szerveinek tagjait, a SZMCS küldöttségét Hodossy Gyula elnökkel az élen és így tovább. Az emléknap ünnepi istentisztelettel vette kezdetét. Azok a hívők és Ipolyi­­tisztelők, akik kiverekedtek a zsúfolt templom falain, tévékészülékeken kö­vethették a szentmisét és TEMPFL1 JÓZSEF nagyváradi megyéspüspök prédikációját hitről, szerétéiről, hazáról és magyarságmegtartásról. Ipolyi Ar­nold a besztercebányai püspökségből távozva került Nagyváradra 1886-ban mint az egyházmegye 76. püspöke. Tempfli József ma ugyanennek az egy­házmegyének 81. püspöke, aki megha­tó szavakkal, elérzékenyülve emlékezett tudós elődjére s arra a példát mutató szolgálatra, amelyet népe javára egy­szerű zohori plébánosként, majd főpap­ként, mű- és néprajzgyűjtóként, közéleti emberként kifejtett. A lélekemelő, felejthetetlen percek után a templom falán a múlt század vé­gén elhelyezett emléktáblánál koszorú­zási ünnepségre került sor. A délutáni emlékülésen elsőként Csáky Károly helytörténész idézte fel Ipolyi pályáját, közéleti tevékenységét, és szólt az egyre bővülő hagyományá­polás jelentőségéről is. Eisler János mű­vészettörténész Ipoly műgyűjtői és a magyar képzőművészet istápolása céljá­ból kifejtett munkásságáról beszélt, és egy múzeumi sétára hívta meg hallgató­ságát a Szépművészeti Múzeumba, az ott található, Ipoly által adományozott festmények megtekintésére. Érdeklő­déssel kísért előadást tartott Liszka József, a Szlovákiai Magyar Néprajzi Társaság elnöke is, aki Ipolyi és a szlo­vák néprajztudomány kapcsolatát ele­mezte, felvetve, vajon napjainkban léte­­zik-e, és milyen fokú az együttműködés a két nemzet néprajzművelöi és in­tézményei között... A Palóc Társaság körültekintését jel­lemzi, hogy az emléknap alkalmából szerény Ipolyi-emlékfüzetet is megjelen­tetett, emlékeztetőül: bárhol éljen is — a kanyargó Ipoly vagy a zöldelló feny­vesekkel tarkított Maros mentén, a sző­ke Tisza vagy a kék Duna partján — lé­lekben összenőve nagy dolgokra, sok szépre képes a maroknyi magyar nép! URBÁN ALADAR tétének teljes szövegét; csak remélhet­jük, hogy rövidesen megjelenik az u­­gyancsak kész, bár hosszú időre eltűnt s most újra megkerült harmadik és ne­gyedik kötetnek a magyar variánsa, s hogy eredménnyel jár Faludy felhívása a megjelent könyv hátoldalán, mely szerint: „A Gargantua mintegy 120 oldalas kézirata nem került elő. Aligha akad időm, és erőm, hogy még egyszer megcsinálpm. Éppen ezért kérem, régi plzővel azt a nyáps olvasót, aki esetleg tud róla, vagy birtokolp: küldp az értesülést vagy a zöldpapi­ros kéziratot a JATE kiadó címére”. íme, egy nem is akármilyen adalék az ötszázéves Rabelias-történethez. Ami pedig a magyarítást illeti, íme egy részlet a Faludy-féle változatból: „Hírnévvel és plességgel ékes lova­gok, nemesemberek és ti többiek, mindenfajta épületes és tisztes foglal­kozás kedvelői, akik a minap megvá­sároltátok és meg is emésztettétek Az Óriás Gargantua Felmérhetetlen Bec­sű Krónikápt és akik, hívő lelkek módján hitelt is adtatok ez írásnak, akár a Szent Biblia és az Evangéliu­mok szövegének, és valahányszor kis­asszonyok és dámaságok társaságá­ban kifogytatok a szóból, hosszú és élvezetes történeteket mondtatok el nékik e könyvből — amiért nem kis méltánylást, sőt örök dicsőséget érde­meltek”. A mai olvasónak talán már nem mond annyit az említett Villon-fordító (vagy ferdítő?) Faludy György neve, mint a hajdaninak, noha a Villon-balla­­dák Faludy-féle változatai újra kapha­tók, de a hajdani nagy siker s a hallga­tás négy évtizede táplálta legenda nem ismétlődött meg e kisebbfajta rene­szánsz alkalmából: az annyi más, első­sorban egzisztenciális kérdésekkel küszködő magyar irodalmi köztudat ad acta tette a Faiudy-kérdést, s a Rabe­­lais-magyarítás esetében ugyanez látszik megismétlődni. Magától Faludytól tu­dom, hogy a folytatásra aligha futja a kiadó anyagi lehetőségeiből. Pedig Faludy ugyanazt tette Rabelais prózájával, amit Villon balladáival: élve­zetes magyar mesévé (költészetté) tette az ötszáz esztendős, eredetiben is nehe­zen élvezhető szöveget, vagyis a ma­gyar olvasó számára mindeddig isme­retlen Rabelais-t élménnyé varázsolta. Ha csak ez lenne egyetlen érdeme, máris megérne egy misét. Ám ennél sokkal fontosabb, hogy az annyit becsmérelt Faludy tenné asztalunkra a teljes Gargantua és Pantagruel ciklust. „A Nyugat első nemzedéke terem­tette meg azt az árnyalt, intellektuá­lis bonyodalmakat is érzékeltető, raf­­fináltan gúnyolódó és a konkrétumok mögött absztrahálni képes magyar nyelvet, mely Rabelais-t meg tudta szólaltatni világirodalmi szinten — írja Faludy —. Szükségszerűen ezt a nyelvet választottam. 1948-ban még nem volt enyhén régies, de ez, úgy hiszem, inkább használ, mint árt a fordításnak”... Látszólag eltértünk Rabelais-től, de csak látszólag. Ó volt, mint mondottuk a modem próza egyik megteremtője s a világirodalom egyik legnagyobb alko­tója. A magyar műfordítás öt évszáza­don át nem tudott mit kezdeni a tor­­zbonborz óriással. Faludy halálmegvető, a holdkórosok fellegekben közlekedő bátorságával birkózott meg a feladattal. Örüljünk neki.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents