Szabad Újság, 1993. július (1. évfolyam, 1-4. szám)

1993-07-21 / 3. szám

1993. Július 21. 3* SZ. ____________________________

SZABAD ÚJSÁG_______________________________9

Kínlódik a Rozsnyói Agrostroj Részvénytársaság

DAMOKLÉSZ KARDJA ALATT

„Mirajtunk már az sem segít, ha a kardokból ekevasat kovácsolunk, mert immár a termőföld művelésére szánt gépi eszközök is eladhatatlanok” — minősíti az országban kialakult gazdasági helyzetet a tizennégy hónapja részvénytársasággá alakult rozsnyói gépgyár egyik munkása. Keseredettségében még hozzáteszi, hogy ebben a régióban a mezőgazdaság után, a húzóáldozatnak számító és legtöbb embert foglalkoztató gépipari létesítmények is a csőd szélére sodródtak.

A válás sem segített

Legutóbb két esztendeje jártam ebben az akkor még Prostéjovi Agrostroj állami vállalat rozsnyói fióküzemének számító gépgyárban, miután a termékeik iránti érdektelenség miatt beszüntették a termelést és felmondtak az üzem valamennyi dolgozójának.

A gépgyárat 1979-ben azzal a céllal alapították, hogy tartozékokat és mezőgazdasági munkaeszközöket készítsenek benne az anyavállalat üzemeiből kigördülő kistraktorokhoz. Az évek során fokozatosan bővítették a gyártási programot, mígnem egy amerikai motorral ellátott MT 8 - 0,70-es kerti kistraktor összeszerelésére is vállalkoztak.

A kezdetben még 56S munkást foglalkoztató gyár termékeinek java részét a volt NDK, a volt szovjet és a lengyel piacokon értékesítették. De midőn váratlanul összekuszálódott a politikai helyzet, az addigi vásárlók sebtében visszavonták a megrendeléseiket. Ezt követően a termékeikre egyre nehezebben találtak vevőt. Hónapokon át raktárra gyártottak, ezért az első hullámban képtelenek voltak megválni mintegy másfélszáz munkásuktól. Időnyerés végett a kényszerszabadságoltatással is megpróbálkoztak. Mindhiába. Az elad(hat)atlan gépek értéke elérte a 20 millió koronát. Ekkor határozták el a csarnokok bezárását.

Két évvel ezelőtt Voda Vilmos gépészmérnök, a gyár igazgatója még abban bízott, hogy az elveszett piacok helyébe új megrendelőket talál, valahol a világ távolabbi fertályaiban. És ebben az esetben a „felfüggesztett” dolgozók egy bizonyos hányadát is vissza tudnák venni...

Ekkor még senki sem sejtette, hogy mi lesz a környéken eladdig a legtöbb embert foglalkoztató ipari üzem (vagyonának) a sorsa. Ám az anyavállalattól való elszakítással, a köldökzsinór elvágása után a kuponos privatizáció folyamatában részvénytársasággá alakult üzemben nem fordultak jobbra a dolgok. Mivel nem volt kiépítve a konstrukciós, valamint a külkereskedelmi részleg — melyek hiányában nehéz önállóan létezni —, így arra kényszerültek, hogy szerződéses kapcsolatba lépjenek a jó piacismeretekkel és a külföldi kapcsolatokkal rendelkező, főleg építőipari gépeket forgalmazó MARTIMEX részvénytársasággal. A megkötött egyezség értelmében az említett cég kizárólagos eladási jogot szerzett a rozsnyói gépgyár termékeinek az értékesítésére.

Az eddigi tapasztalatok alapján azonban — Voda Vilmos szerint — nem mondható sikeresnek az együttműködés. Az alacsonyabb technikai színvonal miatt nehéz betömi a túlkínálat jellemezte nyugati piacokra. Jelenleg Olaszországban és Németországban vannak mintapéldányaink, továbbá Franciaországban is készülnek hasonló megmérettetésre, de eddig még egyik helyről sem érkezett visszajelzés.

Orosz remények

Visszatérve a 20 millió korona értékű raktári készlet sorsára, elmondandó, hogy — bár az ország kettészakadása után a minimumra csökkent a belföldi kereslet — sikerült túladniuk a porosodó gépek java részén. Sőt, új megrendeléseket is kaptak, így 290 munkás viszszavételével újraindíthatták a termelést. Mondhatnék úgy is: az oroszok megmentették a helyzetet. Igen ám, de mivel

őfeléjük is hiánycikknek számít a pénz, IS millió koronával mindmáig adósai a rozsnyóiaknak. A dolog pikantériája, hogy a jövőt illetően is szinte kizárólag csak az orosz piac kegyelemteljes felvevőképességében bízhatnak. Mert a belföldi piac megrendelései a 10 százalékát sem teszik ki a gyártási kapacitásnak.

Javulást, kedvező változást csak egy olyan gyártási programnak a beindításától várhatnának, amely külföldön (is) eladható termékekkel lepné meg az igénylőket. A szerkezetváltáshoz azonban sok-sok pénz kell, ezenkívül befolyásos külföldi kapcsolatok révén garantált piac, és megbízható, fizetőképes kereskedők is szükségeltetnek. Ha az utóbbi feltételek biztosítva lennének, a hazai bankok (talán) még hajlandók lennének kölcsönt adni a további anyagvásárlásokra.

Mert jelenleg — a két évvel ezelőtti állapotokhoz hasonlóan — ismét kritikussá vált a gépgyár helyzete. Miután a legutóbbi megrendeléseket is legyártották, már csak 268 munkás dolgozik csökkentett, havi 120 órás munkaidőben. Az igazgatótanács máris mérlegeli a gyártás leállítását, s amennyiben záros határidőn belül nem érkezik további vásárlói igénylés, az újbóli létszámcsökkentés is számításba jön, mint a túlélés utolsó lehetősége.

Türelemjáték a jövő terhére

De vajon hol van a határ, a tűrésküszöb?

Nyilvánvaló: a részvénytársaság vesztésre áll! Annak ellenére veszteségesek a termékeik, hogy az utóbbi időszakban számottevően csökkentették az energiafogyasztást, és több mint 320 százalékkal növelték a munka termelékenységét. Vagyis: a privatizáció során kuponokban bevitt 101 millión kívüli a 140 millió korona értékű (akkor leblokkolt) vagyonérték rovására gazdálkodnak. Bizonyos mértékig ez megengedhető, hiszen Rozsnyó térségében ezzel némileg oldják a szociális feszültséget. Ám a részvényesek haszonjáradékot nem élvezhetnek, hiszen a „felélendő” vagyont nagy adósságok terhelik, s végső soron

a piaci viszonyok sem működnek a valós értékeket meghatározandó.

Jelenleg arra sincs pénzük, hogy alapanyagot vásároljanak és kiegyenlítsék az energiaszámláikat. A rendelkezésükre álló összegből nem tudják befizetni az államnak járó adókat. A fizetések biztosításának a gondjáról már nem is szólunk.

Részvény-ár-verés

Ennyi megold(hat)atlan probléma felsorolása után ugyancsak furcsán hangzik az az újsághír, miszerint a vagyonjegyes privatizáció első fordulójában a legnagyobb kereslet a Rozsnyói Agrostroj részvényei iránt mutatkozott Még a Kelet-szlováldai Vasmű „népszerűségét” is messze megelőzve 5010 részvényükre tartanának igényt

A látszólagos ellentmondás azonban mindjárt feloldódik, a rejtélyt borító fátyol eloszlik, mihelyt megtudhatjuk, hogy a rozsnyói gépgyár meglévő és eladatlan (de a részvényárveréseken mindmáig megvételre fel nem kínált, állami tulajdonban lévő részvényeire teljes egészében az a Martimex kereskedelmi részvénytársaság „vetett szemet”, amellyel az Agrostroj szerződéses egyezségben áll. Ügy látszik, hogy részvényeik viszonylag alacsony árán túlmenően, a martiniak jó üzletet, hosszú távon elérhető jövedelmezőséget szimatolnak a remélt befektetésben. Bánatukra a kuponokra „kiosztott” 101 milliós érték nincs áruba bocsátva, tehát az állami tulajdonban lévő 19 százalék részvényen kívül, a többi nem eladó. A „kis emberek” által megvásárolt részvényeket az üzem kritikus gazdasági helyzetének ismeretében sem bocsátották áruba.

Lám, ezek a részvényesek (csak egyharmaduk „agrostrojos” alkalmazott) valamiben bíznak. Talán abban, hogy a vészjósló előjelek ellenére sem sújt le rájuk Damoklész kardja.

Bár nekik lenne igazuk.

KORCSMÁROS LÁSZLÓ

MOST MUTASD MEG, MIT TUDSZ!

Húsz ár, kaviccsal feltöltött terület a medvei faluvégen. Épületektől szabad oldalán, a kerítéstől néhány tucat méterre a Duna árterületének töltése húzódik. Ha azon belül magas a víz, a töltésen innen eső gödrök sem maradnak szárazon.

Ezt a „senki földjét” vette meg Németh Ernő, és a pusztaságon felépítette azt, amit a hosszúra nyúló téli estéken, szabad óráiban megtervezett.

Valóra vált álom

Amikor átlépem az alig elkészült birodalom kapuját, különös érzés kerít hatalmába. Talán Szlovákia első „újkori” magángazdálkodás céljára épített portáján járok.

A gazda régi ismerősként fogad, nem úgy a ház őrzője. Mert lánca visszatartja, azt még dühös csaholás után tudomásul veszi, hogy idegen lépett a birtokra, de a tehenekhez menet bódéjából ismét előbújik, és álljt parancsol. Csak a gazda erélyes hangjának engedve húzódik félre és teszi szabaddá az utat.

Mondanám, hogy az istállóba vezető utat, de ez nem ilyen egyértelmű. A tehén- és a botjúszállás ugyanis egy hatalmas, háromkapus pajta része. Az előbbit a széna- és a szalmatárolóval belső folyosó köti össze, így az etetést, almozást semmi sem zavarja, akár esik, akár hull a hó.

A pajtából átmegyünk a gépszínbe, mert itt már nemcsak a vetőgép, hanem a traktor sem alszik csillagszállóban. Az udvar közepét a hízók háza tölti ki, egy kisebb szénapajtával és az előírásosan megépített trágyaveremmel, a harmadik „házsort” pedig további ólak és a javítóműhely alkotja. Tisztes távolságban egymástól, hogy az udvaron zavartalan legyen a forgalom; tehergépkocsi, szénával, szalmával megrakott pótkocsit vontató traktor bőven elférjen.

Szólni kell még az udvar harmadik oldalát csaknem teljes hosszában lezáró épületről. Kereszthuzattal és a padláson át szellőztető gabonaraktár, takarmánykeverő, az ebből nyíló fialtató és malacól, baromfihizlalda s burgonyatároló van itt. A mennyezeten keresztül az állattartó részekből is szabadon hagyott nyílás vezet a padlástérbe. Ezen keresztül dobálják le a fenn tárolt szalmát, illetve szellőztetik az állatszállást.

Amikor még bűn volt földet kérni

Németh Ernővel három évvel ezelőtt ismerkedtem meg, hónapokkal azután, hogy kérte a szövetkezetét, adjanak neki abból a földből, amit szüleitől vettek el. Akkor ez még bűnnek számított, így a hatvan ár szántót csak egy év várakozás után mérték ki, azt is ígérete ellenében, hogy rendesen fizetni fogja a haszonbért.

Időközben lefolyt némi víz az öreg Dunán, a hatvan árból tíz hektár lett, és földje után nemhogy haszonbért nem fizet, hanem éppen fordítva, restitúciós és transzformációs tagbetétje ellenében sokoldalú segítséget kap a szövetkezettől. Ennek módját, formáit a szövetkezet vezetőségével megbeszéli, és kéréseit figyelembe veszik.

— A mezőgazdasági szövetkezettel jó az együttműködés. Vagyonbetétem ellenében kaptam az üszőket és a szénát is. A környezetvédők követelménye volt, hogy a telep főút felőli oldalán három sor fát ültessek. Ebben is segített a szövetkezet. A kavicsrétegre tíz pótkocsi földet hozatott, amibe már beleültethettem a fákat. Segítenek a mezei munkákban, amelyek elvégzéséhez egyelőre nincs gépem.

Vitatott kérdés, milyen nagyságú földterület kell ahhoz, hogy valaki magángazdaként megélhessen belőle. Németh Ernő példája bizonyítja, hogy tíz hektár szántó akár három felnőttnek adhat munkát és biztosíthat megélhetést. Persze akkor, ha negyven áron intenzív zöldségtermesztést folytatnak, és az egy hektár burgonya kivételével a mezei növényeket állatokban hasznosítják. Malacokat, hízósertéseket adnak el, rövidesen pedig már tejet is fognak árulni. Mindez a megélhetéshez elég, meggazdagodáshoz azonban kevés.

— Ha minden jól megy, akkor idei bevételeinkből már a munkadíjra rendesen jut, haszonnal azonban még mindig nem számolunk. Esetleg jövőre, amikor a mostani földalapon már a harmadik évet húzzuk végig — mondja egy félreérthetetlen mosoly kíséretében, majd kérges tenyerét mutatja. — Ilyen egy parasztkéz. A földművelés nagyon nehéz munka, csak az vágjon bele, akinek vonzalma van a földhöz, szereti a természetet, bíija a megerőltetést, és az induláshoz némi készpénze is van. Mi húsz év háztáji zöldségtermesztéséből származó bevételeinkkel alapoztuk meg az indulást, és azt is beruháztuk, amit az utóbbi négy-öt évben kerestünk.

— A munkanap? — ismétli meg a kérdést, majd néhány másodpercig eltűnődik. — Olyan, mint egy órarend. Reggel fél hattól hétig etetünk, majd reggelizünk, s délig, illetve ebéd után este hatig munka a határban, a zöldségkertészetben, végül a második etetés. Csak a vasárnap, ünnepnap más. Az elmaradhatatlan etetésen és a rövidesen napirendi fejésen kívül szabadunk van, a határban nem dolgozunk. Annak ellenére, hogy ilyen hosszúak a napok, és a szombat is munkanap, az ember sosem lehet

olyan fáradt, hogy egy időszerű munkát elhagyjon. A föld nem gyár, ahol akár hetek múltán ugyanott folytathatja az ember, ahol abbahagyta. Ha kimarad egy kapálás, későbbre csúszik a permetezés, elmarad az öntözés, annak azonnali és helyrehozhatatlan következményei vannak.

Vak ló a falnak

Nemcsak erő és kitartás, hanem egyelőre jó idegek is kellenek a magángazdálkodáshoz. Az év folyamán a „természetfelelős” számtalanszor próbára teszi a földműves találékonyságát és türelmét, de még ez sem minden, mert sajnos: idelenn a földön is akad néhány bajkeverő. Például az, aki a burgonyabogár elleni permetezéshez csak külföldi vegyszert árul, így egy hektár lepermetezése másfélezer koronába kerül, a munkadíjat és az egyéb kiadást nem számítva. Az idén eddig négyszer permetezte a burgonyát és úgy néz ki, hogy legalább kétszer még kell.

Aztán itt vannak a földek! A balonyi kataszterben a három és fél, a szapiban pedig az egy hektár földet egy darabban mérték ki, de a medvéiben már nem. Úgy néz ki, mintha a földmérő urak csak akkor jártak volna iskolába, amikor a háromszögeket tanították. A több darabban kimért föld között egyetlen sincs, amelynek derékszögben futnának az oldalai, s van egy 2,3 hektáros parcella, ahol a tulajdonos tizenhárom szomszédot mondhat magáénak. Ettől már csak az a nadrágszíjparcella keservesebb, amit két szőlőskert határol. Hadd mutassa meg a paraszt, mit tud kezdeni a permetezéssel, a gyomirtóról nem is szűlva a szőlők között!

— Nem tiltakozott? — kérdezem

csodálkozva, s nyugodt hangja szinte letaglóz.

— Azt mondják, ideiglenes ez, majd a földrendezéskor egy helyen mérik ki földjeimet.

— Csakhogy az mikor lesz? Őt, tíz, netán húsz év múlva?

— Hát ez az. Látja — mutat az udvaron álló Zetorra —, én is gépekkel dolgozom, jó lenne, ha egy helyen lenne a föld, de ilyen megértésben a parasztnak egyelőre nincs része.

Ilyenben és másban sem, derül ki pillanatokon belül. Az erdőgazdaságtól máig sem kapott választ a tavaly beadott levelére, amelyben közel 1,4 hektáros erdeje tulajdonjogának rendezését kérte. Se erdő, se bérleti díj, mert az erdészet a tulajdonosokkal szemben ezt még mindig megteheti. Mindennek tetejébe pedig rövidesen jelentkezik az újabb gond, mert — hallgatom látott szájjal — a reggeli fejést elviszik, de az estit már nem.

Lesz, vagy sem ez jobb, s mikor? — még megjósolni is nehéz, és reménytelen remény, hogy valaki(ke)t e pár sor meghat. így alighanem maradnak statisztikusaink szenzációs kimutatásai, miszerint a földművesek nálunk a közöshöz, a szövetkezethez ragaszkodnak, a magángazdálkodástól pedig idegenkednek. A problémák, bajok és nehézségek ismeretében azonban felmerül a kérdés, vajon ez idegenkedés vagy félelem? Félelem az illetékesek meg nem értésétől, keresztbetevésétől.

Aligha véletlen, hogy a közelmúltban egyik magángazda ismerősöm az ilyesfajta próbálkozását a vak ló esetéhez hasonlította! Ahhoz, hogy belevágjon valaki a földművelésbe, a bátorság kevés. Vakmerőség kell hozzá, legalább akkora, amilyennel a vak ló megy neki a falnak.

EGRI FERENC