Szabad Újság, 1993. július (1. évfolyam, 1-4. szám)
1993-07-07 / 1. szám
4 SZABAD ÚJSÁG 1993. július 7.X. sz. A nemzeti közösségnek az felel meg, amit egyetértéssel elfogad (Folytatás az 1. oldalról) adott viszonyokhoz igazodjanak. Az ötvenes években például egy cseh orvos telepedett le Losoncon. Hogy beszélni tudjon pácienseivel, nemcsak a magyarok, hanem a romák nyelvét is elsajátította. Magyarul olyan jól megtanult, hogy még a Csemadok színjátszó körében is szerepelhetett. • Amikor ilyen példákat emlegetünk, a nemzelvédő szlovákok úgy érezhetik, jogosan aggódnak a déli területeken élő szlovákok elmagyarosílása miatt... — Aki ismeri a társnemzet-koncepciónkban kifejtett önkormányzati elveket, az tudja, hogy ilyen veszély nem fenyeget, mert a személyi autonómia rendszere ezt megakadályozza. A többségi nemzetnek a vegyes lakosságú területeken kisebbségben élő tagjai saját önkormányzati szerveik révén gátolhatják meg az ilyen törekvések érvényesülését. • Visszatérve eredeti feladványunkhoz, a megfelelő rendezéshez: hogyan ítéli meg az optimális cél elérésének lehetőségeit akkor, amikor az olyan kis lépések megtétele is nagy nehézségekbe ütközik, mint például a magyar keresztnevek anyakönyvezése és a kétnyelvű helységnévtáblák bevezetése. — Ha csak a mai szlovák politikai kultúra bázisán kialakítható lehetőségekre hagyatkozunk, akkor azt kell mondanom, hogy a megfelelő rendezés belátható időn belül elérhetetlen. Szerencsére vannak bizonyos belső és külső kényszerek, és léteznek nemzetközi fórumok, amelyek a megfelelő megoldást elősegíthetik. A belső kényszerek legegyszerűbb formái közé tartozik például az a kereskedői igyekezet, hogy minden vásárlót lehetőleg annak nyelvén szólítson meg. Más területről vett példa a hiányos zöldségellátás. Ha kevés a zöldség, drágán akár importálhatunk is, de sokkal előnyösebb, ha a problémát helyileg vagy regionálisan, önkormányzati szinten oldják meg a termelők támogatásával vagy a felvásárlás jobb megszervezésével. Az ésszerűbb megoldások szinte minden területen az önkormányzatok erősítését igénylik. Nyugat-Európában ezt már rég felfedezték, és élvezik is előnyeit. Gazdasági és politikai szükségszerűség, hogy az államnacionalista közigazgatás lefelé delegálja a jogköröket. Az önkormányzatok rendszerének kiépülése és megerősödése ugyancsak azoknak a belső kényszereknek a hatására jön majd létre, amelyek a megfelelő rendezést is sürgetik. • Amikor politikai vitapartnereink azt hallják, hogy kisebbségi önkormányzatról beszélünk, egyfelől nyomban azt vetik a szemünkre, hogy valamiféle szövetségi államformát akarunk, amelyből a szlovákoknak már elegük van, másfelől a területi önkormányzatban az elszakadás lehetőségének veszélye rejlik. Megalapozottak lennének az aggodalmaik? — Tény, hogy kisebbségi önkormányzati rendszerünk elképzelhető föderalisztikus formában is, de egyáltalán nem szükségszerű, hogy ilyen formában jöjjön létre. A partneri viszoy megteremtéséhez ugyanis nincs szükség alapvető államjogi változásokra. Mindössze bizonyos szerkezeti változásokat kellene végrehajtani. Az önkormányzati szervek funkcionálisan, közvetlenül is csatlakoztathatók a központi államigazgatási és törvényhozási szervekhez. Kialakítható azonban egy olyan központi önkormányzati szerv is, amely a parlamentéheh hasonló feladatokat látna el, de korlátozott jogkörrel. Rendeletéinek például összhangban kellene lenniük a törvényekkel, s csak bizonyos területekre, a magyar oktatásügyre, a kultúrára és esetleg a magyar többségű régiók fejlesztésére vonatkoznának. Elképzelhető olyan megoldás is, hogy a központi magyar önkormányzati szervnek a magyar oktatásügyet, kultúrát és identitást érintő kérdésekben lenne vétójoga, vagy olyan is, hogy a magyar, ruszin, német, ukrán és más kisebbségek központi önkormányzati szervei alkotnák a szlovákiai törvényhozás bizonyos jogkörökkel felruházott második kamaráját. Ha az önkormányzatok rendszerét úgy hoznánk létre, hogy nem blokkolhatná a törvényhozást, akkor nem fenyegetne a dualizmus veszélye. Ebben a nemzeti közösségek identitásmegőrzését szolgáló partnerségben semmi sem fenyegeti az állam stabilitását, az sokkal inkább a jogkorlátozás következménye lehet. • Magyarán: a kisebbségi önkormányzati rendszer kialakítására irányuló törekvések mögött egyáltalán nem kell határreviziós szándékokat keresni. Viszont némelyek szerint a határok nagyobb átjárhatósága előnyös lehetne. — Én tévesnek tartom azt a felfogást, amely szerint a határok nagyobb átjárhatósága megoldást jelenthetne problémáinkra. Belső problémáink megoldását az nem pótolhatja. A határok nagyobb átjárhatósága akkor jelenthet előnyt, ha belső problémáink zömét már megoldottuk. Önmegvalósításunk feltételeit itt kell megteremtenünk, és csak a nagyobb választási lehetőséget kínálhatja például az, hogy ha jónak látjuk, gyermekeinket állami ösztöndíjjal Budapestre küldhetjük tanulni. • Az elfogadható rendezésről és elérésének lehetőségeiről beszélgetünk. A nemzeti beállítottságú szlovák politikusok és tömegtájékoztatási eszközök a mindennapi élet valóságára hivatkozva gyakran hangoztatják, hogy nálunk nincs kisebbségi probléma, hiszen a vegyes lakosságú területeken a magyarok és a szlovákok békésen, jó viszonyban élnek egymás mellett. A viszályt szerintük csak egyes magyar politikusok szítják. A békés együttélés hál’ istennek túlnyomórészt igaz is. Mivel magyarázzuk azonban azt, hogy amikor a magyar politikusokat a békétlenség szításával vádolják, esetenként olyan magyarok nyilatkozataival érvelhetnek, akik helyzetünkben nem látnak megoldatlan problémákat, és látszólag értetlenül szemlélik a kisebbségi jogokért folytatott küzdelmet — Szerintem a szlovákiai magyarság túlnyomó része nagyon jól tudja, mit akarunk, mire van szükségünk. Más kérdés az, hogy véleményét elmondja-e minden kérdezőnek. Tapasztalataim alapján állíthatom, hogy ha nyilvánosan kérdeznek rá, mit akarunk, s különösen ha a kérdező szlovák, akkor azt sokan közülünk nem mondják el. Nem azért, mert nem tudják, hanem mert bizalmatlanok a kérdező iránt, és félnek a nyilvánosságtól. Évtizedeken keresztül megfélemlítésnek voltunk kitéve. Az ennek hatására kialakult védekezési reflex kényszeríti az embereket arra, hogy idegenek előtt ne legyemek őszinték, hogy a nyilvánosság előtt eltitkolják érzéseiket, meggyőződésüket és véleményüket. Ez nem annyira a kommunista időszak következménye, sokkal inkább az azt megeleőző, amikor magyarságukért üldözték az embereket, elkobozták vagyonukat, elhurcolták és kitelepítették őket. Másfelől az is tapasztalatom, hogy azokban a szlovák televíziós és rádiós beszélgetésekben, amelyekben részt vettem, egyetlen olyan betelefonáló vagy kérdező sem akadt, aki a magyar politikusoknak helyeselt volna. Talán ez sem véletlen. • A szlovák politikusoktól és hírközlő szervektől nyilvánvalóan nem várhatjuk el, legalábbis egyelőre, hogy a javunkra szólóan befolyásolják a közvéleményt. De vqjon mi magunk megtesszünk-e mindent azért, hogy a megfelelő rendezés mielőbb valóság legyen? — A politika állítólag a lehetőségek kihasználásának művészete. Céljaink között szerepel többek közt a szlovákiai magyarság anyagilag tehetős vállalkozói rétegének kialakítása és megerősítése. A politikai és szakmai támogatáson túl ezt egy olyan bank létrehozásával is igyekszünk elősegíteni, amely hiteleket nyújt a vállalkozói beruházásokhoz. Szeretnénk elérni, hogy ez a bank ne kerüljön állami befolyás alá. A parlamentben azokat az irányzatokat támogatjuk, amelyek az önkormányzatok megerősödését szorgalmazzák. Elsősorban a meglévő megmentésének és megvédésének, de a lehetséges új létrehozásának szándékával is. Ezért foglalkozunk sokat például az oktatásüggyel is. A mi kezdeményezésünkre jött létre például a komáromi és a királ/helmeci városi egyetem. Céljaink elérése érdekében építjük ki és ápoljuk nemzetközi kapcsolatainkat, szervezzük a nemzetközi közvélemény tájékoztatását. A társadalmi szerveződések politikai támogatásával igyekszünk elősegíteni a kultúra fejlődését is. • A politika területén maradva most ismét fel kell hoznom, hogy régóta beszélünk a nemzetiségi alkotmánytörvény szükségességéről, de a valamennyi magyar párt és mozgalom állal elfogadott közös javaslat még mindig nem készült el. Miért késik a megegyezés? — Ha erre a kérdésre nagyon egyértelműen akarnék válaszolni, akkor valószínűleg megsértenék néhány embert. Ezért inkább úgy mondom, azért késik a megegyezés, mert vannak politikusaink, akik még nem tudtak megszabadulni az elmúlt rendszer gondolkodásmódjától. Gondolkodásukban a kommunista hatalomhoz való viszonyulás mechanizmusai működnek, például csak úgy tudják elképzelni a problémák megoldását, ha bekerülnek a hatalomba, illetve ha készek a messzemenő kompromisszumokra. Ez a felfogás nem azonos a kitűzött optimális cél fokozatos elérésének értelmezésével. Az Együttélés már megfogalmazta alkotmánytörvény-javaslatát, amely a társnemzel-koncepció jegyében vázoja fel az egyenrangú partneri viszony kialakításához vezető utat. A javaslatot azonban a koalíción belüli megegyezés előtt nem akatjuk nyilvánosságra hozni. Ennek a megegyezésnek a határideje már nagyon közel van. • Néha vannak történelmi pillanatok, amelyek vissza nem térő alkalmat kínálnak. Szlovákia Európa tanácsi felvétele nem lett volna kedvező alkalom egy alaposan kidolgozott nemzetiségi alkotmánytörvény-javaslat megvitatására és elfogadására? — Megítélésem szerint nem, mert a felvételi folyamatban az Európa Tanács nem szabta volna feltételül egy teljesen új törvénycsomag elfogadását. Egy új alkotmányos megoldást könnyebb lesz megvitatni most, amikor Szlovákia már ET-tag. Mi a holtpontról való elmozdulás reményében támogattuk Szlovákia ET-tagságát. • A kisebbségi helyzet rendezésének holtpontjáról való elmozduláshoz hazai partnerekre is szükség van. Talán eredményesebb lenne az Együttélés és koalíciós partnere a politizálásban, ha nagyobb elszántsággal keresné az esetleges szövetségest a szlovák politikai erők térfelén... — A mai parlamentben nincs olyan szlovák politikai erő, amelyet egyértelműen szövetségesünknek tekinthetnénk. Talán majd akad a parlamenten kívül, bizonyos jelek szerint a konzervatív demokraták körében. Az eddigi tapasztalatok szerint nem számíthatunk partnerként elképzeléseink megvalósításában a szlovákiai keresztény pártokra, az alakuló liberálisokra és a baloldalra sem. Eddig egyetlen szlovák párt ismerte fel és fogalmazta meg, hogy a helyzet rákényszerítheti Szlovákiát a számunkra kedvező lépések megtételére. Ez a Demokratikus Baloldal Pártja volt. Persze véleménye csak a pragmatikus felismerés és aligha a belső meggyőződés eredménye. Esetleg úgy is fogalmazhatunk, a létező kényszerítő tényezők hatásáé. Bizonyos értelemben a KDM esetében is. • Kényszerítő tényező maga a jelenlétünk, s politikusaink aktivitása ennek érzékeltetése. Kielégítőnek taraja a hatásfokot? — Politizálni akkor lehet igazán, ha politikai helyzet van. A politikai helyzet kialakítása megköveteli a konfliktusok vállalását. A helyzetteremtés és a konfliktusvállalás nagyrészt a politikában részt vevő személyek képességeitől, rátermettségétől függ. Sajnos politikusaink nagy része felkészületlen. Idő és pénz függvénye, hogy a kellő hatásfokot a képzettség és a rátermettség szavatolja. • Köszönöm a beszélgetési SZABÓ GÉZA A romániai változások mérlege, 1989—1993 írta: Tőkés László 1989-ben, a kelet-európai fordulat esztendejében talán egyetlen volt kommunista országnak sem volt oly kedvező a nemzetközi megítélése, mint éppen Romániának. Az események váratlansága, a temesvári felkelők heroizmusa, a bukaresti „forradalom” televíziós közvetítése, a diktátorházaspár látványos bukása, a kegyetlen vérontás és a tömegek imponáló elszántsága mélyen megragadták a világ közvéleményét, és egyik napról a másikra osztatlan nemzetközi elismerést vívtak ki Románia számára. Az ország és az élére került új vezetés hatalmas erkölcsi-politikai tőke birtokában vághatott neki a demokratikus átalakulás és fejlődés útjának. Ez a véráldozatok árán megszerzett, jelentős helyzeti előnyt biztosító „tőke” azonban az elmúlt három esztendőben jócskán megcsappant, és Románia újból — nemcsak gazdaságilag, hanem politikai téren is — az „eladósodott” országok közé csúszott vissza. Romániában nap mint nap durva támadások érik a demokratikus ellenzék pártjait és képviselőit, kiváltképpen a Romániai Magyar Demokrata Szövetséget amiatt, hogy nem hajlandók kritikátlanul szemlélni vagy éppen hamisan, a rezsim érdekeinek megfelelően bemutatni és értékelni a fennálló társadalmipolitikai viszonyokat. A kormány és az ország neokommunista elnöke szó nélkül elnézik, sőt, közvetve vagy közvetlenül támogatják az antidemokratikus erőket, elősegítik a volt kommunista nómenklatúra fokozatos térnyerését, és bátorítják a szélsőséges nacionalizmust, de ugyanakkor hisztérikus érzékenységgel támadják azokat, akik mindezt szóvá teszik vagy éppen ellene próbálnak áliani. Miként a mesebeli királyné, aki a nem várt képet mutató tükröt dühében összetörte: a helyzetről kialakult reális képre (image) haragusznak inkább, és nem magán a kedvezőtlen valós helyzeten akarnak változtatni. Ezen, erőteljes nacionalista magatartást tipikusan szemlélteti a kormányzó párttal szövetséges, szélsőséges beállítottságú Román Nemzeti Egyégpárt fenyegető viszonyulása a széleskörű magyarellenesség ellen tiltakozó magyar demokratikus ellenzékhez és vezető képviselőihez. A párt egyik — kolozsvári — felhívásában azzal fenyegette meg az elnöke és egyben a város hírhedt polgármestere, Georghe Funar ellen tüntetőket, hogy a környékbeli móc parasztokkal fogják megtanítani őket arra, hogy „milyen kötelességeik vannak a románokkal szemben”. Félreérthetetlen utalás történik itt azokra a feluszított román parasztokra, akik 1990 májusában kirobbantották a marosvásárhelyi véres etnikai összetűzéseket. A változások mérlegének elkészítését — amint már utaltam rá — a romániai helyzet rendkívüli ellentmondásossága is megnehezíti. Az Európai tanács tagság vonatkozásában vizsgálódó nyugati raportőrök, szakbizottságok és politikusok hajlamosak engedékenységet mutatni a gyarló romániai valóság megítélésében. Ezt tapasztaltam például nemrég Hollandiában, ahol általában véve kielégítőnek tartják az ország demokratizálódás terén elért eredményeit, és támogatják mihamarabbi felvételét az Európa Tanácsba. Ezzel szemben a franciaországi politikai közvélemény jóval kritikusabban szemléli a romániai helyzetet, és nehezen tudja összeegyeztetni a hivatalosan propagált képet, Iliescu elnök túláradó elégedettségét — példának okáért — a bukaresti bányászakciókkal vagy a marosvásárhelyi véres eseményekkel és Funar kolozsvári polgármester nacionalista garázdálkodásaival. Mindemellett, noha kisebb-nagyobb — főként — árnyalati eltérések még fennállnak, a demokratikus Európa egészében kész túllenni magát a helyzet hiányosságain és ellentmondásain, illetve saját kétségein, és még az idén hajlandónak mutatkozik befogadni Romániát az Európa Tanácsba. Hogy miben áll a romániai helyzet ellentmondásossága, mi teszi inkább negatívvá, mint kedvezővé a változások mérlegét — az az eddigiekből is kellőképpen kitűnik. Jelzésszerűen foglalkoztam a ceausista múlt terhes örökségével, a kommunista pártnómenklatúra jelenlétével, a román demokratikus ellenzék helyzetével, a demokrácia- és magyarellenesség politikai megnyilvánulásaival. Mindezek mellett és ezzel együtt a demokratikus átalakulás kétségtelen pozitív tényei teszik teljessé a Romániáról kialakítható képet. Kommunista és szélsőséges nacionalista jelenléttel ugyan — de működésbe lépett a parlamentáris rendszer. Noha tág teret biztosít az antidemokratikus propagandának és a pánromán soviniszta uszításnak — de létrejött a szabad sqjló, felszabadultak a médiák. Bár távol állunk még a szabad és manipulációmentes választások követelményeitől, s felemás, kommunistáknak kedvező eredményt hoztak — de végre sor kerülhetett formailag kielégítő demokratikus választásokra. És a „szabad piacgazdaságot” is meghirdették — amiből a lakosság egyelőre csak a növekvő infláció és a munkanélküliség lesújtó hatását érzi. A demokratikus intézmények létrejöttek ugyan — de még régimódiak vagy egyáltalán nem működnek. És megjelentek a polgári társadalom csírái is — a megbukott kommunizmus olvadozó jégpáncélja alatt. A nemzeti kisebbségek egyelőre kevés eséllyel bár, de már síkraszállhatnak elorozott jogaikért. És az egyházak is a felszabadulás és megújulás útjára léphettek — a maradványaiban tovább ható centralizált állami egyházpolitikai gyakorlattal szemben. A számbavétel nem lehel teljes. Kétségtelen, hogy ami volt, az nem térhet vissza. Kérdés azonban, hogy a társadalom miként, milyen gyorsasággal és mekkora áron juthat előbbre. Sokáig kell-e még stagnálnia egy megrekedt vagy visszaesésekkel tarkított átmenet körülményei között — vagy sikerül felgyorsítania a változásokat? Ezen és hasonló kérdések teljes jogosultsággal fogalmazódhatnak meg bennünk a volt Szovjetunió területén kialakult, pattanásig feszült helyzet láttán, vagy a belháborúba sodródott néha Jugoszlávia szomszédságában. Bebizonyosodott, hogy az 1989-es Kelet-közép-európai események — eufórikus elvárásainkkal ellentétben — nem egyszeri és végleges változást hoztak, hanem csupán egy — hosszúnak ígérkező — átalakulási folyamatnak a kezdetét jelentették. Ez a folyamat viszont nem szükségképpen egyirányú, célszerűen rövid és kívánatosán zökkenőmentes. Tele van buktatókkal, kitérőkéi, visszaesésekkel, viszontagságokkal és veszélyekkel. Stílszerűen akár egy nagy „demokratikus vállalkozásnak” is nevezhetjük. Kedvező alakulására és biztos kimenetelére nézve nincsenek garanciáink. Akár tragikus veszteseivé is válhatunk — miként Jugoszlávia szenvedő népei. Mégis remélnünk lehet, hogy miként Izrael népe az ígéret Földjére — sok nehézség árán mi is célhoz érünk. Európában — s nem Utópiában vagy „Boszniában”.
