Szabad Újság, 1993. szeptember (1. évfolyam, 9-13. szám)

1993-09-08 / 10. szám

1993. szeptember8.10.sz. SZABAD ÚJSÁG 3 Szenzációs fordulat Izrael és a palesztinok viszonyában Áttörés a béke ügyében, vagy a PFSZ alkonya? A múlt héten váratlanul felgyorsult a közel-keleti békefolyamat. Az izrae­li kormány a múlt hét elején jóváhagyta annak a megállapodásnak a szö­vegét, amelyet az egy évig tartó titkos norvégjai tárgyalások 14 fordulója során dolgoztak ki a Palesztin Felszabadítási Mozgalommal ( PFSZ ) egy­ütt. A PFSZ-t Izrael kezdettől fogva terrorista szervezetnek tartotta, tűz­­zel-vassal harcolt ellene, a PFSZ viszont a Palesztin Nemzeti Charta szel­lemében Izraelt a „cionista mozgalom eszközének” tekintette, és célul tűz­te ki a zsidó állam megsemmisítését. A két ádáz ellenség most a Camp Da­­vid-i izraeli—egyiptomi egyezményhez hasonló jelentőségű megállapodás küszöbére jutott. Az izraeli—palesztin közeledés lé­nyege, hogy mindkét fél beleegye­zett: Jerikó város körzetében és a Gá­zai övezetben kísérletképpen palesz­tin autonóm közigazgatást vezetnek be, s az izraeli megszálló hadsereg e térségekből négy hónapon belül távo­zik. E kísérlet a jövőben alapja lehet egy palesztin autonómiának, egyes optimisták szerint egy leendő palesz­tin állam létrehozásának. Lehet, hogy ez az 1948 óta folyó arab-izraeli há­borúskodás befejezésének kezdetét jelenti? Izrael és a PFSZ kölcsönös elis­merésének jelentőségét segít megér­teni, ha legalább vázlatosan vissza­pillantunk a 45 éve tartó, gyakran a világbékét veszélyeztető konfliktus történetére. 1947. november 29-én az ENSZ közgyűlése hatátozatot hozott, hogy Palesztinában két független ál­lamot kell létrehozni: egy 11 600 négyzetkilométer kiterjedésű arab. és egy 15 110 négyzetkilométeres zsidó államot, s ugyanakkor a 176 négyzet­­kilométeres Jeruzsálemet szabad vá­rossá kell nyilvánítani nemzetközi el­lenőrzés alatt. Ezt a döntést a zsidók elfogadták, az arabok nem. 1948. május 14-én Tel Avivban kikiáltották az izraeli államot, és egy nappal rá Egyiptom, Irak, Jemen, Libanon, Szaúd Arábia, Szíria és Jordánia az új államot megtámadta. A harcok hó­napokig tartottak, míg végül Izrael — a többi közt csehszlovák segítséggel is, amely megalapozta Izrael légiere­jét — kiszorította területéről az arab seregeket, sőt 5600 négyzetkilomé­tert foglalt el az arab palesztin állam­nak szánt területből. Egy éven belül Izrael fegyverszünetet kötött Egyip­tommal, Jordániával, Szíriával és Li­banonnal, de a palesztinok tovább folytatták a harcot hol gerilla mód­szerekkel, hol arab szövetségesek se­gítségével. A jelenlegi helyzet kiala­kulásában kulcsfontosságú volt az úgynevezett hatnapos háború, amely 1967. június 5-én tört ki. Az úgyne­vezett megelőző háború során Izrael­nek sikerült elfoglalnia az egész Si­­nai-félszigetet, a Gázai övezetet, a Jordán folyó nyugati partját, Jeruzsá­lem keleti részét és Szíria egy részét. Rövidesen, még ugyanabban az év­ben az ENSZ Biztonsági Tanácsa úgy döntött, hogy Izraelnek el kell hagynia a megszállt területeket, s ez az a bizonyos 242 sz. határozat, amely körül azóta is rengeteg vita folyt, s megvalósításáért nemcsak csatározások, hanem nagyszabású háborúk is voltak (a többi közt Liba­non lerohanása az oda telepedett PFSZ által vezetett ellenállás letörése érdekében). Az arab országok csúcs­­értekezlete 1982-ben a PFSZ-t ismer­te el a palesztin nép egyetlen képvi­selőjének, és tervet dolgozott ki a válság megoldására, amit az Izrael által megszállt területek visszaadásá­hoz kötött. A megszállt területeken a Palesztin Nemzeti Tanács Jeruzsálem fővárossal önálló állam létrejöttét hirdette meg, és egyúttal elismerte Izrael létezését. Ez, persze, elméleti állam volt csupán, hiszen a területek továbbra is megszállás alatt marad­tak. Jasszer Arafat, a PFSZ elnöke 1990- ben vetette fel először, hogy tárgyaljanak közvetlenül Izraellel. 1991- ben nemzetközi békekonferen­ciát tartottak Madridban a közel-ke­leti helyzet rendezéséről. A további tárgyalások az arab államok képvise­lői és Izrael között Washingtonban folytatódtak, és jelenleg all. fordu­lónál tartanak. 1993 januárjában, miután Samir kormánya helyébe a választások után Rabin Munkapártja került hatalomra Izraelben, legalizál­ták a kapcsolatokat a PFSZ-szel. Ez év augusztus 3-án közölte Rabin, hogy hajlandó autonómiát adni a pa­lesztinoknak Jerikóban és a Gázai övezetben. Augusztus 5-én történt meg először, hogy izraeli miniszter a kormányfő engedélyével találkozott a PFSZ képviselőjével. Ez volt az át­törés kezdete. Érdekes jelenség, hogy a washing­toni hivatalos tárgyalásokkal párhu­zamosan titkos tárgyalások is folytak a norvégjai Oslóban. A tárgyalások előrehaladtáról a világ közvéleménye nem értesült, mert a sajtó Washing­tonra figyelt, ahonnan csak általános huzavonákról értesülhetett. Ezért ha­tott meglepetésszerűen a megállapo­dás. Jasszer Arafat azóta a PFSZ chartáját már érvénytelennek minősí­tette, s a palesztin magatartás alapjá­ul a PFSZ jelenlegi programját hatá­rozta meg. Izraeli részről kijelentet­ték, hogy „ ez már nem az a PFSZ ”, amely Izrael állam esküdt ellensége. E hétre várják a közös nyilatkozat aláírását az autonómiáról, majd egy hónapig várnak, amíg a két fél ille­tékes szervei a megállapodást jóvá­hagyják, és négy hónapon belül az iz­raeli haderő megkezdi a kivonulást az autonóm területekről. Arafat PFSZ-vezető gyors körutat tett az arab államokban, hogy meg­magyarázza a PFSZ magatartását. Az arab radikálisok — s ezek jelentős ré­sze tagja a PFSZ-nek — árulást emle­getnek Arafat részéről, sőt, Ahmad Dzsibril. a Palesztin Népi Felszabadítá­si Front vezetője a gázai és jerikói megállapodást összeesküvésnek neve­zi, és Arafatnak felemlíti Anvar Szá­dat egyiptomi elnök sorsát, akit az Iz­raellel megkötött béke miatt meg­öltek. A Hamasz irán-párti síita moz­galom szerint a megállapodás Palesz­tinában polgárháborút robbant ki. A palesztin radikálisok — de az izraeli szélsőségesek is — ellenzik a megállapodást. Tudnunk kell, hogy a PFSZ már vesztett háborút Izraellel szemben, amikor Libanonból Tuné­ziába kényszerült menekülni Arafat­tal együtt. Ismeretes az is, hogy az Irak elleni háborúban tanúsított ma­gatartása miatt Szaúd-Arábia meg­vonta a PFSZ-től a pénzügyi támoga­tást. A PFSZ válságba jutott, hiszen a megszállt területeken iskolákat és kórházakat pénzel és tart fenn a pa­lesztinok számára, de az iskolák költségvetését már tízszer kellett csökkentenie, és az egészségügy tá­mogatását a felére apasztotta a pénz­hiány miatt. Ugyanakkor az Irán által támogatott radikálisok bőségesen el vannnak látva pénzzel, a PFSZ he­lyett támogatják a palesztinokat, s így egyre nagyobb befolyásra tesz­nek szert. A radikálisok, a harcias szélsőségesek mindkét oldalon meg­akadályozhatják a megállapodást a palesztinok és Izrael között, vagy legalábbis formálissá tehetik azt, ha állandó provokációkkal és összetűzé­sekkel akadályozzák a békefolyama­tot. A nagy jelentőségű megállapodás könnyen megsemmisülhet, ha a béke­tárgyalások patrónusai nem szavatol­ják kellőképpen megvalósítását. Elő­zetes hírek szerint a skandináv álla­mok egymilliárd dollárt szánnak a megszállt területek palesztinjai szá­mára, az USA is ígért segítségek és Szaúd Arábia és az olajsejkségek is hajlandók felújítani a PFSZ támoga­tását. Ha ez megvalósul, a PFSZ eredményes lehet új irányvételében. Egy közvélemény-kutatás szerint a megszállt területeken a palesztinok 74 százaléka támogatja az autonó­miáról szóló megállapodást, ami nem csoda, hiszen ez a lakosság szenved a legtöbbet a megszállás miatt. Az ott lakó izraeliek 53 százaléka helyesli a megállapodást. A hír az izraeli-palesztin köze­ledésről kétségtelenül szenzációs, de illúzió lenne egy 45 éves háborúsko­dás azonnali megszüntetését várni tőle. A közel-keleti béke sorsa attól függ, hogy a mérsékeltté váló PFSZ megtartja-e vezető szerepét a pa­lesztinok körében, s a radikálisok mi­lyen befolyásra tesznek szert mind az arab világban, mind Izraelben. BÁTSY GÉZA Külföldi vélemények a NATO kibővítéséről Szlovákia egyensúlyoz a mezsgyén A külföldi sajtó egyre gyakrabban veti fel a NATO kibővítésének kér­dését és ebben a vonatkozásban fő­leg a visegrádi csoportosulás csat­lakozásának problémáit taglalja. A Magyar Televízióban Tom Lantos magyar származású amerikai kong­resszusi képviselő azt hangoztatta, hogy a NATO két éven belül meg­változik. Erre azért van szükség, mert az a Szovjetunió, amellyel szemben a NATO létrejött, már nem létezik. A NATO-nak szerinte Közép-Európában is működnie kell. Ezzel kapcsolatban megemlítette Csehország, Len­gyelország és Magyarország csatlako­zásának lehetőségét. Szlovákia a felso­rolásból valahogy kimaradt Vélet­lenül-e vagy szándékosan, azt nem tud­hatjuk, de kétségtelen, hogy a Nyugat ma nem tudja, hogyan értékelje Szlo­vákia magatartását e kérdésben. Emil Kuchár, a szlovák külügymi­nisztérium illetékes főosztályvezetője a NATO-tagság kérdésével kapcso­latban igen homályosan nyilatkozott, úgy vélte, hogy a NATO nem egy­­egy ország csatlakozásával, hanem a volt keleti tömb valamely csoportjá­nak felvételével számol. „ Szlovákiá­nak olyan országgá kell válnia, a­­mely képviseli az emberi értékeket, és kész együttműködni minden de­mokratikus állammal” — mondta a külügyi főosztályvezető. A nemzet­közi sajtó azonban az ilyen egyen­súlyozó, nem egyértelmű magatar­tást tétovázásnak minősíti, és egy­szerűen kihagyja Szlovákiát a NA­­TO-tagságra esélyes országok fel­sorolásából. A FOCUS c. német he­tilap a NATO-esélyesek között fel­sorolja ugyan a visegrádi négyeket, de figyelmeztet rá, hogy Európának egy zilált Oroszországra a legkevés­bé van most szüksége. Szlovákiát, ha nem is annyira, mint Oroszországot, de ugyancsak labilis országnak tekintik. A bécsi KURIER a Titanic hajóhoz ha­sonlítja Szlovákiák amelynek a fe­délzetén még táncolnak, de a fedél­zetközben már fulladoznak az első áldozatok. A szlovák-magyar ellen­téteket a legtöbb lap a NATO-csat­­lakozás akadályának tekinti. A cseh Mladá fronta DNES c. lap rámutat, hogy Szlovákia részéről az utóbbi időben egyre gyengül a NATO felé törekvés hangoztatása, s a csatlako­zás komoly akadálya a magyar-szlo­vák kapcsolatokban érezhető fe­szültség. A német Die Welt c. lap a közép-európaiak csoportos NATO felvételét taglalva azt írja, hogy Németország számára csak előnyös lehet, ha az észak-atlanti szövetség határai nem az Odera-Neise vonalon húzódnának, hanem Lengyelország mögött. Ugyancsak német érdek, hogy Csehországban és Magyar­­országon megerősödjék a demokrácia -- teszi hozzá a lap. Szlovákiát me­gint csak kihagyta... IVÁN TIBOR Nagyvilág EDU-konferencia Budapesten Az Európai Demokratikus Unió ( EDU ) keresztény és konzervatív pártokat tömörít, s a múlt héten rendezte meg először kelet-európai országban soros konferenciáját. A 15. EDU-értekezleten a pártok több mint 130 vezető képvi­selője vett részt, Szlovákiából Ján Camogursky. a KDM elnökével a küldött­ség élén. Először történt meg, hogy nemzeti kisebbségi kereszténydemokrata pártok is jelen voltak, s így Bugár Béla vezetésével a Magyar Keresz­ténydemokrata Mozgalom küldöttsége is. Az MKDM megfigyelői helyet ka­pott az EDU-ban, a teljes jogú tagságért a szabályok szerint csak három évi megfigyelői státusz után folyamodhat. Az MKDM státusza lehetővé teszi, hogy a párt képviselői az EDU bizottsági ülésein szavazzanak, a közgyűlése­ken felszólaljanak, de ott nincs szavazati joguk. A romániai RMDSZ is részt vett az értekezleten, amelyet a szervezet felvett tagjai sorába. A legnagyobb hangsúlyt a konferencián a kelet-európai államokban születő demokráciák megerősítésének gondolata kapta. Erről szólt Alois Mock osztrák külügymi­niszter, az EDU-konferencia elnöke, Helmut Kohl, az NSZK kancellárja és más vezető politikusok is. A konferencián elfogadták a Budapesti Nyilatkoza­tot, amely négy fejezetből áll: Európa integrációja, a biztonságpolitikai hely­zet, az EDU jövője és a globális környezetvédelmi problémák. A konferencián számos kormányfő is részt vett, akik több kétoldalú tanácskozást tartottak. A konferencia során közzé tett nyilatkozatokból, főleg Carl Bildt svéd kormány­fő szavaiból kitűnik, hogy a kereszténydemokrata pártok a közép- és kelet-eu­rópai demokráciák integrálását Nyugat-Európával, és az USA-val való nyu­gat-európai együttműködést szorgalmazzák. Ján Camogursky a konferencián találkozott Alois Mockkal. A szlovák poli­tikus Budapesten újságírók előtt kijelentette: Kínos volt számomra, hogy Mock külügyminiszternek a posztkommunista országok közül a legnagyobb csalódást Szlovákia okozta, mert nem teljesíti azokat a kötelezettségeket, ame­lyeket az ET-be történő felvételekor vállalt. Zsákutcában a genfi békekonferencia Ismét zsákutcába jutott a genfi Bosznia-konferencia, amelyen már-már megál­lapodtak a polgárháborúval sújtott ország területi elrendezéséről. Franjo Tudjman horvát elnök kijelentette Genfben, hogy a tárgyalások eredmény nél­kül értek véget, s ő, éppúgy, mint a többi résztvevő, hazautazik. A kudarcot Tudjman szerint a muzulmánok túlzott területi követelései okozták. A muzulmánok a hírek szerint a javasoltnál 4-6 százalékkal nagyobb terüle­tet követelnek. Owen és Stoltenberg békeközvetítők egyeztetései alapján a muzulmánok Bosznia-Hercegovina területének 30 százalékát kapták volna meg, de Izetbegovic boszniai elnök szerint legkevesebb 34 százalékra tartanak igényt. Ez az igény főleg a tengerhez és a muzulmán enklávékhoz vezető fo­lyosók kibővítését jelenti. A boszniai szerbek némi engedményre hajlandók u­­gyan, de minden meghódított területről nem akarnak távozni. Izetbegovic elnök — úgy tűnik — vérszemet kapott, miután a légitámadá­sok kilátásba helyezése előre mozdította a tárgyalások ügyét. A légitámadá­soknak a szerbek ellen sok a híve a nyugati világban, a minap is tíz ország po­litikusai és tudósai küldtek levelet Clinton amerikai elnöknek szorgalmazva „ az agresszió megbüntetését, mert enélkül a hódítókat ösztönzik csupán”. Izet­begovic elnök nyilván tudja, mit csinál. Ha nem tesznek neki további enged­ményeket, kész a háború folytatására, mert tudja, hogy a nemzetközi közösség mindenáron haladást akar elérni Boszniában, és kész végre a légierő bevetésé­re. Manfred Wömer NATO-főtitkár már a napokban tárgyalt is erről Butrosz Gáli ENSZ-főtitkárral. Iliescu utazni készül Ion Iliescu román államfő még karácsony előtt az USA-ba utazik - jelentették be Bukarestben. Ugyancsak bukaresti jelentés közölte, hogy a román elnök megláto­gatja Szlovákiát. Ide szeptember 23-án érkezik, és két napot tölt az országban. A közlemény szerint a szlovákiai látogatás célja a két ország közötti kapcsolatok megerősítése. Csehszlovákia kettéválása óta Románia szorosabb kapcsolatokra tö­rekszik Szlovákiával. Ez nemcsak a román igyekezetei bizonyítja, hanem Szlo­vákia keleti orientációjának erősödését is. Litvániából is kivonultak Kivonult az utolsó orosz katona Litvániából is. Harangszóval, tűzijátékkal, vi­galmakkal ünnepelték az eseményt, amelyen mit sem változtatott, hogy az utolsó vasúti szerelvény indulása műszaki hiba miatt öt órát késett. A kivont orosz csapatok Litvániából a szomszédos Belorussziába mentek. Persze, itt sem melegednek meg nagyon. Litvániát a szovjet hadsereg 1940-ben szállta meg és a 2. világháború után a csapatok ottmaradtak. A 90-es évek elején a lit­vániai orosz katonák létszáma meghaladta a 40 ezer főt, és 1992 elején meg­kezdődött a kivonulás. Fél éven belül a létszám a felére csökkent. Az utolsó 2500 katona kivonását azonban augusztus közepe táján leállították, mert Lit­vánia kárpótlást kért a csapatok ott-tartózkodása során keletkezett károkért. Végül megegyeztek, írásos szerződést a kivonulásról nem kötöttek ugyan, de orosz katona már Litvániában sincs. Rendszerváltás nigériai módra Nigériában az 51 éves Ibrahim Babangida tábornok teljesítette ígéretét: lemondott államfői tisztségéről, és levetette az egyenruhát, hogy polgári vezetésnek adja át az országot. A hatalmat Emest Shonekan helyi gyáriparos vette át, aki minisz­terelnöki tisztségében az új elnökválasztásokig akaija vezetni az országot. Nigéria Afrika egyik legnagyobb természeti kincsekkel rendelkező és két­ségtelenül legnépesebb országa — 88 millió ember lakja. 33 évvel ezelőtt nyerte el függetlenségét, és ez idő alatt öt katonai államcsínyt követtek el itt. Az országnak összesen csak kilenc évig volt polgári vezetése. A polgári zűrza­var és a katonai diktatúrák váltogatták egymást, míg Babangida tábornok ra­gadta magához a hatalmat azzal a céllal, hogy „ megtanítja a lakosságot a de­mokráciára és azután átadja a vezetést a civileknek”. A hatalmat valóban átad­ta, a kérdés, mennyire tanulták meg uralkodása idején Nigériában a demokrá­ciát. Módszere különösnek tűnik, de úgy látszik, hogy manapság is vannak, akik hasonló módon gondolkoznak, mint a fekete generális. Úgy döntött ugyanis, hogy feloszlatja a sok pártot az országban, és létrehoz egy jobboldali és egy baloldali pártot. Mindkét párt programját maga írta meg. A baloldalit nem túl baloldalinak, a jobboldalit nem túl jobboldalinak, mert ki kell egyen­súlyozniuk egymást. így jött létre a nigériai szociáldemokrata és a republiká­nus párt. Harmadik pártot nem volt hajlandó engedélyezni, mert az országban három rivalizáló törzs létezik — amelyek közt a polgárháborúk sorozata dúlt, köztük a biafrai vérengzés —, és három párt esetén azok etnikai alapon szer­veződtek volna, ami ismét háborúval fenyegetne. A „demokrácia-teremtö” tábornok tehát betartotta ígéretét. Csakhogy az or­szágban akkora még ma is a zűrzavar, hogy nem kizárt: ismét fel kell öltenie az egyenruhát, és még tovább oktatgatnia a törzseket a demokráciára. Ádám Péter hírszemléje

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents