Szabad Újság, 1993. október (1. évfolyam, 14-17. szám)
1993-10-13 / 15. szám
1993. október 13. SZABAD ÚJSÁG 11 Kalandos életutak Egy kora őszi este, látszatra sem ebből az országból való idős házaspár szállt le Rozsnyón a Besztercebányáról érkező autóbuszról, s nem nagyon tudták, mitévők legyenek. Nem is nagyon mertek elmenni a biztos védelmet jelentő váróteremből, miután már későre járt. Nagyon messziről jöttek, egyenesen Floridáról, az Amerikai Egyesült Államok legnagyobb és legcsodálatosabb félszigetéről. Három nap, három éjjel utaztak, míg ideértek. De ideértek, mint a mesében... Otvenhét évet kellett várniuk rá... A szerencse a gömöri városban végül egy olyan asszonyt küldött útjukba, akinek ugyanoda, azaz Szilicére volt utazása, s aki nyomban vitte is őket magával. A fennsíkra érvén egy másik asszonynak adta át őket, aki újra megkérdezte, kit vagy mit keresnek itt, ahol az idegen vendég olyan ritkaságszámba megy, mint a fehér holló. — A rokonainkat — mondta az úriember tört magyarsággal —; bár tulajdonképpen mi nem is vagyunk olyan idegenek, legalábbis jómagam ebben a faluban töltöttem el gyermekkoromnak pár esztendejét. — Hát kicsodák kendek? — érdeklődik mármost kitörő buzgalommal és kíváncsisággal „idegenvezetőjük”. — Én volnék az 1936-ban Amerikába kivándorolt Szalai Károly, ő pedig — mutat a mellette lépkedő asszonyságra — a lengyel származású feleségem, Eleonóra... — Hát Te volnál az, Csali?! — szólítja most már hajdan volt becenevén az egyszeriben egykori iskolatárssá változó „idegent” a réges-régi szilicei ismerős. Közben megérkeznek egy faluszéli házhoz, ahol egy idős (névrokon) nénike éldegél. Ismerkedéskor, a holdfény világánál kiderül, hogy nem ó az, akit keresnek. Mennek hát tovább, egy újabb házikónál ismét megállnak, s mivel lakója már nyugovóra tért, kaviccsal koccantják meg az ablakot. Kisvártatva lámpafény villan, s nyomában egy sírdogáló, beteges hang közli a váratlan látogatókkal, hogy ő bizony most éppen beteg, reggel a kórházba készül, ezért senkit sem tud éjszakára befogadni... Nyomasztó, kínos csend borul a kapuban ácsorgókra, amelyben Eleonóra asszony ugyancsak sírásba hajló hangon, angol nyelven arra kéri a „gyökereit’' kereső hitvesét, hogy az utolsó autóbuszjárattal menjenek be a közeli városkába Rozsnyóra, és ott vegyenek ki maguknak szobát valamelyik szállodában. Már indulnának is elfelé, amikor a kísérőjüknek eszébe jut egy újabb család, akit a rokonuknak vél. Tehát elhatározzák, hogy tesznek még egy kísérletet. Rossz előjelnek vélik, hogy ez a kapucska is zárva találtatik, de az idegeneket jelző kutyaugatásra maga a házigazda, János bácsi jelenik meg a bejáratnál. Ott aztán olyan nagyot kiált örömében, hogy a felesége is mindjárt utána szalad... — Ha már aludtam volna, és aztán történne mindez, bizonyára szép álomnak hinném, amit most látok. Hát, te lennél az, Csalikám? — tárja szélesre a kaput messzire szakadt amerikai rokona előtt, s máris ölelik egymást. íme, megtörtént a csoda! A család utolsó sarjai, két másodunokatestvér ismét egymásra talált. megsegítésére „kenyérkeresőt" küldjön a világ gazdagabb tájékára. Közülük sokan végleg ottmaradtak, letelepedtek, családot alapítottak... Szóval, Csali is ott született és élt ötéves koráig, amikor az anyjával hazajöttek. Az apa tovább robotolt valamelyik bányában, mialatt a magányos feleség itthon másokkal szűrte össze a levet. Tízévesen Csali úgy döntött, hogy visszaköltözik az apjához. Az anyja Prágáig kísérte egyetlen gyermekét, aki nehezen tudta megbocsátani az anya hűtlenségét. Nemsokára egy szomorú esemény következtében változás történt a fiú életében. Apjára rászakadt a bánya, és meghalt. Csaliról tizennyolcéves koráig a nagybácsikája gondoskodott. Az önállósult fiatalember akkor a Ford autógyár szolgálatába lépett, ahol negyven„domborulatok” mellett — mintha az őseivel beszélt volna. Az öregeknek biztosan azt mondta: Megígértem apámnak, hogy megkereslek titeket, és íme, megtaláltalak. A temetőből az egykori szülői portához siettek, ahonnan egy marék földet vett magához Csali, hogy „hazavigye” az apja sírjára. Kezében ott volt a videokamera, hogy ittlétének minden pillanatát megörökítse, s „amerikai" gyerekei legalább a vetítővászonról alkothassanak képet arTÓl a messzi honról, ahonnan szüleik, nagyszülők útra keltek, hogy őket már az Új Világ igézetével ajándékozzák meg... Az anyja sírja egy másik faluban, Tibában van, de oda már nem érkeznek elmenni. Búcsúzkodnak: — Aztán, jövőre is gyertek haza! — emígy a szilicei rokonok. Igaz mese a messziről jött „vendégekről” EGY MARÉK FÖLD Az igaz mese a földön kezdődik. Annak is legprózaibb helyén, az autóbuszmegállón. A mi mesénk is ott kezdődött... — Éppen valamelyik este emlegettünk a feleségemmel, hogy vajon mi lett veled, élsz-e még? mondja meghatottan a házigazda. — Hiszen levélhírt sohasem hozott felőletek a posta, no meg cím híján mi sem tudtuk hová küldeni a gondolatainkat. De az a fontos, hogy most itt vagytok, és remélem egy ideig itt is maradtok, hogy pl kibeszélgethessük magunkat... — Csak néhány óráig maradhatunk — jön az elkedvetlenítő válasz —, ugyanis egy európai társasutazáson veszünk részt, amely ez idő tájt Krakkóból Budapestre tart. Nos, mi ettől a csoporttól maradtunk le, hogy kínzó honvágyamat enyhítve legalább egy pillantást vethessek élő rokonaimra, hogy felkeressem az anyám és a nagyszüleim sírját. Vagyis, holnap reggel már mennünk is kell, hogy Budapesten csatlakozhassunk a „karavánhoz”. — Hát akkor nagyon ki kell használnunk ezt a pár órácskát — igyekszik megállítani az időt János bácsi. Amíg el nem álmosodtak, egyfolytában beszéddel töltötték az időt. Hogy milyen az élet itt meg ott, hogy ki mire vitte. Felidézték a régmúltat is, amikor Csali apja és annak testvérbátyja a húszas évek derekán kitántorogtak a tengeren túlra. Talán nem is akadt olyan család Szilicén, amely ne kényszerült volna arra, hogy az itthonmaradottak két éven át, nyugdíjazásáig dolgozott. Közben Florida egyik csendes városkájában — ahol az időnként felbocsátott űrrakétákon kívül semmi sem zavarja a nyugalmukat — telket vásároltak, és rajta családi házat emeltek. A magukkal hozott színes fényképekről átsüt a szilicei őszbe Ronda örökzöld nyara. A „C- sali-porta” udvarán szünet nélkül termő hatalmas banánfa láttán János bácsi és felesége ugyancsak elcsodálkoznak, mint ahogy az űrrepülőgépek közeli látványa is lázba hozza őket. — És a család? — tudakolóznak az otthonmaradottak felől. — Négy fiunk és két lányunk van — jön a válasz. — A gyerekek vajon beszélik-e még a nyelvet, s ők nem szerettek volna veletek jönni? — hangzik el az éjszakában a lelki sebeket is ejtő kérdés. — Hát, tudptok, mifelénk nincsen számottevőbb magyar közösség, így a gyermekeink már „valódi” amerikaiak lettek — derül ki a mindnyájukat lehangoló igazság. Már éjfél felé járt az idő, amikor nyugovóra tértek. Megvinradván, egyikük sem beszélt az álmairól, hanem — még néhány órájuk lévén — elindultak a falu temetőjébe, hogy megkeressék a nagyszülők sírját. A feltételezett sírhalmokon azonban már nem volt kereszt. Csak úgy találomra letették az egyikre a magukkal hozott virágot. Csali sokáig járkált a — Ha rászánptok magatokat, csak plezzétek, és kivitetünk benneteket Floridára, egy jó kis kirándulásra — hangzik az utolsó „kiáltás", amit már az autóbuszból küldenek az „itthonmaradottak” felé. • * * A szilicei táj legszebbik arculatát tárja a messziről jött ember elé. Szilfák hullatják összetöpörödött leveleiket, az utcákon, mezőkön az ősz fanyar illata száll a marharépával, sütőtökkel, kukoricaszárral megrakott ballagó szekerek után. Aztán lassan lesüllyed a kép. Az Utas szeme elől eltűnik a fennsík, s zajgó völgyben járművet vált a házaspár, hogy csoportjukat utolérvén, a La Manche csatornán át, ötvenhat év múltán immár egy luxusbárka fedélzetén, újra megtegyék a háborgó Atlanti-óceánon keresztülvezető utat. A visszaút immár lélekben is más, mint az előző volt. A komor hangulatú, zord éghajlatú egyszervolt otthon, újraéledő és felzaklató simogatás-élményével bocsátja útjára Csalit, hogy szűnni nem akaró tűzzel a szívében térjen haza Horida dúsan termő banánfái alá, s a szilicei esti harangszót álmodó éjszakák a menetrend szerint induló űrrakéták morajlásában visszhangozzák egy feloldhatatlan ellentmondásokkal teli korszak valóságát. K. TISZA LÁSZLÓ Fapapucsban tulipánt szedni a szélmalmok alatt... ennyi volna csupán egy emlék a Németalföldről? Egy kicsit elnagyolt lenne!... Nekem a tehenek végeláthatatlan sokasága szúrt szemet, miután északnyugat felől elhagytam Germánja földjét. Aztán a káposzta-, paradicsommeg paprikatenger, üvegházak garmadája — s a szélmalmok csak ezután következtek. Első utamon még mindetmindet le akartam fényképezni, de már akkor feltűnt valami, ami ennél (ezeknél) sokkal izgalmasabb: a holland úthá-Hollandiai pillanatok ról vagy balról felbukkant hajó a legtermészetesebb módon folytatja az útját előtted. A harmadik vagy negyedik hajó már megáll, mert most övé a piros lámpa; út vissza, mehetsz. De csukd be a szád, ne azzal nézz, mert a szemeddel jobban láthatod a következő csodát: egy másik, nem is olyan picurka hajó a fejed fölött halad el. Semmi piros lámpa, semmi útfelágaskodás, csak úgy A hollandok nap mint nap győztesen kerülnek ki a tengerrel vívott harcból lózat. Mész az autóúton, szépen, gyorsan, kényelmesen; egy helyen piros lámpát kapsz, aztán előtted tempósan fölemelkedik az út aszfaltostul, forgalmi sávöstül, és az útkereszteződésben jobbelúszik a fejed felett. Az igaz, hogy ebben az esetben te egy alapúton haladsz át — mindenféle szintkülönbség nélkül, mert te vagy egy kevéssel eleve a tengerszint alatt, a hajónak épített csatorna pedig egyszerűen követi a tenger magasságát. Rotterdamban egyszer nehezen sikeredett csukott szájjal végignézni, ahogy egy tekintélyes óceánjáró tatja fölött csukódott vissza a híd, s mire a horgonylánc egy sovány kőhajításnyira jutott az útkereszteződéstől, merőleges irányban, néhány emelettel magasabban jobbról is balról is átzúgott egy-egy gyorsvonat. Nem hinném el, ha nem láttam volna — és ezek a vonatok soha nem késnek — néhányat kipróbáltam. Általában óra huszonkilenckor vagy óra harminchétkor indulnak; van ezek között is emeletes, van delfinorrú is, és többnyire sárgára meg kékre vannak mázolva. A legaranyosabbak a gyalogos hidacskák, amelyek szintén föl, meg leereszthetők, és annyi, de annyi van belőlük, és olyan tündének, hogy nem lehet őket megunni. Hrachtoknak nevezik azokat a csatornákat, amelyeken ezek a kicsi hidak átívelnek, és hracht a nyugati országrészben van mindenütt. Közben persze ott vannak a lakóházak, azokba meg valahogy csak be kell menni. Á lakóházak igen kellemes külsejúek. Két szint a szabvány — az emeleten a fürdő, tusoló meg a hálószobák találhatók, az alsó szinten a konyha, nappali. Az utcafront felöli fal a legforgalmasabb utcán is egyetlen ablak. Láthatod a bent kávézó, tévéző vagy keDemesen csevegő családot; a bekukucskálásoddal, ha akarnád, sem tudnád zavarni őket — ezek az emberek elementárisán nyitottak. Ha beljebb kerülsz, ha van kihez, megtudhatod miről beszélnek: nem keveset a saját jólétükről, annál is többet a világ dolgairól, a politikáról. Ez van az újságjaikban is; egy kisvárosi lapban láttam, oldalakat szenteltek Rabin és Arafat egyezségének, írtak Ausztráliáról, Magyarországról és a háborúba ájult Szerbiáról természetesen. A vendéglátóim barátainak a fia éppen onnan érkezett haza — szabadságra; mint kéksisakos ENSZ-katona szolgál a fiú a délvidéken. Nekem úgy tűnt, túlságosan is sokat foglalkoznak a hollandusok azzal, mi történik más földrészeken. Mintha a Kolumbusz-év baölusa bújt volna beléjük, a régi tengeri nagyhatalmi nosztaligát éreztem a levegőben. Hollandiának ugyancsak akadtak gazdag gyarmatai, gazdasági fölénye ma is érezhető Európában. Németország például tele van az ő sajtjaikkal, óriás paprikáikkal meg az elektronikai csodamasináikkal. Közben a legkisebb mértékig sem szeretik a németeket; hajthatatlanul emlegetik a náci háborús bűnöket, a hollandok szenvedéseit a háborúban, heroizálják a szegény kicsi Anna Frankjukat, és eszük ágában sincs addig ellátni, hogy hajdan Ázsia meg DéFAmerika népei nyögték a holland felfedezők, a büszke hajósok padfikációját. Hollandia azért mégis szimpatikus; az egyetlen ország, az egyetlen nép, amely a tengerrel vívott harcból győztesen kerül ki nap, mint nap. Az egyetlen ország, amelynek folyamatosan növekszik a területe a tengertől elhódított földdarabok révén. Láttam őket táncolni, vigadni és enni-inni, hatalmas lakomákat csapni — a jóllakott ember nem haragszik senkire, nem kezdeményez háborút. SÁNDOR FERENC — .................................f—— Természetgyógyászat A vesegyulladások természetes gyógymódjai m. A súlyos, heveny lefolyású vesegyulladással orvoshoz kell fordulni. A betegtől vizeletmintát vesznek, és elvégzik a bakteorológiai vizsgálatot. A laboratóriumi mikrobiológiai vizsgálat kideríti, hogy milyen baktérium okozza a vesegyulladást, és azt is, hogy milyen antibiotikumra érzékeny ez a kórokozó. A kórokozók igen ellenálló baktériumok, sok esetben 5 naponként változtatják rezisztenciájukat, ellenálló képiességüket az antibiotikumokkal szemben. Ilyen súlyos esetben a gyógynövénykúra egyedül nem segít, de az antibiotikumokkal párhuzamosan alkalmazva gyorsíthatja a gyógyulást. Elsősorban a propolisz az a természetes anyag, amelynek alkalmazásával eredményt érhetünk el. A propoliszt is orvosi felügyelettel ajánlatos fogyasztani; annak ellenére, hogy sok olyan kórokozóra is hat, amelyek már az antibiotikumok nagy részével szemben ellenállóak, huzamos alkalmazása nem egészséges: májkárosodást vagy allergiát is okozhat. Fekete áfonya (Vaccinium myrtillus, brusnica őuéoriedková—cucoriedka) Ez vonatkozik a „zöld antibiotikumokra” is, mint amilyen pl. a heveny vesegyulladás esetén alkalmazható fekete áfonyalevél, vörös áfonyalevél, medve szol őlevél, csarab. Ezeket legfeljebb 7-10 napig használjuk! RECEPTEK 1. 20 g medveszőlőlevél, 20 g nyírfalevél, 20 g édesgyökérlevél, 20 g porcikafű, 20 g fekete áfonyalevél — 1 teáskanálnyi menynyiséget leforrázunk 2 dl vízzel, 20 percig ázni hagyjuk, leszűrjük, és 6 óránként 2 dl-t iszunk. 2. 30 g medveszőlőlevél, 30 g mezei zsurló, 20 g pipacsszirom, 20 g fehérmályvavirág — a tea elkészítése és adagolása azonos az előzőekben leírtakkal. 3. 20 g cickafarkvirág, 20 g csarab, 20 g nyírfalevél, 20 g szamócalevél, 20 g édesgyökér — a keverékből 2 evőkanálnyit 6-8 órán keresztül 4 dl vizben áztatunk, ezután leszűrjük; 3 részre osztva 1 nap alatt fogyasztjuk el ezt a mennyiséget. Kúránkat kiegészítheti a festőanyagot tartalmazó festőbuzér (Rubia tinctorum) nevű gyógynövény. Ennek hatóanyaga, amely a CYSTENAL és a SPASMOCYSTENAL cseppekben van jelen, fertőtleníti a vesét. Összegezésképpen annyit, hogy a súlyos betegeknek antibiotikumos kúrának kell alávetniük magukat, ám a gyógynövények a kúra hatékony kiegészítői. (folytatjuk) Dr. NAGY GÉZA
