Szabad Újság, 1993. október (1. évfolyam, 14-17. szám)

1993-10-06 / 14. szám

1993. október 6. SZABAD ÚJSÁG 7 Lesz-e megoldása a „mé(hés)zkérdésnek"? Többszörös becsapottak vagyunk! A méz felvásárlási ára egyre csökken, miközben a bolti, kereskedelmi ára nőttön - nő, a méhcsaládok száma pedig vészesen fogyatkozik. A méhé­szek elkeseredett igyekezetét senki sem méltányolja, legutóbb még az álla­mi biztosító is ellenük fordult... NAGY ISTVÁN, a pelsőci méhészek panaszairól szól: Mínusz 600 kaptár „Ami az utóbbi időben történik mé­hészberkekben, az több mint termé­szeti csapás, mert immár a gazdaság­­politika is felzárkózott ellenségeink frontvonalába. Azt hiszem, minden méhész nevében mondhatom: ilyen összehangolt támadásban még nem volt részünk az utóbbi évtizedek fo­lyamán. Annak idején — a szocializ­mus hőskorában — biztató fejle­ménynek számított, hogy a méhésze­tet nem sikerült államosítani. Ugyan­is a szocialista szektorba tömörített méhesek hamarosan tönkrementek, így a hatalom kénytelen volt meghát­rálni, azaz engedélyezni a ’’magán­­méhészkedést”. Ez így is volt rend­jén, a méhészet fejlődését nem aka­dályozta az ősközösséget teremtő ideológia. A méhészek száma Pelsőcön is szépen gyarapodott, és mostanra elér­te a 11 0-et. A múlt esztendőben mintegy 1600 méhcsaládról gondos­kodtak. Aztán darázsfészekké vált a világ, a mézpiacokon elmérgesedett a helyzet, vészesen zuhanni kezdett az árfolyam, s ettől kezdve nekünk nincsen nyugodalmunk. A türelem embereinek tartott méhészeket az idegbaj környékezi, amikor azt kell tapasztalniuk, hogy az egészséges táplálkozás egyik legfontosabb és legtisztább alapanyaga is értéktelen ballaszttá keseredett. Ráadásul újabb betegségek is fel­ütötték a fejüket, és az eleddig szá­munkra majdcsak ismeretlen ameri­kai költésrothadás (ami ellen nincs orvosság) most totális veszélyforrás­ként leselkedik ránk, illetve a méh­családokra. Szóval mindent összevet­ve, ebben az esztendőben az 1600 kaptárból mindössze ezer maradt! S ha a kamráinkat dugig megtöltő mé­zet továbbra sem tudjuk tisztességes áron értékesíteni, akkor katasztrofális helyzet várható. Nem minden virág önbeporzó Ugy anis annyi méh sem marad a kör­nyéken, amennyi elvégezné a mező­gazdaságban termesztett haszonnövé­nyek beporzását. Tudom, az ilyesféle vészharangkongatás egyelőre nem ri­asztja meg a szakbarbárkodókat. Arra is hiába utalnánk, hogy a fejlett nyu­gati országokban az állam vagy a me­zőgazdászok anyagilag is elismerik a méhészek-méhek „termékenyítő” munkáját. Bár, emlékszem, hogy évekkel ezelőtt — amikor egy Kárpátaljáról áttelepült agronómus irányította a helyi szövetkezet nö­vénytermesztését — mi is része­sültünk némi „hűségpénzben”. Most bezzeg, még arra sem méltatnak ben­nünket a gazdaság vezetői, hogy az irodaházuk üresen álló üléstermében térítésmentesen engedélyeznék a ve­zetőségi összejöveteleink megtartá­sát... Odalett a „biztos kötés” Úgy tűnik, a méhészekkel mindenki szabadon packázhat. A legutóbbi po­font a szlovák biztosító rozsnyói ki­­rendeltségétől kaptuk, levél formájá­ban. A mindeddig „biztos kötéssel” hitegető állami intézmény április vé­gével egyoldalúan felmondta az idei esztendőre megkötött és a kiszá­molt illetmény befizetésével is hite­lesített szerződéseinket. Erre a ba­rátságtalan és tisztességtelen lépé­sére azt követően került sor, hogy tavaly az általában szokásosnál na­­yobb összegeket kellett kifizetnie a ülönféle betegségekben elpusztult méhcsaládokért, holott pár évvel eze­lőtt ez a biztosító keresett fel bennün­ket újdonságnak számító ajánlatuk­kal. Most pedig nem hajlandó velünk szóba állni, más biztosítóhoz küld. Hát ki látott még ilyen fejetlen hoz­záállást?... Mi pedig most itt le­­ledzünk mindenfele vésznek és min­denki szeszélyének kiszolgáltatva. De legalább a már begyűjtött mézet érté­kesíthetnénk... Visszaetetjük a mézet A régi rendszer bukása után, a mézfelvásárlók is megbuktak tisztes­ségből. Az addigi 35 korona felvásár­lási ár helyett mindössze húsz-egyné­­hány koronát lettek volna hajlandók fizetni. A későbbiekben pedig telje­sen felbomlott a szervezett felvásár­lás. Ezért közülünk valakinek vállal­nia kellett a piackutatással, üzletköté­sekkel, felvásárlással és értékesítés­sel járó feladatok végzését. Végül is rám esett a választás. Kezdetben minden olyan jól sikerült! Egy külke­reskedelmi joggal rendelkező liptói szövetkezeten keresztül tettük pénzzé a termékeinket. Kilencvenegyben a mézharmatmézért 53, a virágmézért pedig 38 korona 50 fillért kaptunk. Egy esztendőre rá 65, illetve 55 koro­nára növelték a kilónkénti felvásárlá­si árat. Talán mondanom sem kell, hogy ezzel az árajánlattal valameny­­nyien elégedettek voltunk. Igen ám, de a német piacon (ahová a mi mézünk is került) közben a kínaiak két márka alá szorították a méz árát, így felvá­sárlóink már nekünk sem fizették ki az ígért összeget. Vagyis: a tavalyi méz már a nyakunkon maradt, hor­dókban, kannákban érik, de hogy mire?... A még meglévő méhcsaládokat nem hagyhatjuk a sorsukra. A hideg idők beállta előtt gondoskodnunk kell a téli élelmükről. Mivel a virágmézért továbbra is csak 22-24 koronát ígérnek, inkább visszaetetjük a méhekkel, mert még így is jobban járunk, mintha 17- 18 koronás cukrot kellene erre a célra vásárolnunk. Érdekes, hogy' bár a rozsnyói ré­gióban tartják számon a legtöbb mé­hészt, itt található a legkevesebb érté­kes méhlegelő. Hárserdőink ugyan vannak, de a virágzás idején menekül­nünk kell itthonról, nehogy ezzel az eladhatatlan virágporral bíbelődje­nek a méheink. Akácra Losonc felé és Bodrogszerdahely környékére já­runk. A még értékesebb méhlegelők azonban a Garam mentén és a murá­nyi fennsíkon vannak, ahol viszont az idén alig volt hordás, és inkább etetni kellett a méheket... Hol a megoldás? A múlt esztendőben olyan javaslatot tettünk a méhészszövetség tisztségvi­selőinek, hogy segítsenek létrehozni vidékünkön egy olyan központot, ahol a begyűjtött méz feldolgozását, üvegekbe töltését is megoldhatnánk. A részvénytársaságként működteten­dő akármibe a „nagycsaládos” mé­hészek nagyobb összegekkel is be­­szál Inának. A „központ” azóta sem véleményezte az ötletet. Feljegyezte: K. TISZA LÁSZLÓ Erőltetett nemzetköziség VÁSÁR VÁSÁR HÁTÁN Agrárhírek Mindennapi kenyerünk - mennyiért? Az idén Szlovákiában kevesebb gabona termett, mint más években. Hiányos a takar­mányalap, és az élelmiszer-ipari búzából sincs túlkínálat. Ez lehetővé teszi, hogy a ter­melők piaci szellemben viselkedjenek. Miután senki sem kényszerítheti őket, hogy ga­bonájukat bárkinek az előre megegyezett áron adják el, akik tehetik, kivárják a magasabb árat. Ennek ideje rövidesen eljön. Szeptember végére, október elejére a malmokban elfogy az előző évi búzatermés, s megkezdik az idén termett őrlését. Először fele-fele arányban keverve a régi és az új búzát, hogy a liszt minősége ne romoljon, majd fokozatosan növe­lik az idén termett búza arányát. A két rész ezúttal nemcsak korával, hanem árával is kü­lönbözik egymástól. Amíg tavaly a malmok 2500-2800 korona között jutottak hozzá a búza tonnájához, addig az idén augusztusban-szeptemberben már 3800-4000 koronáért, sőt van rá példa, hogy már most 4100 koronát adnak a búza tonnájáért. Azt, hogy mindebből milyen láncreakció formálódik, miként alakul a liszt, majd a drágább lisztből sütött kenyér ára, fokozatosan megtudjuk. A sertéshúsnál már egyértel­mű: amennyivel kevesebb a vágóállat, annyival emelkedik a felvásárlási ár, és ezzel e­­gyütt a hús és a húskészítmények bolti ára. Félő, hogy az élelmiszer-ipari búza magasabb árának is hasonló lesz a folytatása, és a nagyobb teher végeredményben ismét a fogyasz­tó vállára nehezedik. Ötcsillagos rostélyos Csehországban EXTRA BEEF védőjeggyel a karácsonyi piacon megjelenik az ötcsilla­gos marhahús. A kiemelt osztályba csak olyan állatok húsát sorolják, amelyek tenyész­tése során eleget tettek a követelményeknek. Az előírások egyrészt meghatározzák az állat típusát, korát, hízékonyságát (élőtömeg-gyarapodási képességét), a takarmányozást stb., másrészt a vágás során szükséges higiéniai követelményeket is részletezik. Bár az ilyen hús a hagyományosnál valamivel többe kerül majd, a kezdeményezést a marhahúst kedvelők alighanem mégis örömmel fogadják. Egyszer s mindenkorra befel­legzik a marhahús eredetét és minőségét mellőző egykategóriás anonim besorolásnak. Aki ötcsillagos csomagolásban vásárol rostélyost, az biztos lehet benne, hogy az emberi foggal is megrágható lesz. Akinek még nincs betétszámlája A takarékossági világnap tiszteletére a bankok többsége különböző sorsolásos nyere­ményakciókkal kedveskedik ügyfeleinek. A Szlovák Mezőgazdasági Bank szakítva a ha­gyománnyal olyan újdonságot kínál leendő ügyfeleinek, amely által a sorsolásos akciók néhány szerencsés nyertesével ellentétben mindenki jutalomban részesül, aki októberben határidős lekötésű betétszámlát nyit. Jutalma a duplájára emelt kamatláb lesz. Ugyanez érvényes a határidős devizaszámlákra is. Akinek még nincs betétszámlája — és szük­ségét érzi, hogy legyen —, annak októberben ilyen céllal is érdemes betérnie a bank valamelyik fiókintézetébe. Mennyi pénzébe kerülünk az EK-nak? Néhány arra hivatott intézet már elkészítette számításait, hogy mennyibe kerül majd az EK-nak az új tagállamok felvétele. A visegrádi négyek és a balti államok a közös me­zőgazdasági politika terheit legkevesebb száz százalékkal növelnék meg. A teljes tagság esetén az élelmiszer-felesleg kezelésére és kivitelére a kiadások évi 60 milliárd ECU-val lennének nagyobbak. Növeli a problémát, hogy a kérdéses országokban leginkább azon termékek — gabona, hús, tej — termelésének növelésére adottak a feltételek, amelyek­ből az EK-piacokon már régebben felesleg van. Amennyiben (a volt NDK-t is számítva) a kelet—közép-európai országok termelési kapacitását ötven százalékban veszik alapul, akkor— az 1992-es termelésből kiindulva — a tizenkettek eredeti 32 milliárdos ECU-kiadása 72,77 milliárdra növekedne. A ter­melési kapacitás teljes kihasználása mellett az összeg elérné a 97,34 milliárdot. A részletes kimutatás szerint a közös mezőgazdasági politika megnövekedett kiadásai­nak nagyobb része a visegrádi négyek „lelkén szárad”. A termelési kapacitások ötvenszá­zalékos kihasználtsága mellett a négy államra 17,6 milliárd ECU kellene, míg a volt NDK termékfeleslegei 6,78 milliárd, a balti államok 9, a balkániak pedig 5,75 milliárd ECU-jába kerülnének a brüsszeli központnak. A visegrádi négyek és a balti államok EK-ba lépésével a gabonanemüek vetésterülete a közösség keretében 70, a cukorrépa 67, a fejőstehenek száma pedig 44 százalékkal nö­vekedne. A dolgozat külön felhívja a figyelmet a balti államokra, amelyek a termőföld nagy kiterjedésével és a lakosság viszonylagosan alacsony számával a jövőben jelentős élelmiszer-exporttőrökké válhatnak. Futunk Európa után. Beneveztünk a nagy kontinensviadalra, mert úgy gondoltuk, igenis ott a legjobbak kö­zött a helyünk, meg aztán, mások, a szomszédaink is szaladnak, pont mi lennénk alábbvalóbbak náluk?! A vert mezőnyben loholunk görcsösen, fogcsikorgatva, lógó nyelvvel. Zihá­lunk, verejtékben úszunk, valahogy mégsem sikerül az élbolyhoz köze­lítenünk. Pedig a legjobbak között szeretnénk lenni. Mindenáron! Szinte megszállottan ismételgetjük, hogy i­­genis az előttünk haladók mellett a helyünk. Üldözzük Európát. S már-már rög­eszménkké válik az üldözés. Ha be­csukjuk a szemünket, már a győzte­seket megillető dobogón látjuk, kép­zeljük magunkat. S egy-egy pillanat­ra talán el is hisszük, mert el akarjuk hinni, hogy tényleg jók vagyunk. Aztán amikor feleszmélünk, s körbe­pillantunk, megdöbbenünk. Rémülten tapasztaljuk, hogy már csak néhá­­nyan trappolnak mögöttünk, s közü­lük is egyre többen előznek meg ben­nünket. Titkon, félve elismerjük, hogy ke­veset gyakoroltunk, alig edzettünk, de hát nem jutott rá idő, egy csomó akadályt, táblát kellett leküzdeni. Nem akarjuk megérteni, hogy a győ­zelemért, a dobogós helyek valame­lyikéért, a jó helyezésért keményen meg kell dolgozni. A nézők közül mind többen moso­­lyognaknak szánalmas igyekezetün­kön, sőt már egyre többen ki is fü­tyülnek bennünket. Ej, ha szétcsap­hatnánk közöttük! Jó lenne móresre tanítani az ellenünk ágálókat! De nem lehet. Nincs idő, rohanni kell. Meg aztán, lehet, hogy nem is hagy­nák magukat. Sőt, az is lehet, hogy a szomszédaik is a segítségükre sietné­nek. Aztán még a versenyből is kitil­tanának minket. Azzal meg végleg elvesztenénk egyre zsugorodó szur­kolótáborunk bizalmát is. Attól pedig a jó Isten mentsen meg bennünket! Ugye? Hogy honnan jutott eszembe min­dez? Elmondom. Szeptember tizen­ötödike és húszadika között nemzet­közinek hirdetett termékbemutató zajlott Pozsonyban. A Művelődési és Pihenőpark területén rendezett, szeg­­ről-végről jubileuminak is nevezhető, huszonötödik árumintavásárként is hirdetett Nemzetközi Dunai Vásár­nak nagyobb volt a füstje, mint a lángja. Ä rendezvényen 5000 négy­zetméter területen 120 kiállító vett részt. Az érdeklődők sok termékcsa­ládból láthattak egy-egy mintapél­dányt — volt szórakoztató elektroni­ka, üveg, kerámia, ruhanemű, kozme­tikum, élelmiszer, bútor, híradástech­nika, lakberendezési tárgy, lábbeli, díszműáru, háztartási kisgép, elektro­mos cikk, s mi egyéb —, sajnos azonban, néhány kivételtől eltekint­ve, alig akadt igazán csúcsminőségű áru a pavilonokban, a kínálópulto­kon. Úgy tűnik, mintha a rangos, világ­hírű cégek nem vették volna komo­lyan a pozsonyi seregszemlét. A ki­állítók között alig akadt külhoni gyártó, a külföldi cégeket jobbára szlovákiai kirendeltségeik képvisel­ték. Csehországból is kevesebb ki­állító érkezett a vártnál, legtöbbjü­ket a szlovák korona devalvációja, az újabb devalvációtól való félelem és nem utolsósorban a beharango­zott behozatali vám tántorította el a résztvételtől. Mint Peter RemSík, az Incheba Részvénytársaság kereskedelmi cso­portjának igazgatója a vásár nyitó­napján tartott sajtótájékoztatón el­mondta, szeretnék elérni, hogy az áruvásár, börze jellegét levetkőzve, hamarosan igazi árumintavásárrá vál­jon, ahol a termelőké és a kereskedő­ké a főszerep, s a rendezvény valójá­ban a fogyasztási cikkek brünni vásá­rát lenne hivatva pótolni. Nos, mind­ez egyelőre csak szép terv, elképze­lés. Alom. Több esetben tapasztaltuk már, hogy a szervezők, függetlenül a valós igényektől, a szükséglettől, minden­képpen nemzetközi kiállítások szer­vezését szorgalmazzák, holott a terü­leti, regionális vásár hatásosabb és hatékonyabb lehetne, s komolyabb sikerrel kecsegtetne. Az idei rendezvényen kevesebb volt a kiállító, mint két évvel ezelőtt, az 1921 óta egy ideig rendszeresen szervezett, majd megszüntetett vásá­rok újraindításakor. S már ez is sok mindent elárul... (zolczer) Közös agrárgondok Kelet-Európábán A kelet—közép-európai országok azonos sorsa az agrárgazdaságban is számos hasonló gondot vet fel, amelyre ésszerű együtt keresni a megoldást. Az átalakulás sajátosságai közé tartozik, hogy valamennyi érintett országban a mezőgazdaság elvesztette korábbi kedvezményezett pozícióját, csökkent a jövedelmezőség, növekedett a veszteség, s a ter­melés átlagosan 25-30 százalékkal esett vissza. Kulcskérdés, hogy a kelet—közép-európai agrárágazatok a nyugati országokhoz hasonló módon, nagyarányú állami támogatással igyekezzenek versenyképes helyzet­be kerülni, vagy más utat válasszanak? Az érintett országok többségében nem a köz­ponti támogatás növelésében, hanem olyan gazdasági környezet megteremtésében lát­ják a megoldást, amely költségtakarékos módszerek alkalmazásával érheti el a kedve­ző exportpozíciókat. A fejlett világ megközelítése becslések szerint 10-15 évig is el­tarthat. A termelő típusú szövetkezetek helyett szolgáltató típusúakat célszerű kialakítani, a termelést pedig erre szakosított zárt egységekre kell bízni. Közös sajátosság, hogy most mindenütt igen alacsonyak a földárak a nyugati államokhoz viszonyítva — mivel a kelet­európai országokban az utóbbi negyven évben a földnek gyakorlatilag nem volt értéke -, ezért átmenetileg nem értékesítik, hanem többnyire bérleti formában hasznosítják. A gyors infláció miatt valamennyi országban lassítja a termelés élénkítését az új vállalkozások indításához felvehető hitelek magas kamata. (Elhangzott a tizenhat ország agrárminiszterei és magas rangú mezőgazdasági szakemberei részvételével megrendezett gödöllői tanácskozáson.) Már a rostlent is külföldön vásároljuk Az utóbbi öt év alatt a korábbi negyedére csökkent a rostlen területe. A csökkenés el­sődleges oka a termesztést ösztönző állami támogatás megvonása és a lentermékek újsze­rű adóztatása volt. A termesztési kedv nagyarányú csökkenése (az idén Szlovákiában már csak 1276 hek­táron termesztettek rostlent) érzékenyen érinti a HoliCi Len- és Kendergyárat. Éves lenszükségletét a hazai termés ötven százalékban sem fedezi. Ez azért is probléma, mert a lenfonal iránt egyre nagyobb a kereslet. Olyan mértékben megnövekedett, hogy a fonodában már három műszakban dolgoznak. A kereslet kielégítésére a hiány­zó mennyiséget külföldön kénytelenek megvásárolni, pontosabban a volt Szovjetunió államaiban. A len nyűvése Szlovákiában már korábban befejeződött. Úgy mutatkozik, hogy a nö­vény legnagyobb termesztői hektáronként átlagosan 3,5 tonna kórótermést takarítanak be. -ef-

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents