Szabad Újság, 1993. október (1. évfolyam, 14-17. szám)

1993-10-20 / 16. szám

SZABAD ÚJSÁG 1993. október 20. Az ígéret földjére - sorsolással? Szokatlan tartalmú levél érkezett szerkesztőségünkbe Los Ange­lesből, amely azt látszik igazolni, hogy Amerika valóban a korlátlan lehetőségek országa. David L. Amkraut ügyvédi irodája kért fel bennünket levelének mielőbbi közzétételére. A levélben arról van szó, hogy az Egyesült Államok kormánya sorsolás útján állítólag „zöld kár­tyához” juttat 55 ezer cseh és szlovák állampolgárt vagy más, általuk kiválasztott országban élő kelet-európait. Bárki szerencsét próbálhat, aki a volt Csehszlová­kiában született, vagy akinek any­ja, apja vagy házastársa látta meg itt a napvilágot. Még azok is meg­pályázhatják a zöld kártyát, akik pillanatnyilag illegálisan élnek vagy dolgoznak az USA-ban. To­vábbi feltétel a középiskolai vég­zettség vagy két év munkahelyi gyakorlat. 21 éven aluliak is részt vehetnek a sorsolásban, akik 1994 szeptemberéig . teljesítik a két említett feltételt. Az angol nyelvtudás nem feltétel, sem pe­dig az amerikai rokonság. Különleges kormányprogramról van szó, amelyet szövetségi tör­vény szabályoz. Az USA azért kí­nálja ezt a cseh és szlovák állam­polgároknak, mert ők hátrányos helyzetben vannak, csak korláto­zott számban kaphatnak letele­pedési engedélyt az USA-ban. Most viszont megkerülhetik az egyébként szigorú és nehéz be­vándorlási feltételeket. Az egyet­len fontos és betartandó szabály pontosan kitölteni a jelentkezőr­­vet és azt elküldeni határidőn belül, amely valószínűleg 1994. február 28-a lesz. Ehhez kíván segítséget nyújtani az említett ügyvédi iroda, bizonyára nem in­gyen, hiszen a levélben bizonyos illetékről is említést tesznek. Erről azonban olvasóinknak maguk­nak kell tájékoztatást kérniük, szerencsére ingyenesen, pos­tán, a következő címen: 1994 GREEN CARD LOTTERY IN­FORMATION / 2272 Colorado Blvd., # 1228 / Los Angeles, CA 90041 / U.S.A. / Telefax: (213) 228-0444. írógéppel vagy nyomtatott be­tűkkel kérik feltüntetni a nevet, cí­met és az állampolgárságot. A je­lentkezési határidőt az év végéig hozzák nyilvánosságra. Mivel meglehetősen rövid időről lesz szó, már most kérjék a tájékoz­tatást az érdeklődők. A sorsolásra 1994-ben kerül sor. A volt Csehszlovákiában születetteken kívül más kiválasztott országok polgárai is bekerülnek ugyanebbe a sorsolásba A zöld kártya lehetővé teszi tulajdonosa számára az USA- ban való letelepedést és munka­­vállalást. Megszerzése után nem kell feladni a jelenlegi állampol­gárságot, s aki kívánja, később kérvényezheti az egyesült álla­mokbeli állampolgárságot is. Előnyei közé tartozik, hogy a le­telepedési engedéllyel rendelke­zők támogathatják az ugyancsak zöld kártyáért folyamodó rokonai­kat is. A szerencsés „nyerteseket” az illetékes minisztérium sorsolja majd ki. Csak a hivatalos jelentke­zőíven pontosan kitöltött szelvé­nyek lesznek érvényesek. A kivá­lasztottak azután a legközelebbi amerikai konzulátuson kapják meg a zöld kártyát. Ha valaki elnyeri a zöld kártyát, annak férje, felesége és 21 éven aluli, nőtlen vagy hajadon gyer­meke is automatikusan megkapja azt. David L. Amkraut ügyvédi iro­dája vállalja a „benevezést”, a bo­nyolult kérdőívek pontos kitöltését és időbeni postázását, hiszen a sorsolásnál még a boríték szab­ványos mérete is szempont. (...) Nos, próbáljunk szerencsét! A szerkesztőség 4________ Vigyázó szemetek...Rákóczi szülőházára Borsiban, az ősmagyar Árván, elhagyottan áll magában, udva­rát felverte a dudva meg a gaz. Lép­nék előre, de lábamat megbéklyózzák a vadon növő futónövények. Az épület jobb szárnya fölött új tető díszük, alat­ta, körös-körül „holtszemű", keret nél­küli ablaknyílások, kísérteties, boltíves üresség, porlepte lépcsők, vakolásra váró falak. A tölgyfakapun rozsdás (rab)lánc-lakat. Az egykor üdeszép sétányon, a je­lenről tudomást sem véve a Fejedelem szomorú tekintete fogad — valamerre Rodostó felé réved a téridőkön át... Az ősi helység távolabbi fertályában is van egy „strázsahely”, egy Emlék­szoba, ahol Őrző vigyázza Rákóczi szellemiségének pislákoló lángját. Hajdú Jenő, a három esztendeje ala­kult II. Rákóczi Ferenc Emléktársaság és a Kuratórium elnöke, fejedelmi rek­­vizitumok között tárja elénk bizakodás­sal a fájó valóságot: Sajnos, sokan nem tudják, hogy itt, ebben a faluban, a várkastélyban szü­letett 1676. március 27-én a nagy Fe­jedelem. Szeretnénk, ha tragikus sor­sú szülőházának megmentése nem csupán a borsiakat és az Emléktársa­ságot nyugtalanítaná. Maga a várkastély U alakú, emele­tes épület, rengeteg helyiséggel. Har­mincnyolcban a vármegyék adomá­nyaiból felújították, rendbe tették, és múzeumként szolgálta a magyarságot. Ám a háború kitörése után ebek har­­mincadjára került a berendezése. Használta a szlovák hadsereg, majd raktárként és polgári iskolaként is sze­repelt. Később a szövetkezet bitorolta, s végül a Kelet-szlovákiai Múzeumnak volt itt lerakata. Történt, hogy 1936-ban néhány o­­lyan tisztviselő került a faluba, akiknek személyével és működésével megpe­csételődött a sorsunk. Feltehetően az egyik jöttment kezdeményezte és in­dítványozta, hogy a Rákóczi-várkas­­télyt le kell bontani, az építőanyagát pedig szét kell osztani a szlovák tele­pesek között. A sötét szándék nem­csak köreinkben, hanem egész Ma­­gyarország-szerte nagy riadalmat vál­tott ki. Végül egy sátoraljaújhelyi, Zrí­nyi Ilona nevét viselő társadalmi szer­vezetnek sikerült megakadályozni a gonosz tettet. Egyenesen BeneS elnöknél tiltakoztak, felajánlván egy­ben, hogy a telepesek igényelte épí­tőanyagot majd ők biztosítják, termé­szetesen „más forrásból". Ekkor megmenekült a kastély a végső pusztulástól, de a rosszindulatú betolakodó tovább főzte ördögi tervét. Közhírré tette, hogy vissza kell szol­gáltatni a kastélyból származó tárgya­kat, berendezéseket Mikor ennek ele­get tett a lakosság — gondolván, hogy ismét méltó helyre, a múzeumba ke­rülnek a szent relikviák — az embe­rünk teherautóra pakoltatta a „múzeu­mi anyagot", elvitte Kassára, ahol a „Rodostói Ház" udvarán MEGÉGET­TÉK... Közbenjárására — még mindig az ördögfiókáról van szó — a háború után Borsiban nem indul(hatot)t ma­gyar iskola. Hatvannyolc után sikerült ugyan megszervezni, kieszközölni a magyar nyelvű oktatás bevezetését, de csak 1973-ig működött, mert .jóaka­rónk” akkorra teljesen ellehetetlenítette, [gy történhetett meg, hogy a környék te­lepüléseihez viszonyítva a mi falunkból nevelődött ki a legkevesebb értelmiségi fiatal. Sajnos a kiskirály megfélemlítő módszerei máig hatóan éreztetik a ha­tásukat: Borsiból jelenleg egyetlenegy gyereket járatnak Bodrogszerdahelyre, magyar nyelvű iskolába... Visszatérve a kastély ügyéhez, ott folytatnám, hogy időközben sikerült elérnünk, hogy a kassai múzeum elvit­te innen a portékáit. Ekkor felvillant bennünk — a Szülőház sorsa iránt ag­gódókban — egy halovány reménysu­gár. Gyorsan munkához is láttunk. 1984-ben építőtábort szerveztünk, amelyen mintegy másfél száz lelkes ember vett részt. Kijavítottuk a tetőze­tet, rendbe tettük az épület környékét. Nemzetközi diplomáciai csatornákon különböző felhívásokat indítottunk út­jukra... Erre hamarosan megérkezett Pozsonyból egy „bizottság”, felmérte a helyzetet, kidolgoztatták az épület fel­újításához szükséges tervdokumentá­ciót és a költségvetést, amely akkor 22 millió koronára „szólt”. Látszatra minden a legnagyobb rendben ment, a munkálatok is meg­kezdődtek. DE: hogy szándékosan vagy csak kontárkodásból eredően, amit itt müveitek, az felért egy tornádó pusztításával. Az épület keleti szár­nyáról lebontották a tetőzetet, kifeszí­tették és „eltüntették” az ablakkerete­ket, felszedték a jó állapotban lévő, speciális padlózatot, s leverték a falak­ról a jó minőségű vakolatot Tették mindezt 2 millió korona költségráfordí­tással, majd váratlanul (mikor már nem volt mit szétverni, mert csak a csupasz falak meredeztek, mint egy tűzvész után) beszüntették a „felújí­tást”, illetve a rombolást. Az „ideigle­nes pihenőből” végérvényes elvonulás lett. A dúlás maradványait pedig négy hosszú esztendőn át mosta az eső... „Nesze nektek Rákóczi-kastély!” — Az omladozó várkastély nyugati szárnya (Bogoly János felvétele) vessétek! ugaron gondolhatták a kulisszák mögött meg­búvó ítészek. De mi most sem adtuk fel a reményt. Rengeteg utánajárással, levelezéssel végül is sikerült elérnünk, hogy egy alaptól (Fond pre Slovensko) kaptunk félmillió koronát, amit a helyi önkormányzat még 300 ezerrel meg­toldott, s ebből tetőt építettünk, befed­tük az ÍTÉLET ALATT ÁLLÓ falakat. Ennyi. Most legalább nem ázik, de to­vábbra is reménytelen állapotban van. Kilencvenegy áprilisában Emléktár­saságot alapítottunk, hogy az egyete­mes magyarság figyelmét felkeltve, a hagyománytisztelő magyar családok­hoz fordulva — ezzel is megőrizvén II. Rákóczi Ferenc szellemi örökségét — elejét vegyük, vehessük a Szülőház végső pusztulásának. Hisszük és re­méljük, hogy akihez eljut(ott) segítség­­kérő felhívásunk, az lehetőségéhez mérten bekapcsolódik a „mentőmun­kába". (Az alapítvány folyószámlája: Slovenská étátna sporitel’na, okres­­ná pobocka Trebisov t. ú. 51355- 629., Devizaszámlánk: USD34833- 1432152 512. Véeobecná úverová banka Koáice. Levélcím: II. Rákóczi Ferenc Emléktársaság, Hajdú Jenő, 076 32 Boréa.) A borsi Ház lehetne az Ung-vidék és a Bodrogköz kulturális központja (néprajzi tárlatokkal, műtermekkel, könyvtárral, esetleg vári borozóval, ét­teremmel, szállodával...) A vizesárkon túli kertet pedig szépen bekerítenénk, és arborétummá alakítanánk... Min­dehhez sok-sok pénzre volna szükség. Természetesen a vállalkozókat is be kívánjuk vonni a tervbe, de elvi kiköté­sünk, hogy az épület NEM ELADÓ. Mert egy amerikai vállalkozó már érdeklődött iránta, egy másik pedig kaszinóvá szerette volna átalakítani. Befejezésül hadd mondjan még el, hogy az Emléktársaság, — melynek soraiban a világ minden tájáról vannak magyarok — aktív kulturális (szervező) tevékenységet is folytat. Tavalyelőtt például Nemzetközi Rákóczi Ifjúsági Napokat szerveztünk. Az idén június­ban Nemzetközi Népzenei Fesztivál színhelye volt az ősi magyar ugaron alapított településünk. Jövőre pedig Nemzetközi Folklór Találkozót szerve­zünk a szomszédos országokban lévő kisebbségi alapiskolák csoportjainak bevonásával, illetve meghívásával. Följegyezte: K. TISZA LÁSZLÓ Nemcsak a pogácsájáról híres Alistál ünnepelt „Őseitek parányi fészket raktanak? szedjétek össze a romokat, s tegyetek belőle mély alapot jövendő nagyságá­nak. ” A Kölcsey-idézet szellemében ün­nepelt nemrégiben Alistál, a Csallóköz szívében fekvő falu. Az egykor három önálló kisközségből, Alistálból, Felistálból és Tönyéből álló település első írásos emlékei hétszáz éve születtek. De néz­zük, mit írnak az egykori krónikák: Alistál. Elegyes falu Poson Várme­gyében, lakosai katolikusok, és refor­mátusok, fekszik a' Csalóközben. Ha­tárbéli földgye ollyan minémüségü mint Felistáinak, harmadik Osztálybéli. (Vály, I, 27.) Filistál (Felistái). Magyar falu Poson Vármegyében, földes Ura Gróf Pálfy Uraság, lakosai katolikusok és refor­mátusok, fekszik Tönnyének szom­szédságában, határja jó, tiszta búzát, rozsot és zabot terem, erdője nintsen, réttye, legelője szúken, piatza Szerda­helyen és Somorján, második Osztály­béli. (Vály, I, 679.) Tőnye. Magyar falu Pozsony Várm. földes Ura a' Királyi Kamara, az előtt a’ Pozsonyi Klarisszáké volt, lakosai katolikusok és evangélikusok, fekszik Alistálhoz közel, mellytől tsak egy-egy út hasíttya, Fiktálhoz (!) sem messze; határja 2 nyomásbéli, tiszta búzát, rozsot, árpát, zabot terem, kukoritzát is; legelője van, erdeje nints, réttye ke­vés; piatza Somorján és Szerdahe­lyen. (Vály, III, 524.) (a Csallóközi Kiskönyvtár tájékoz­tatója) Az adatok az 1796-1799-es évekből valók. Akkoriban három szabadpusztá­ról is említés esik: Hídvégről, Karaprói és Petényről. Egykor zsidók is laktak itt, emléküket ma már csak a falu kö­zepén lévő temető őrzi. Koncsol László Író és helytörténet-kutató előa­dásának köszönhetően a falu polgárai részletesen megismerhették, mond­hatjuk úgy is, felfedezhették múltjukat, sőt, az egyes családok még őseikről is megtudhattak egyet s mást. Koncsol folytatja a falu történetének kutatását és feldolgozását, mert Alistál önkor­mányzata úgy döntött, könyv alakban adja közre a község történetét. A közel ötezer lelket számláló falu büszke le­het két templomára, a református és a katolikus templomra. A virágzó telepü­lés azonban mostantól büszke lehet tájházára is, amelyet éppen a faluala­pítási ünnepség első napján avattak fel Erről és a rendezvénysorozatról beszélgettem Bartalos Erzsébettel a falu polgármesterével, és ha lehet így mondani, az ünnepség karmesterével. — Manapság elég nehéz megnyer­ni az embereket egy-egy ügynek, ráa­dásul az anyagi eszközök is korláto­zottak. Hogyan sikerült mégis meg­szervezni ezt a kétnapos rendezvényt? — A rendezvény ötlete tavaly me­rült fel. Felkértük Koncsol Lászlót, hogy kutassa fel falunk múltját, ő ezt felvállalta, és nemsokára már jelezte is, hogy elegendő forrásanyag áll ren­delkezésére a falu múltjának feltárásá­hoz. Hamarosan elkészül mindhárom falurész történetének feldolgozásával. Még tavaly szobrot állítottunk azon a helyen, ahol a három falu találkozik. A szobrot Ferdics Gábor képzőművész készítette. A mostani ünnepséggel tulajdon­képpen hogyományt szeretnénk te­remteni. Fő célunk, hogy a lakosságot megismertessük a falu múltjával. Bi­zony, nehéz ma megtalálni azokat az embereket, akik hajlandók a kultúra ol­tárán áldozni. A társadalmi munka elcsépelt szókapcsolat, és egyre keve­sebben szentelnek időt ilyesmire. En­nek gondolom a nehéz megélhetés az oka. Szerencsére vannak még azért tevékeny emberek, és elsősorban ne­kik köszönhető, hogy az ünnepség lét­rejött. Külön köszönetét érdemelnek a falu magánvállalkozói. — Tájházat létrehozni és működtet­ni a legtöbb falu számára csak dédel­getett álom. Önöknek sikerült megva­lósítaniuk... — Egy eléggé leromlott épületet újí­tottunk fel. Eredetileg hetvenezer koro­nás költségvetést terveztünk, de ez kevésnek bizonyult. Ezért a járási és a körzeti hivatalhoz fordultunk, s azok készségesen segítettek. Semmikép­pen sem akartuk félbehagyni a tataro­zást. A felújítás végül is három­­százezer koronába került. A berende­zési tárgyakat magunk gyűjtöttük, s a meglévő tárgyakat a Csallóközi Mú­zeum munkatársai restaurálták. Sokan segítettek lelkesedésből is. A képvise­lőtestület úgy döntött, hogy a felújított kultúrháznak, a nyugdíjasotthonnak és a tájháznak közös gondnoka lesz. A tájház valószínűleg hétvégenként, pénteken, szombaton és vasárnap lesz nyitva az érdeklődők előtt, ám na­gyobb csoportok, iskolások számára bármikor szívesen kinyitjuk, s megmu­tatjuk, hogyan laktak elődeink. * * * A falu növekszik, fejlődik. Ennek e­­gyik bizonyítéka, hogy egy ideje refor­mátus egyházi iskolája is van. A falu szélén a tavacskában néha-néha még vízipatkányt is megpillanthat a bá­mészkodó. Csárdáját, a Kukoricát bi­zonyára többen ismerik azok közül, akik gyakran utaznak a Pozsony—Ko­márom főútvonalon. S még valamit az emberekről? A faluban sétálgatva a kertekben dolgozgató, szüretelő, kuko­ricát törő szorgos embereket láttam. Ilyenkor ősz derekán, sok a tennivaló. Az asszonyok pogácsával kínáltak — olyannal, amilyenről a népdal is szól: Alista és Felista Tőnye jó kis falucska. Jó pogácsát, réteskét, sütnek ott a menyecskék. VIDA JÚLIA A tájház udvarán (Németh Géza felvétele)

Next

/
Thumbnails
Contents