Szabad Újság, 1993. augusztus (1. évfolyam, 5-8. szám)

1993-08-11 / 6. szám

1993. augusztus 11• sz. SZABAD ÚJSÁG 5 Legyen vége az emberirtásnak! Nők — egymásért Vághosszúfalu 880. születésnapja Meddig lesznek béketűrők a falubeliek? Nemrégiben a budapesti Gellért Szál­ló adott otthont a Közép-kelet-euró­­pai Kereszténydemokrata Akadé­mia Kereszténydemokrácia Európá­ban — Párbeszéd a nők között elne­vezésű tanfolyamának. Ennek a rendezvénynek a ta­nácskozásain részt vett Reiter Krisztina, az Együttélés Politikai Mozgalom kassai területi irodájának vezetője. Megkértük, foglalja össze tapasztalatait. — A tanfolyam az előadásokat leszámítva, kerekasztal-beszélgetések formájában zajlott. A hölgyek, akik a nyugat-európai országokból érkeztek, kereszténydemokrata politikai pár­tokban működnek. Érdekes jelenség, hogy Nyugat-Európában a poltikai pártok mellett általában mindenütt lé­teznek női szekciók. A választók na­gyobb része, országonként változó arányban, 51-től 60 százalékig, nő. Ezenkívül a párttagság nagyobb része szintén asszony. A férfiak, felismerve ennek jelentőségét erősen odafigyel­nek a pártprogramok megfogalmazá­sakor, illetve a választási kampány idején, mi az, amivel a nőket meg tudják nyerni. Ilyenkor értékelődnek föl a női szekciók. Miután a két fél megállapodott, és elfogadta a párt programját vagy a kampány alapel­veit, a nők és a férfiak — az adott párton belül — teljes összhangban folytatják politikai tevékenységüket. A „belső harc” a két szekció között megszűnik. Egyik előadónk. Marlene Lenz, az Európai Parlament tagjai, az Euró­pai Kereszténydemokrata Párt Női Szekciójának elnöke volt. Lenz asszony egy „háromgenerációs”, politikával fog­lalkozó és abból élő családból szárma­zott Ez minden mondatán és nyilatko­zatán meglátszott. Egy-egy találó meg­jegyzésével le tudta szerelni az indu­latokat vagy a feminista túlzásokat. A nyugati országokban élő hölgyek évek óta foglalkoznak asszonytársaik problémáival. A közép- és kelet-euró­pai országok asszonyai viszont egé­szen más gondokkal küszködnek, mint nyugati társaik. — Budapesten ez a különbözőség milyen módon nyilvánult meg? — A három és fél nap alatt érezhe­tő volt, hogy külön sínpáron hala­dunk. A nyugat-európaiaknak az a gondja, hogy a munkanélküliek tábo­rának 60-80 százalékát a nők alkot­ják, akik nem tudnak elhelyezkedni. Ok szeretnének dolgozni, de nem tudják megvalósítani önmagukat, nem tudják kibontakoztatni egyénisé­güket. s ezért szürkének, egyhangú­nak érzik életüket. Egészen másképp látják a gyermeknevelést is. Az ö ál­muk. hogy legyenek óvodák és bölcsődék. Mi viszont ismerjük a sa­ját körülményeink között működő óvodákat, bölcsődéket vagy a „megőr­zőként" működő napközi otthonokat, s ezért pont az ellenkezőjét óhajtjuk. Eb­ben a kérdésben a közép—kelet-európai országok küldöttei között nagy volt az egyetértés. Mi a háziasszonyt és az édesanyát a társadalom teljes értékű tagjának kívánjuk elismertetni, és sze­rintünk ezt a munkát anyagilag is hono­rálni kellene, de erre országainkban nincsen lehetőség, mert a szocializ­mus béklyóiból szabadult államok gazdaságilag gyengék. Mégis otthon szeretnénk nevelni gyermekeinket, mert az állami intézményekkel rosszak a tapasztalataink. A németországi küldöttek sérel­mezték, hogy törvény tiltja a nők éjszakai műszakban való alkalmazását. Ennek a rendelkezésnek az eltörlését kérik, mivel így elesnek az éjszakai műszakért járó pótléktól, s ez a nyugdíj nagyságánál is meglátszik. Természetesen az abortusz kérdé­sét is érintettük. A legtöbb nő — még ha ezen a területen is sok a bizonyta­lanság — mivel kereszténydemokrata beállítottságú volt, arra hajlott, hogy ha nincs komoly szociális vagy egészségügy i ok. akkor a magzatel­hajtást nem szabad engedélyezni. — Kik vettek részt a konferenci­án? — A nyugat-európaiakat Luxem­burg. Írország, Németország és Fran­ciaország küldöttsége képviselte. Eu­rópa szegényebbik felét észt, litván, albán, román és horvát, valamint az RMDSZ és a vajdasági magyarok képviselték. A legnépesebb a vendég­látók küldöttsége volt, amelyet a Ma­gyar Demokrata Fórum és a Ke­reszténydemokrata Néppárt női szek­ciói képviseltek. Hogy el ne fe­lejtsem, egy-egy bolgár, lengyel és szlovák küldött is jelen volt. Az utób­bi Viera Michalková orvos, a Ke­reszténydemokrata Mozgalom fizetett alkalmazottja volt. A szlovákiai bel­politikát illetően teljes volt az egyet­értés közöttünk. — Amikor azonban a kisebbségi helyzetet ismertettem, már rossz né­ven vette tőlem, hogy megemlítettem a keresztnevek anyakönyvezésének gyakorlatát, az anyanyelv használatá­nak korlátáit, az alternatív iskolák ügyét, és egyáltalán iskoláink kiszol­gáltatott voltát. Furcsállotta, hogy másodrangú állampolgárnak tartjuk magunkat, holott az alkotmány első so­rai ezt világosan hirdetik. Négyszem­közt igyekeztem vele tisztázni gond­jainkat. De visszatérve az általánosabb ta­pasztalatokhoz, az utódállamokból érkezett küldöttek pártokat képvisel­tek ugyan, de lényegében karitatív nőegyletekben tevékenykednek. Az egyik este találkoztunk a Ma­gyarországon működő nőúnió elnök­­helyetteseivel. Magyarországon meg­alakult a Magyar Nők Uniója, amely­nek tagja az MDF és a KDMP női szervezete, azután a Magyar Vállal­kozó Nők Szövetsége és a Magyar Értelmiségi Nők Szövetsége. Úgy érzem, hasznos lenne szá­munkra is, ha az Együttélés mellett megalakulna a női szekció. Ez ügy­ben a nyugat-európai asszonyok tá­mogatásukról biztosítottak bennün­ket. El kell még mondanom, hogy tel­jesen más gondokról számoltak be a horvátországi és vajdasági asszo­nyok. A megrázó eseményekről, amelyek ott zajlanak, mindenki tud. De egészen más volt az ő szájukból hallani mindezt, mint a tévé képer­nyőjén látni az eseményeket. Az a hi­hetetlen. kilátástalan szomorúság, ami szavaikból áradt, nem adható vissza szavakkal. Nagyon is megala­pozottak voltak a kérdéseik: meddig tűri el ezt még Európa!? Meddig tud­ja még elviselni a XX. század európai embere, hogy lakhelyétől néhány ki­lométerre emberirtás, öldöklés foly­jon!? — Valóban abszurd helyzet, hogy míg egy nyugat-európai asszony óvo­dáról és éjszakai műszakról álmodo­zik, addig — amint az dokumentálha­tó — balkáni társának, a többszörö­sen megerőszakolt asszonynak cse­csemője levágott fejét nyújtja a szerb katona, hogy szoptassa meg. Miért nem tárják a borzalmakat a világ elé? — A horvát küldött elmondta, 40 kilométerre lakik a frontvonaltól, éj­jel-nappal hallja a lövöldözést és ágyúzást. Ha van pénze, elutazhat a világ bármelyik pontjára, de nem lá­togathatja meg hatvan kilométernyire lakó szüleit. Negyedik hónapja nincs róluk híre. A háború partizánjellege miatt „pókhálószerűen” folyik az öldöklés, mely háztól-házig terjed. így Horvát­országban, de külföldön sincsenek át­fogó, konkrét információk a történtekről. A hírek ugyan terjednek, de mindenki úgy véli, ha egy szadista mészárlásról hall, biztos a fele sem igaz, mert míg az információ eljut hozzá, azt kiszínezték. És egyáltalán, ez nem lehet így igaz, mert ember ilyet nem tesz. A horvátországiak úgy érzik, ha nyilvánosságra hoznák a képanyaggal alátámasztott borzalmas dokumentumo­kat, akkor elsősorban a horvátokat sok­kolnák, és az öldöklés még nagyobb méreteket öltene. Egy ilyen tanácskozás persze nem sokat tehet az esztelen borzalmak ellen, mégis megfogalmaztunk egy nyilatko­zatot, amely felszólítja a világ nőszer­vezeteit, hassanak oda, legyen vége az emberirtásnak, és felkérik őket, hogy vegyenek részt a humanitárius segély biztosításában. A jelenlegi szerb vezetés ugy anis azt a taktikát alkalmazza, hogy igyekszik kiéheztetni a Vajdaságot. Sem étel, sem gyógyszer nem jut el töb­bek között a magyarokhoz. így kívánják „megoldani" a kisebbségi kérdést. Csak remélhetjük, hogy' Európa nem sokáig fog ölbe tett kézzel üldögélni. (balassa) Vághosszúfalu neve valóban találó — egyetlen főutcája beláthatatlanul hosszú. A Vág parti kisközség nyu­galmát először a morvák háborgatták, majd a túróéi premontrei kolostor tu­lajdonaként a török ostromolta a helységet. Az Osztrák-Magyar Mo­narchia széteséséig az esztergomi ér­sekség fennhatósága alá tartozott de még ezt követően sem lelt igazán nyugalomra. A porták hátsó udvarából látni a vágseílyei vegyi óriás, a Duslo gyár­kéményeit. Még ha csak látni lehetne a szörnyeteget! Ám a mindvégig bé­­ketürö vághosszúfalusiak kedvezőt­len széljáráskor érzik és belélegzik annak mérgét is. Vághosszúfalu vi­szontagságos történelme ellenére „tiszteletteljes” kort ért meg, hiszen szeptemberben ünnepli fennállásának 880. évfordulóját. Legalábbis így ál­lították a falu néhai öregjei, amikor a település eredetéről tanúbizonyságot tettek a zobori apátság oklevelében. A nyolc évszázad alatt egyre hosz­­szabbra nyújtózott Hosszúfalu jelen­leg a Galántai járás legifjabb polgár­­mesterét mondhatja a magáénak. I- zsóf Róbert mérnök két évvel ezelőtt került a község élére. Vajon mi okoz nagyobb gondot: a község életének törvények által korlátozott irányítása, vagy a falusiak, a helyiek alapos megismerése? — kérdeztük az ifjú polgármestert. — Inkább úgy fogalmaznék, hogy a jogi előírásokat cseppet sem könnyű feladat elfogadtatni a pol­gárokkal, főleg amikor azok betar­tását személyük elleni támadásnak veszik. Engem is gyakran az ügyeik intézése szerint ítélnek meg. Az ál­lam pénzügyi politikája viszont arra kényszerít bennünket, hogy nagyobb figyelemmel kísérjük a helyi illetékek befizetését. Az egy­szerű polgároktól függ tehát a köz­ség jövőbeni önállósága. Könnyű meghozni a törvényt, hogy tizenöt százalékkal növeljük az ingatlan­adót. De ezt be is kell tudni hajtani a polgároktól! Általában az adósok listáját kapom kézhez, és egy ilyen jegyzék nem tekinthető fizető­­eszköznek — vágott Izsóf Róbert a költségvetési gondok közepébe: — A községek a múltban is küszködtek gondokkal. Amelyek nem tudtak velük megbirkózni, azokat egy-egy erősebb településhez, városhoz csa­tolták. A közeljövőben sem lesz ez másként. A vállalkozókat arra biz­tatjuk, hogy kockáztassanak — ezért kívánunk létrehozni egy önál­ló, erős költségvetést, hogy saját be­vételi források segítségével függet­leníteni tudjuk magunkat az állami költségvetéstől. Sajnos, sokszor még a község képviselői sem érte­nek velem egyet, amikor azt han­goztatom, hogy számunkra nem az az üzlet, ha kiadunk vagy eladunk telket a kiskertészeknek, hanem az, hogyha a vásárolt területen vállal­koznak, és ingatlanadót fizetnek. Ez a község bevétele. Hosszúfalun akadnak ugyan vál­lalkozó szellemű emberek, ám még mindig kevesen vannak ahhoz, hogy a falu néhány tervezett beruházása valóra váljon. Kétszázezer koronáért új utat építettek, felújították a falu­széli kápolnát, renoválták a tűzoltó­szertárt, és új kerítést kapott a temető is, a legnagyobb gondot azonban a gáz bevezetése jelenti. — Nincsen hétmillió koronánk e célra, honnan is volna ennyi pénzünk?! Azt szeret­nénk, ha a gázmüvek beruházóként segítenék a falunkat, de ehhez leg­alább másfél millió koronát kell a rendelkezésükre bocsátanunk. A be­ruházó azonban a 16 százalékos ki­használtsághoz ragaszkodik, mi pedig csak a tizenkét százalékot tudjunk biztosítani. A környezetvédelmi bi­zottsághoz, ezen keresztül a miniszté­riumhoz fordultunk támogatásért. Fű­tési idényben a Duslo kéngázával ke­veredik a kémények füstje, és ránehe­zedik az emberek tüdejére. A környe­zetvédelmi minisztériumban fontos­sági sorrend alapján döntik el, mely beruházásokat támogatják. Bár sze­rencsénk lenne! — mondta a polgár­­mester, aki többszöri próbálkozás után már a bankok hitelképességében sem bízhat. A községháza irodahelyiségében folytatott beszélgetésünkön részt vett Vághosszúfalu plébánosa is. így be­tekintést nyerhettünk a község lako­sainak lelki életébe is: — A katoli­kus hívők száma a vallásszabadsá­got követően sem gyarapodott lát­ványosan, mint ahogyan a múltban sem csökkent igazán. A falubeliek őszinte, hívő emberek. Jó a kapcsolatom az iskoláskorú gyere­kekkel — mióta újra megnyílt a fa­luban az alsó tagozatos kisiskola, valósággal élet költözött a már-már elöregedett faluba. Ez maradásra készteti a fiatal családokat is — tudtuk meg a plébánostól, aki egyet­értett Izsóf Róberttel abban, hogy a fiatalok letelepedését támogatniuk kell. — Sajnos, a jelenlegi jogszabá­lyok értelmében családi házak épí­tésére telket kisajátítani nem lehet, de van negyvennégy régi, lakatlan ház a községben, amelyek a tu­lajdonjogi viszonyok rendezése után fiatal családok otthonaivá vál­hatnának — tette hozzá a polgármes­ter, akit ezután a szeptember végi jubi­leumi ünnepségről kérdeztük. — A 880. évfordulót méltókép­pen megünnepeljük; a rendezvény három napig, szeptember 24-től, azaz péntektől 26-ig, tehát vasárna­pig tart majd. Nyitásképpen futó­versenyt rendezünk a falu körül, ezt követi az ünnepélyes megnyitó, amelyen részt vesznek Hosszúfalu neves, elszármazott születtek közü­lük említeném TIRINDA PÉTERT a Szlovák Tudományos Akadémia egykori munkatársát és a Szlovák Műszaki Főiskola pedagógusát, aki ma egy norvég cég alkalmazottja, MÉSZÁROS ATTILÁT — ő Prá­gában dolgozik fizikusként, TÓTH KÁROLYT a Magyar Polgári Párt titkárát és IZSÓF KÁLMÁNT a Galántai Honismereti Múzeum igazgatóját, aki az ez alkalomból megjelenő történelmi kisfüzet szer­zője dr. NOVÁK VERONIKÁ-val a Vágseílyei Irattár igazgatónőjével együtt. A szombati napot a horgá­szok versenyével kezdjük, majd a tűzoltócsapat bemutatója követke­zik. A futballmérkőzésen a hosszú­falusi és vecsei válogatott, illetve az öregfiúk csapata méri össze az ere­jét. Este a szülői szövetség bált, a sportszövetség diszkót rendez. Vasárnap az ünnepi szentmisén felavatják Hosszúfalu címerét és zászlóját. Az istentiszteleten köz­reműködik az Ifjú Szivek énekka­ra — velük a közönség még az esti műsorban is találkozhat. Megkoszorúzzuk az első és a má­sodik világháborúban elesettek emlékművét és a nagy keresztet is, amely az elhunyt, jeltelen sírokban nyugvó falubelieknek állít emléket. Az iskolás gyerekek kultúrműsora délután lesz — tudtuk meg a polgár­­mestertől. A falut átszelő úton délutánonként autóbuszok hozzák a közeli Vágsellyé­­ről az ingázókat, mert hiszen sokan nemcsak a vegyi óriás füstjének áldo­zataivá, hanem a gyár alkalmazottaivá is lettek. A takaros porták előtt elhalad­va ellátunk egészen Vágvecséig — ez az egykori kisközség ma már Vágsellyé­­hez tartozik, és a kis családi házak helyén zsúfolt lakótelepet építettek. Vághosszú­falu és az említett „egykor-község” kö­zötti útszakasz évről évre rövidül. A bé­­ketürő falusiak viszont remélhetőleg továbbra is törekedni fognak az önálló­ságra. Miért is ne? Hiszen 880 év bölcsességével kötelességük is őrizni a leghosszabb falu határait. SZÁZ ILDIKÓ A Rozsnyói járásban, a gö­­möri Lice nemrég ünnepelte első írásos említésének 750. évfordulóját. Majoros Kata­lin polgármester a település történetét ünnepi beszéd ke­retében ismertette: A murány­­völgyi magyar kisközséget, mely a nyelvhatáron fekszik, 1243-ban említik először. IV. Béla a Bebekeknek ado­mányozta, majd a XV. században a pálosok birtokolják. Őket az esztergomi érsek követi. A XVIII. században a Csernyus-család birtokába került a község — valószínű­leg Ők építették a felső kastélyt. Római katolikus templo­mát 1829-ben emelték. A település lakosságának egy része a két háború közti gazdasági válság miatt külföld­re távozott. Először malomturbina látta el 110 voltos árammal a falut, majd 1951-ben rákötötték az országos hálózatra. A Csemadok 1952-ben alakult meg a községben, és az apró település tánccsoportja többször szerepelt sikerrel külföldön is. Kultúrházuk építése félbemaradt, mert 1962-ben építkezési tilalommal sújtották a falul: megkezdődött a mellétéi gát építése, amit szintén félbeszakítottak. Ha a kormányzat a gát befejezése mellett döntene, a liceiek búcsút vehetnének szülőfalujuktól. Batta István bányamérnök a közeli vasérclelőhely történetéről beszélt, ahol néhány tucat licei kapott munkát. A vörösvasérc bá­nyászata leállt, mivel a ki­termelés és a kohósítás ma már nem gazdaságos az alacsony vastartalom mi­att. Többen helyesléssel fo­gadták Czakó József pedagógus javaslatát, miszerint a község a közelgő honfoglalás évfordulóját azzal ünne­pelje, hogy újra megnyitja a magyar iskolát, az 500 la­kost számláló településen. Ahogy a falu krónikásától megtudtam, a magyarokon kívül 60-65 szlovák, és 230 roma él Licén. Majoros János, 68 éves készséges kísérőm elmondta, hogy 1967-ben lett a falu krónikása. A krónikát azóta is hűségesen írja — magyarul. A krónikást a gondokról faggatom. Egyik sérelmük, hogy a jolsvai plébános jár le misézni — szlovákul. A hívek magyarul válaszolnak, imádkoznak és énekelnek. Korábban egy fiatal árvái szlovák pap szolgált náluk, aki Krasznahorkán magya­rul is megtanult, de sajnos el kellett mennie, pedig a falu megszerette és ragaszkodott hozzá. A jubileumi ünnepség résztvevői mindenesetre büszkén ünnepelték a nem mindennapi évfordulót. S ha tesz bennük elegendő optimizmus, kitartás és közösségi széliem, közös erővel megtalálják a kivezető utat a gon­dok útvesztőjéből is.-bz-Murány-völgyi ünnepség Lice 750 éves

Next

/
Thumbnails
Contents