Szabad Újság, 1993. szeptember (1. évfolyam, 9-13. szám)
1993-09-29 / 13. szám
1993. szeptember 29. SZABAD ÚJSÁG A hétvégén: musical Komáromban Egész Amerika Esztert keresi? DÉRY—PÓS—PRESSER—ADAMIS musicalje a „Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról” a komáromi Jókai Színház új, nagy vállalkozása. Hatalmas várakozás előzi meg a pénteki bemutatót, hiszen soha ennyi fiatal nem volt egyszerre színpadon, mint az évadnyitó előadásában lesz. A „Popfesztivál” zenekara: a Pigmeus együttes. A bemutató küszöbén BOLDOGHY OLIVÉR színművésszel, a színház új művészeti vezetőjével és FRENKÓ ZSOLT vendég rendezővel, a « FRENKÓ ZSOLT rendező. Tényleg jó hangulatú próbákat tartottunk darab dramaturgjával beszélgettünk. — Kiket vár Boldoghy Olivér a pénteki premierre s majd a „Popfesztivál" további előadásaira? — Szó szerint: mindenkit várok! Akit érdekel maga a darab vagy a hangulata — az a „woodstocki” hangulat. amely idén eluralkodott a világ szinte minden táján. Jöjjön el, aki jó zenét szeretne hallani, akinek jó lenne találkozni velünk a színpadon, aki szeretné jól érezni magát pár órára. És persze, aki szeret bennünket, fiatalokat. — A próbákat figyelve úgy látom, az alkotógárda ugyancsak fiatalokból áll. — Valóban sok a fiatal a színpadon; összeszámoltam, huszonkilencen vagyunk. Az alkotógárda is fiatal: SEBESTYÉN CSABA, a koreográfus, FRENKÓ ZSOLT, a rendező meg GOMBÁR JUDIT díszlettervező. Valamennyien frissek vagyunk, tele energiával, tenniakarással. — Magyarázható-e a művészetivezető-váltással, hogy ilyen „fiatalos ” darab kerül a nézők elé, ennyi fiatal tehetséggel? — O, ez hízelgő! De azért remélem, hogy szerény személyem is szerepet játszott abban, hogy a fiatalokat a főiskoláról és más helyekről sikerült idecsalogatni. A főiskolások közül például itt van a negyedikes BENKŐ GÉZA, a harmadikos STUBEN DEK KATALIN, PETRIK SZILÁRD és TÓTH TIBOR. NAGY SZILVIA nemrég szerezte meg diplomáját a konzervatóriumban. Hadd ne soroljam fel valamennyi szereplőt. A főszerepekben DÓSA ZSUZSA (Eszter), valamint VÖRÖS LAJOS (József) láthatók. — Mint a darab egyik szereplője, kívánj valamit a „ Popfesztiválnak " — Isten és a közönség áldását kívánom a darabnak és erőt, kitartást magunknak. Kívánom, hogy a darab legalább annyi előadást érjen meg, mint a „Padlás”. Azzal most tartunk hetvennél! * * * FRENKÓ ZSOLT, a „Popfesztivál” dramaturgja és rendezője nemcsak életkora miatt fiatal egyéniség. Gondolatiságában, munkabírásában is. Ráadásul nem először találkozott a komáromi társulattal. Már dolgozott a színészekkel, mint a „Figaro házassága” című színmű játékmestere, Iglódi István sztárrendező oldalán. — Milyen érzésekkel tesz pontot a próbák végére a rendező? — Még nincs vége. Még mindig hiányzik például a díszletből egy-két elem. Addig, amíg nem világítottam be az előadást nem tudok pontot tenni az előkészületek végére. Amikor a főpróbák elkezdődnek, jöhet a pont, mert attól kezdve már csak apró segítséget tudok nyújtani a színészeknek. Az én munkám véget ér, s nekik meg kell szokniuk folyamatában az előadást. Nagyon remélem, hogy jó érzéssel fogok pontot tenni a munkám végére. — Gondolom, nemcsak azért vállaltad a „ Popfesztivál”-t, mert jött ez a felkérés, s megrendezhetted, hanem más miatt is érdekel a darab. — Nem a „Popfesztivál” vagy a társulat érdekel külön-külön, hanem együtt a kettő! Meg az, hogy ennyi fiatallal dolgozom együtt — s tényleg nagyon jó hangulatú próbákat tartottunk. Nagyon izgalmas dolog, hogy ennyi különböző életérzésü fiatal megpróbál egyet kifejezni. A tánc arra jó, hogy kifejezze, amit prózában nem tudunk elmondani. Sebestyén Csaba koreográfus különösen jó munkatárs s nagyszerű ember. — Holnapután beülök a nézőtérre, s egészen biztos, hogy egy másik „Popfesztivál”-t „viszek haza", mint a mellettem ülő. Mit szeretnél „sugallani”, mint rendező, nekem nézőnek, nekünk a nézőknek? — Hogy minden néző tegye fel a kérdést magában: Na, most mi van?". SZÉL JÁNOS BOLDOGHY OLIVÉR színművész, művészeti vezető: Frissek vagyunk, tele energiával, tenniakarással KUSZÁK TIBOR felvételei Ahogy szaporodnak a könyvkiadók nálunk, úgy gyarapodik a könyvkínálat is, bár az idő és az emberek pénztárcája nem nagyon kedvez a jó és igazán értékes, tanulságos könyveknek. Sajnos, az ilyen könyvek kiadóinak sem. Ä pozsonyi Pannónia Kiadó, pontosabban annak mindenese, Kövesdi János mégis kitartóan kísérletezik, hogy fontos könyveket tegyen asztalunkra. Nemrég a Pannónia Kiskönyvtár sorozatban Peéry Rezső „Requiem egy országrészért” című visszaemlékezését tette közzé. Az egykori pozsonyi, magyarrá lett intellektuel, az első Csehszlovákia egyik ismert írója és publicistája, az úgynevezett szlovák államban élő magyarok sorsáról vall e rövidke memoárban, melyet már jóval a háború után, önkéntes száműzetésében fogalmazott meg. A történet, mely Peéry emlékezéséből kirajzolódik, így bölcsebb, összeszedettebb annál, amit a korabeli cikkek, naplórészletek sajtó alá rendezésével lehetett volna létrehozni. Bölcsebb, mert az idő sok fájdalmat enyhített, sok eseményt ágyaztatott be tágabb történelmi összefüggésbe, és megbocsátóbb is, mint a maga idejében lehetett volna. A szlovák állam fővárosának életét még mindig a régi, német—magyar—szlovák természetes egységében rajzolja meg, ám felmutatva, hogyan is hull szét, forgácsolódik mindez apró darabokra. Ha van igazán nagy veszteség, e természetes pozsony iság-hármasság elveszítése az. Ezzel együtt a város mintha kihullott volna Európából is, és rossz szellemek lettek volna úrrá rajta. A magyarok és németek kiűzésével saját testének egy nagy darabjával lett szegényebb Pozsony. S a magyarság? Keserű bölcsesség üt át Peéry sorain: Trianon óta igazán soha nem talált magára ezeken a végeken. Mindig másra áhítozott, s bár gyorsan belátta, hogy itt kell élnie-halnia, igazán a maga urává, önmaga vállalójává nem tudott változni. Akárcsak most, kis helyi műhelyekből, megszállott egyéneknek köszönhetően láttak mindig napvilágot a könyvek, verseskötetek, regények; a szerzők maguk házaltak könyveikkel vagy gyűjtötték az előfizetőket. Kevés eredménnyel. A magyar kultúrára Trianon után itt — Peéry visszaemlékezése szerint — néhány régi nemesember meg a zsidóság áldozott. Az az ittrekedt magyar zsidóság, amely a népszámlálások alkalmával már nem is vallotta be nyíltan magyarságát... A szlovák állam idején is nekik köszönhetően jelenhetett meg Pozsonyban magyar napilap, amelyet akkor — leginkább ellenzéki és fasizmusellenes kiállása miatt — szívesen vásárolt a pozsonyi szlovákság egy része is. A könyvecske a szlovákiai magyarság önálló történetének és történelmének egy szelete, adalék saját önismeretünkhöz. Egy kis tükör, mely kritikus korban viselt képünket mutatja. A kép, ha szomorú is, emberséges. Fábry Zoltán írásai mellett egy további adalék a vox humanához. Meg hozzánk is, saját nyomorúságunk szempontjából. Napjainkban, amikor ismét nehéz, sorsfordító időket élünk át, amikor megint nagyobb súllyal nehezedik ránk magyarságunk elveszíthetőségének veszélye — fokozottan érdekes és értékes olvasmány Peéry emlékezése. Mert mára kisebbségként is eljutottunk odáig, hogy nincsenek egykori tehetős nemesembereink, nincs a magyarságát a szellemeiken át őrző zsidóság, csak lassan pusztuló újságjaink, lapjaink, s alig akad vevő a kiadott könyvekre, a kultúrára. Most már csak magunk vagyunk: a magunkat bevalló szlovákiai magyarok. Nem kevesen. De elegen-e arra, hogy megtartsuk, amit megtartani anynyit jelent, mint lenni — magyarként is?-ngyr-Peéry Rezső: Requiem egy országrészért Egy kis önismeret A nélkülözhetetlen száz könyv Cselényi László rovata 18. Firdauszi: Királyok könyve (Sáhnáme) „A régmúlt időkből egy könyv érkezett, ez őrzött sok ősrégi történetet, de itt-ott e könyvből a bölcs-vén kezek külön tartogatták a tört részeket. Míg eljött egy dihkán-fi hős pehleván, ki fürkészve járt-kelt a régmúlt nyomán, ki bölcs volt, nemeslelkű, s oly terve kelt, hogy sok tűnt regét újra életre kelt, hivott minden égtájról egy móbedet, és mindent, mi szétszórt volt, egygyé-szedett ”. Az „eggyé-szedö”, természetesen maga a költő, Firdauszi. A részlet pedig, melyet idéztünk, a nagy költemény Elöhangjából való. Sorozatunkban vetettünk már egyegy pillantást Európán túlra, a hindu, a kínai, a héber, az arab és a japán irodalomra. Mielőtt végleg elhagynánk az ókori-középkori Keletet, nézzünk még körül egy pillanatra a perzsák között. Irán 2500 éves története során mind földrajzi kiterjedése, mind nyelvi, etnikai összetétele szempontjából állandóan változó, tarka képet mutatott. A perzsa nyelv, mint köztudott, az indoeurópai nyelvcsalád indoiráni ágába tartozik. Három korszaka közül az óiráni korból maradt fenn a világirodalom szent könyveinek egyik legnagyobbja, az Aveszta, az i.e. VI. században (vagy előbb élt) Zarathustra (görögösen Zoroaszter) tűzimádó vallásának himnuszait tartalmazó gyűjtemény. A hindu Védákkal vetekedő, nagy jelentőségű könyv volt ez, ám az iráni irodalom, ellentétben a hinduval, több mint egy évezredre elnémult, s csak az i,u. X. században éledt új életre, immár az iszlám színeiben, éppen Firdauszi korában s az ő működése nyomán. De ki volt Firdauszi? „ Firdauszi, akire ez a gyönyörűséges feladat (mármint az iráni mondák feldolgozása, s egyetlen eposszá olvasztása) bízatott, nevét költeménye jutalmaként kapta — írja a Sáhnámé magyarítója, Devecseri Gábor. S így folytatja: E szó "paradicsomi ”-t jelent. 933 körül született: harmincöt esztendős korában fogott nagy munkájába, s késő öregségéig dolgozott rajta. Vagyis a Királyok könyvén, amelyben 1. Mahmud szultán megbízásából versekbe foglalta a perzsa nép őskorát és történetét egészen a Szasszanidák bukásáig (i.u. 651). A roppant terjedelmű, 120 ezer sorból álló költemény két részre oszlik: az egyik Irán hőskorát énekli meg, a másik már a történeti eseményeket. „Kikérdezte sorjába: honnan valók királyok, s vitézlelkű hős harcolók, s kezükbe milyen volt az ifjú világ, melyet csak siralmunkra hagytak miránk.. Egyenként regélték e bölcs emberek: királyok hogy éltek világ mint pereg. Beszédük figyelvén a bölcs főnemes, a könyv nőni kezdett, a híres-neves ". Elképzelhető, milyen rangja volt a költőnek s költeményének, ha maga írja, hogy „híres-neves”. Firdauszival tudniillik az történt, ami Vergiliusszal: hivatalos fölkérésre, hivatalos eposzt kellett írnia. Tudjuk, hogy az ilyen megrendelt művek általában balsikerrel végzik, ám a Sáhnáme esetében, ahogy az Aeneis esetében is, az ellenkezője történt: a hivatalos megrendelés nyomán remekmű született. Nehéz lenne persze egy ilyen óriáseposznak a „tartalmát” elmondani, legfeljebb jelezhetjük, hogy voltaképpen ugyanúgy „világok harcáról” van szó, ahogy a görög-latin vagy a hindu hőskölteményeknél, azzal a különbséggel, hogy itt nem Európa— Ázsia vagy nem árják s indiai őslakosok küzdelméről van szó, hanem Irán és Túrán csatájáról. S ez a Túrán, tudjuk, a „mi Turánunk"-at jelenti, vagyis azt a földet, amelynek állítólag őseink is lakói voltak, talán épp abban a korban, melyről Firdauszi költeménye szól. A Királyok könyvét ugyanis az az engesztelhetetlen küzdelem foglalja egységbe, melyet a hősi, istenfélő, művelt perzsa faj vív a rokon dinasztiájú Túrán istentelen (mármint a perzsák szemszögéből istentelen) és erőszakos barbárjaival, akiket gonosz démonok segítenek. A történet Gajómarsszal, a perzsák első királyával kezdődik, aki bölcs uralkodásával maga ellen ingerli Ahrimánt (e szóból lett a magyar ármány), s ez gonosz szellemeket küld megrontására. Utódai mesterségek feltalálásával s a démonok leigázásával boldoggá teszik az emberiséget, de egyikük kevélységével maga ellen hívja a sorsot. Isten irgalma elhagyja népét, s ezer évig a kegyetlen Dahák uralkodik Iránon, iszonyatot iszonyatra halmozva. Végül Feridún megszabadítja e szörnyektől az országot. Feridún, az eposz egyik hőse, ötszáz éves uralma után három fia közt osztja fel a birodalmat, s mivel a legszebb részt a legfiatalabbnak juttatja, civódás támad a testvérek között. Ezzel kezdődik a századokra terjedő nagy küzdelem, amelynek legnagyobb hőse a vitéz Zálnak és a csodálatos szépségű Rudábénak fia: a rettenetes erejű Rusztem, aki rendkívül sok kalandon megy át. Vitézségével diadalra segíti a perzsákat, ám rövid szünet után ismét kitör a háború, mert utóda fiát, Szijávust, aki atyja haragja elől a turáni udvarba menekül, kivégzik, s csak Túrán megbüntetése után ér véget a szörnyű csata. A Királyok könyvét jó száz éve Radó Antal magyarította többek között, ám sem az ő mára elavult fordítása, sem Devecseri remek változata nem tartalmazza az egész költeményt, csupán annak válogatott részeit. „ E könyv, melyet ezzel bevégeztem én, a hírem kiterjeszti földünk színén. S ezért nem leszek holt, de élő, mivel az ékes szó magvait hintettem el. Kiben csak van ész, van hit és értelem, az holtomban áldhatja dús életem. " Ezzel az ugyancsak szimptomatikusnak nevezhető Végszóval ér véget Firdauszi eposza, s ez megint csak azt erősíti meg, amit már előbb is említettünk: a költő teljes tudatában volt költeménye értékének. Lehet, hogy csak legenda, de közismert, hogy a sah minden párverséért egy aranyat ígért a költőnek. Ennek ellentmondani látszik, hogy Firdauszi szegényen halt meg, öregkorát nyomorban élte le. Annyi igaz, hogy a költő két világnézet ütközésének korában élt. Egyfelől az erőszakosan terjeszkedő iszlám, másfelől még a régi párszizmus emlékei foglalkoztatták. Ennek nyoma van a költeményen is, mellékkoncepciója a legteljesebb harmóniában van a perzsák régi hitének szellemével (a jók harca a rosszak ellen), de alaphangja már az iszlám egyistenhitének tanításából sarjad.
