Szabad Újság, 1993. augusztus (1. évfolyam, 5-8. szám)
1993-08-18 / 7. szám
SZABAD ÚJSÁG 1993. augusztus 18. / • sz.7. Úgy álljak a munkához, hogy más is hozzáférjen ” Csak a romák lopnak? Ki tudná megmondani, milyen jövő vár mezőgazdasági szövetkezeteinkre? A csőd szélén állva az idén nemcsak a kormány mezőgazdasági politikájával, a magas termelési költségekkel és az alacsony felvásárlási árakkal kell megküzdeniük. A tavaszi áradások után nyári aszály köszöntött a földekre, aztán ismét megeredtek az ég csatornái, sajnos, az aratás kellős közepén. Hát még ha a szövetkezet helyzetét súlyos személyi ellentétek és a gyakori lopások is nehezítik! A csicseri szövetkezet gondjairól annak elnöke, BRUTOVSZKY MIKLÓS beszélt nekem. — Általános gondjaink hasonlók, mint a többi szövetkezetéi. Amit megtermelünk, azt kénytelenek vagyunk olcsón eladni, amit viszont vásárolni kell, ahhoz nagyon drágán jutunk hozzá. Csak némi ügyeskedés, cserebere árán sikerült elérni, hogy jusson pénz műtrágyára és üzemanyagra. Kaptunk egymillió korona ún. „zöldhitelt”, magas kamatra. Ennek és egy másik egymilliós hitelnek köszönhetően sikerült bevetnünk az összes szántóföldet. — Milyen súlyosak az idei aszály következményei? — Az időjárás alaposan keresztülhúzta a számításainkat. Jó termés esetén a szövetkezet anyagi helyzete úgy-ahogy rendeződött volna. Szerencse a szerencsétlenségben, hogy tavaly száz hektárral több őszi búzát vetettünk, mint az előző években. Igaz, hogy egy része ennek is kiázott az Ung áradásakor, de még így is sokkal jobban termett, mint a tavaszi vetések. A tavaszi árpa vetésére ugyanis csak április vége felé kerülhetett sor, amikor tulajdonképpen már vetni sem lett volna szabad. Dehát: szükség törvényt bont... Nehezen csírázott a kukorica is, hisz jóformán egyszer sem ázott meg, hiába vetettük el a drága Pioneer hibridet. — És a szövetkezet „slágemövénye”, a szója? — Nyolcvannyolc hektár szóját vetettünk, amint szintén látszik a csapadékhiány. A szója iránt meglehetősen nagy a kereslet, ugyanis Szlovákiában sok helyütt felhagytak a termesztésével. Kelet-Szlovákiában például csaknem mindenütt. A szlovákiai feldolgozók Kanadából, az USA- ból, illetve Kínából kénytelenek importálni de a szója a hosszas szállítás és raktározás során sokat veszít a minőségéből. Az általunk megtermelt összes szójára van igénylő, a termés egy részét pedig saját takarmánykeverékünkben hasznosítjuk. — Mi lett a szövetkezet melléküzemágaival? — Nagy részük megszűnt, kivéve azokat, amelyeket a szövetkezet dolgozói bérbe vettek. A lakatosműhely, az építkezési csoport, a tekercselő, illetve az aggregátorjavító megszűnésével sok embernek mondtunk fel. Jónéhány dolgozót a munkafegyelem teljes hiánya miatt voltunk kénytelenek elbocsátani. Azokat az embereket, akik nap nap után részegen jártak munkába és több kárt csináltak, mint hasznot, igazán nem tarthattuk tovább a becsületesen dolgozók rovására. Azokat sem, akik a közös vagyont úgy értelmezték, hogy ha közös, akkor annyit viszek belőle amennyit csak akarok. — Volt egy emlékezetes taggyűlés ezzel kapcsolatban... — A szövetkezet vezetősége úgy határozott, hogy sorozatos lopások miatt elbocsát néhány személyt. Ez a határozat a közösség érdekében született, hiszen nyilvánvalóan semmi szükség nincs olyan „munkásokra”, akik fényes nappal, traktorral-pótkocsival lopják a takarmánykeveréket. A taggyűlésen viszont, amelynek ezt a határozatot jóvá kellett volna hagynia, úgy éreztem magam, mintha én ülnék a vádlottak padján... — És a szénabotrány? — A faluban mindenki tudta, hogy kik vettek részt a szénabálák „áthelyezésében”. Az ügybe néhány vezetőségi tag is belekeveredett, azt hiszem, ennek köszönhető, hogy az esetnek nem lettek különösebb következményei. A feljelentés ellenére a rendőrségnek valahogy nem sikerült kézre kerítenie a tetteseket... — Az elmondottak alapján úgy tűnik, hogy az elnök és a tagság, illetve a vezetőség közötti viszony nem a legfelhőtlenebb. Ez annál inkább érdekes, mert ha jól tudom, a korábbi munkahelyedet kifejezetten többszöri felkérésükre hagytad ott. — Valóban így volt. Mikor idekerültem, nagy volt a lelkesedés, de ez csupán szalmalángnak bizonyult. Az emberek többsége azóta ismét közömbössé vált. Ám szerettem volna elérni, hogy a szövetkezet szolid megélhetést tudjon biztosítani minden dolgozójának. Sajnos, sokan nem értik meg, hogy amit nem termelünk meg, abból nem is várhatunk anyagi hasznot. A dolgozók egy része még mindig azt hiszi, hogy védőernyő függ a feje fölött és bármit csinál, nem történhet nagyobb baja. Az „úgy álljak a munkához, hogy más is hozzáférjen” elv még mindig érvényesül. Az említetteken kívül még mindig súlyos teher a szövetkezet számára a szétválás után örökölt tizenhét millió koronás bankhitel. Hogy a másfél évig húzódó válási procedúráról már ne is beszéljünk... Ámikor elkezdődtek a nehézségek, jó néhány régi, tapasztalt vezető távozott. Az új vezetőséget igyekeztem a szövetkezet régi dolgozóiból verbuválni, de nagyon gyakoriak voltak a változások. Volt úgy, hogy egyes ágazatok élén évente váltották egymás a vezetők és bizony legalább egy évig tart, míg az új ember beletanul az irányító munkába, bármennyire is igyekszik. Mennyi gond egy kis szövetkezetben! A szövetkezet dolgozói közül néhányan kizárólag az elnököt okolják mindenért. Van, aki a régi vezetőséget hibáztatja. Mások azt mondják: — Ha az a válás nem lett volna... Való igaz, hogy annak idején egyesek nagyon egyszerűen képzelték a szövetkezet vagyonának szétosztását. Amúgy betyár módra: aki ügyesebb (szemtelenebb), az többet visz haza. A legutolsó taggyűlésen a személyi ellentétek messze a háttérbe szorították a józan észt. Öklök emelkedtek a magasba, kés villant a kocsma nyitott ajtaja előtt. Ahogy a Beatrice énekli, ez „már csak emlék”. Maradt a tizenhét millió koronás adósság, amit sokan igazságtalannak éreznek, hisz a szövetkezetnek a társulás idején nemhogy adóssága nem volt, hanem jó néhány millió korona nyeresége! Rendkívül sok a felderítetlen lopás. Szinte óráról órára új rések, átjárók keletkeznek a kerítésen. Búza, tej tűnik el, a gondozók reggelente gyakran találnak félig szétvagdalt állatokat az ólakban. Az őrök csak a vállukat vonogatják: ekkora területet nem lehet körüljárni. Ha a tolvajok szabadon engednek néhány bikát, vígan garázdálkodhatnak reggelig, mert az őrök a bikákat kergetnék, hogy bekössék őket, még mielőtt nagyobb bajt csinálnak. A tolvajok kilétét illetően meglehetősen egyöntetű a vélemény: az éjszakai garázdálkodók a közeli romatelepről ruccannak át rendszeresen. — Az egyik dolgozó viszont kétkedve csóválja a fejét: — Kíváncsi lennék — mondja —, hogyan lehet kiengedni egy olyan gépből az üzemanyagot, amely tíz méterre áll az őrháztól? Vagy hogy hogyan lehet észrevétlenül leszerelni a hengerfejet arról az autóbuszról, amely közvetlenül az őrház mellett, faltól úgy két méterre parkol? Valóban különös. A vezetőség profi biztonsági őrökkel kíván javítani a helyzeten. Az első eredmények máris mutatkoznak. A szövetkezet többi problémáját viszont — orvosi szakkifejezéssel élve — idültnek nevezhetjük. Vajon sikerül, sikerülhet-e ezekre gyógyírt találni, ha kormányunk továbbra is oly kevés figyelmet szentel a mezőgazdaságnak? TÓTH FERENC A ratott az első magángazda Pás/I kaházán. De már nem kaszával, / J. mint régen, hanem kombájnnal. Az vágja le s csépeli ki a termést egyenesen a búza- vagy az árpaföldön. S ahogy a szövetkezetben, itt is traktor vontatta pótkocsi végezte a szállítást az udvarba. Szép, száraz időben folyt a betakarítás, alig kísérte zaj, élénkség a munkát. Régóta nincs már közösségi élménye az aratásnak, mint például még az én gyermekkoromban. Akkor, végezvén az aratással, a kévék keresztekbe rakásával, a behordással, a kertek végén, vagy szérűk, csűrök mögött megjelentek az emberi kéz rakta csodálatosan szép kazlak, amelyeknek a magasítása versírásra ihlette Illyés Gyulát. Göcsejben című, 1949-es keltezésű költeményében meghökkentő pontossággal foglalja versbe az asztagrakó arató ember művészetét: „Kapja villára hát, hogy hozzárepül kévéit az a kis arató emberül, veti maga elé, rendezi karikába s ahogy egy sor kiteli, rajta is már a lába, tiporja ügyesen, egy lépést nem hibáz, ez ám a győzelem, ez ám győzelmi tánc, akár Kinizsié, akár Dávid királyé, akár körötte itt még nyolc-tíz jókomáé: velük emelkedik," Nem lenne századunk nagy ma>ar költője Illyés Gyula, ha nem így 1éjezné be gyönyörű versét: „És már én is azon mosolygok, hogy ilyen fölemelkedésben tellnék csak örömem, hogy nem vágyódom én, csak ilyen villa-rakta emberi szép magasba, hogy az én művem is, kévénként rendesen így nőjjön föl velem Mondom, régóta nincs már közösségi élménye az aratásnak és az azt követő munkának. Nem kellenek az arató párok, a kazalrakók, a cséplőgépek, a kévevágók, a pelyvások. Gazdaasszonyok sem kellenek a tyúkhúsleveses közös ebéd elkészítéséhez. A templomban a pap megáldoztatja új kenyérrel a reformátusokat, ennyi az emlékeztető. A gyermekek már csak az öregek elbeszéléseiből tudják, mi volt régen az aratás. S most a napokban Páskaházán, e kicsiny gömöri falu határában nyugdíjas szomszédom, Sofranko Sándor emlékeztette falubelijeit az aratással járó hajdani kínos-szép tevékenységre, az e munkával járó verejtékezésre, „ a mi mindennapi kenyerünket add meg né künk ma ” szépséges küzdelmére. A kezdeti erőfeszítést, amely úgy kezdődött, hogy istállójában két fejőstehenet vezetett, s bikaborjúkat nevelt, s két disznót is hizlalt évről évre. S míg az állatainak saját pénzen kellett terményt vásárolnia, bizony nagyon fenekére kellett néznie a pénztárcájának, feneketlen pénzeszsáknak látta jószágainak bendőjét. El is határozta, rétet vesz ki a szövetkezet földjéből, legalább két hektárt, ne kelljen a fejét törnie azu«jg ~w,r i • • | Fiatalabb olvasóink közül bizonyára kevesen ismerik fel a valahol Gömöror-IVereSZtjeinK szágban készült felvétel alsó „mezejének” rejtélyes alakzatait. Ők, már s még nem tudják, mit is jelentjeit) a mindenkori parasztember fogalomtárában a marok és a marokszedés, a szalmakötél és a vele alkotott kéve, meg az ezekből összeálló kereszt, tetején a „kántorral" és a „pappal”, A fénykép tanúsága szerint lám visszaköszönnek ránk a régi szép „ summás ” idők. Am a kapa-kasza világának „ keresztjei” egyben az induló magángazdákra nehezedő megpróbáltatás jelképének is tekinthetők, (korcsmáros) (Farkas Ottó felvétele) haszna nem volt a kivett földből, de már írásban jelentkeztek nála a demokrácia vámszedői, az adóztató hivatalnokok, akik ismerve az állam üres bukszáját, egyszerre hét bőrt akarnának lenyúzni a Sofranko Sándorokról. Nagyon úgy nézett ki, hogy szomszédom abbahagy mindent, az küdt a sírba, hogy neki aztán máskor ne trombitáljanak, nem fogja meghallani. Erősen jelképes a példa, de Sofranko Sándor megadóztatása ezt az olvasmányélményemet elevenítette fel. Mert ugye, mennyi biztatás hangzott el már a lapokban, a rádióban és a televízióban, hogy az emberek merA magángazda aratása Páskaházán tán, honnan szerezze be jószágainak a takarmányt. Aztán töprengéseiben merészebb elhatározásig is eljutott: három hektár szántót is visszakért a magáéból, illetve a szövetkezet földjéből, s a legjobb helyen, a falu felső végénél ki is merték neki a kért földet: a falubeliek akkor kezdtek jobban figyelni rá. Jött az ősz, elérkezett a vetés ideje, de előbb fel kellett szántania a földet. Volt egy régi ekéje meg vontatónak egy hatalmas Zetor traktora, jobb híján azzal állt a földjébe szántani. Vetni már a szövetkezet traktora vetett, aratni már a szövetkezet kombájnja aratott. De az ürömnek így sem lett vége. Még sehol semmi adóztatok az élettől is elvették a kedvét. Nagy indulatok dúltak benne, mint Tamási Áron „Rendes feltámadás” című elbeszélésének hősében, Énekes Ferencben, aki szerényen, imádsággal csordultig telt szívvel élte cselédember életét, abban reménykedve, hogy a másvilágon majd ő jár elöl mindenütt, ahogyan az meg vagyon írva. Mikor azonban megszólaltak a feltámadást hirdető harsonák, s a megholtak kiléptek a sírból és a mennyország kapujánál a szólításra felsorakoztak, a szerény, szegény, imádságos szívű embert ott is hátra lökdösték, az urak és a nagyméltóságú papok álltak a sor elejére, s akkor ő ezt látva, mérgében visszafejék visszakérni a földjüket, merjenek újra elindulni azon az úton, amelyen egyszer már jártak, az állam segítségükre lesz az intézményeivel, támogatja őket az önálló paraszti élethez való visszatérésében. S mikor már bedőltek a mézes-mázos szavaknak, „segítésképpen” az adóztató hivatal jelenik meg. Haszon még semmi, de már fizessen ilyen meg olyan adót. Csoda-e, hogy Sofranko Sándor is njajdnem világgá kiabálta Tamási Áron Énekes Ferencének az igazságát: neki aztán máskor ne trombitáljanak, nem mondják, hogy támogatásképpen így meg úgy a hóna alá nyúlnak annak, aki merészen vissza meri kérni a földjét. Mert ez így nem igaz. Közönséges hazugság! Az adóztató hivatalok mindjárt szárnyát metszik a röpülni vágyónak. Sofranko Sándor szomszédom igen mérges volt, odáig azonban nem jutott el, hogy abbahagyjon mindent, csináljanak a földjével, amit akarnak. Nagy traktorát hosszú időre elpihentette a csűr közelében, mert a gyomra feneketlen bendő, s szerzett magának egy kis traktort, százhetven köbcentis motorkerékpárból szerkesztett masinát, amelynek legfőbb tulajdonsága, hogy étvágytalan az istenadta. Igen-igen lassan eszi a benzint. Nem bír akkora terhet vontatni, mint a hatalmas Zetor, de a közmondás is azt tarjta, hogy segíts magadon, az Isten is megsegít. Sofranko Sándor nem pótkocsit akasztott a kis traktor után, hanem régi gazda limlomjai közül előszedte és összerakta a hajdan volt lovas szekeret. így most már a kép: repegő kis traktor, zörgő, nyikorgó lovas szekér, erre került fel a széna, ahogy régen is. Hát ilyen előzménnyel és felszereltséggel történt meg szomszédomnál az első magángazda aratása. A jövőre nézve biztató eredménnyel. A földje nagyobb részén negyven mázsa búza termett. Mellette árpa is jócskán. Lesz mit ennie a jószágának. Az aratás azonban, amint mondottam volt, nem vált faluélménnyé. Ahhoz újabb gazdák kellenek, Sofranko Sándor merészségűek... MÁCS JÓZSEF
