Szabad Újság, 1993. július (1. évfolyam, 1-4. szám)

1993-07-07 / 1. szám

12 SZABAD ÚJSÁG 1993. július 7.la SZ. Bánsághiról egy kiállítás kapcsán Az Ipoly menti táj bűvöletében Júniusban, két teljes héten át BÁNSÁGIII VINCE festőművész képeinek gyűjteményes tárlatát láthatták az érdeklődők IPOLY­­BALOGON. A kiállításra a községi hivatal és a Csemadok alap­szervezetének szervezésében került sor. Fejezetek egy helység vallástörténetéből Evangélikusok Rimaszombatban Rimaszombat lakói a XVI. század közepég ragaszkodtak őseik valiástételeihez, az ősegyházhoz, a római katolikus hithez. A rimaszombati és lamásfalvai lakosok már az 1555. évben az ágostai hitvallást követték, s ezt a lamásfalvai őslakosság a mai napig meg is tartotta. Ezzel szemben Rimaszombatban a „keményebb” pol­gárok 1594-ben Kálvin és Zwingli pártjára állottak. Az utóbbi vallástételt követők A sportegyesület nagytermében a 35 kép, festmény mellett a mester szemé­lyes tárgyai, emlékei is közszemlére ke­rültek. A bemutató annak a sorozatnak az utolsó állomása volt, amely Buda­pestről indult, és Ipolyság, Párkány, majd Helenba, valamint Szalka után ke­rült Ipolybalogra. Az ingyenes kiállítást, a helyi viszonyokhoz igazodva, köznapo­kon a késő délutáni órákban és kora es­te, ünnepeken pedig már kora délután­tól lehetett megtekinteni. A szervezők a tárlat anyagát főleg a művésznek az Ipoly vidékéről készült tájképei közül válogatták ki. Bánsághi Vincének rendkívül moz­galmas és küzdelmes életútja volt. A né­miképp „elfelejtett” festőművész 1881- ben Romániában, Resicán született. Édesapja a resicabányai gyári vasút vo­natvezetője volt. Vince fia az öt elemi és a négy középiskolai osztály elvégzése után szinte magától értetődően a resicai vasgyár szakiskolájába került: géplaka­tosnak tanult. Gépészmérnök szeretett volna lenni, de a családnak nem volt pénze a gyermek taníttatására. Legkedvesebb és egyetlen szórakozá­sa — saját bevallása szerint — mindig is a „képírás” volt. „Minden szabad perce­met” — írta többek között Helenbán 1956. február hatodikán kelt önéletrajzi írásában —, „rajzolásra fordítottam, és később már festettem is. Szüntelenül kí­sértett a vágy, hogy a festészet területén is elmélyítsem tudásomat.. ” Festészettel foglalkozó (szak)köny­­veket vásárolt, fizetésével takarékosko­dott, hogy tanulmányait folytathassa, mi­vel népes család voltak, a szüleitől érdemi támogatásra nemigen számíthatott. 1905 végén végre megvalósíthatta ré­gen dédelgetett álmát, s volt rajztanára ajánlólevelével Budapestre utazhatott, ahol beiratkozott a Festőakadémiára. 1908-ban a Nemzeti Szalon Művész­egyesület nemzetközi kiállítást szerve­zett, melyen Perl Henrik műkereskedő kiállította Bánsághi Vince egyik, holdfé­nyes téli tájképét is. A képnek nagy si­kere volt. Ettől kezdve nem csupán Ma­gyarországon, hanem külhonban, töb­bek között csehországi és németországi Bánsághi Vince a szép tájat festette. tárlatokon is szerepeltek különféle munkái. 1908-tól rendszeresen kiállítot­ta képeit. Ebben az időben már eljárogatott ké­sőbbi lakóhelyére, Helenbára is feste­­getni és pihenni. Nagyon megtetszett neki a vidék, mint írta és mondta is többször többeknek, témáit is innen me­rítette. Megnősült, feleségében művészetek iránt rajongó társra talált, aki életútján később is hű segítője maradt. Tanul­mányúton járt Párizsban is. Munkáival az oltani Nagy Szalon kiállításán is sze­repelt. Hazatérve Budapesten rendezte meg első önálló kiállítását. Ekkortájt szüleivel, családjával Resicáról Helen­bára telepedett. Hozzátartozóit az el­adott festmények árából tartotta el. Az első világháború előtt Helenba közelében házépítésbe fogott... Később behívták katonának. Katona festőként képeket festett az ezred életéről s kü­lönféle harci témákról. A háború után Helenbára tért vissza. Az első Csehszlovák Köztársaság megalakulása után az új hazában ma­radt, hiszen minden a falucskához kö­tötte. Bekapcsolódott a művészeti élet­be is. Felvette a kapcsolatot a művé­szekkel és az egyesületekkel. 1926-ban csehszlovák állampolgárságot kapott. Sok helyen és sok helyiségben volt kiál­lítása, például Kassán, Ungváron, Zsol­nán, Pozsonyban, Losoncon, később pe­dig a morva és a cseh országrészekben is. Bánsághi Vince vérbeli tájképfestő volt, de 1952/53-ban három nagyméretű oltárképet is készített a kéméndi temp­lom részére. Szerette a természetet, an­nak szépségeit, s leginkább olajfestékkel, vászonra szeretett dolgozni. „Sem akva­­rellel, sem paszlellel nem értem el soha olyan dús színeket” — vallotta önmagáról —,„olyan ’levegős’képeket, mintamelyek az olajfestményeimet olyan jellegzetessé teszik. Főképp a napsütötte havas tájat, az Ipolyi, a Dunát, valamint a hegyek koszo­­rúzta távolságokat kedveltem... ” A művész 1966-ban halt meg Helen­bán, s ott is van eltemetve.-ezer kezdettől többségben voltak. A protestánsok részéről az ősegyházból való kiválás oka az Isten tisztelésének, az imádkozásnak és a szent énekek éneklésének anyanyelven való művelése volt. A Kálvint követők viszont csak a magyar nyelv használatát kívánták meg­honosítani szertartásaikon. Az evangélikus egyház a város zilált hangulatú társadalmi életével szemben megbékélést hirdetett. Az evangélikus egyház a káros rivalizálás mérséklésére törekedett. Ez idővel azt eredményezte, hogy a békéltető szándékú evangélikus egyház rövidesen a peremre szorult, és ki­sebbségi helyzetbe jutott a közéletben. A mérsékeltebb indulaté polgárság ágos­tai hitvallás követője maradt. Mindebből az következik, hogy Rimaszombaton az ág. h. evangélikus hitvallás előbb honoso­dott meg, s így a két protestáns irányzat egy tőből fakadt — őstörténelmük közös, s a későbbi időben útjuk is közös volt. Mária Terézia rendeletéi alapján a protestánsokat a vallásgyakorlástól a 18. században eltiltották — a környező falvakban, sok esetben gazdasági épüle­tekben, csűrökben tartották szertartásai­kat. Az üldöztetések és megpróbáltatá­sok korszaka után 1781-ben II. József kalapos király „Türelmi rendelete” jó­voltából megalapították az evangélikus egyházat, és 1786-ban megkezdték a templom építését. A templom helyén eredetileg a Hu­szárlaktanya alapjai voltak lerakva. Az átadott helyért a huszárok a szabatkai Basakertet (a török pasa kastélyát) kap­ták meg. A huszároktól átvett terület az evan­gélikusok bekerítették, így önálló egy­házi települési egységet alakítottak ki a templomhoz tartozó épületekkel és an­nak tartozékaival. A barokk templom a rimaszombati egyházközösség megalakulása után, 1789-ben épült — a hívek áldozatkész­ségéből és az egyetemes protestáns pol­gárok adományozásából. A templom felszentelésekor az ünne­pi szentbeszéd három nyelven hangzott el: Sajban András magyarul, Kuzmányi Sámul tót nyelven, Vénich Mátyás né­met nyelven tartották templomszentelő beszédüket. Tornya azonban csak utó­lag, 1856-ban fejeztetett be. A templom belső terében lévő művészi oltárképet, úrvacsorái és keresztelő edényeket, az oltárterítőket IV. Gusztáv Adolf svéd király ajándékozta a rimaszombati evan­gélikus egyháznak a bécsi svéd követség egykori templomának felszereléséből. Toronyszobájában az esperesség érté­kes könyvtára volt elhelyezve. A templomhoz tartozott egy csinos, vegyes stílusú papiak és egy egyemeletes iskolaépület — ez volt Rimaszombat el­ső nyilvános iskolája, amely később evangélikus kántoriakká és egyházi iro­dává alakult át. Ebben az épületben te­vékenykedtek a különböző egyházi egy­letek és körök. A templom körüli park­ban szolgálati lakások és azok mellék­­épületei épültek. A mostani állami gimnázium eredeti­leg Füleken létesült a XVII. században mint protestánst gimnázium, onnan vi­tette át Bakos Gábor osgyáni földesúr — aki két ízben is áttért az ágostai evan­gélikus hitre — Kis-Hont vármegye te­rületére. Osgyánban Korponay Gábor építtetett hajlékot a gimnáziumnak a sa­ját telkén. Később ez az iskola szűknek bizonyult, s így a többségében reformá­tus Rimaszombatban 1794-ben egy jó­val több tanulót befogadó protestáns gimnáziumot létesítettek. Amikor az evangélikus egyházközös­ség gazdaságilag is megerősödött a többségében erősen református telepü­lésen, 1853-ban társultak a protestáns gimnáziumhoz. Közös elhatározással és erővel megalapították az Egyesült Pro­testáns Főgimnáziumot. A gimnáziumot az első köztársaság idején állami reálgimnáziummá alakí­tották. A gömöri evangélikus feleke­zetek Rozsnyón működtették az önálló Ágostai Hitvallású Evangélikus Főgim­náziumot. A rimaszombati közös Fő­gimnázium ontotta a világviszonylatban is elismert tudósokat és az értelmiségi nagyságokat. Áz ág.h. evangélikus egyház nem csu­pán az igehirdetéssel — Luther-kör, biblia-körök, vasárnapi iskola működte­tése — erősítette tagjainak hitét, hanem gondoskodott az általános világi kultu­rális élet gazdagításáról. KOVÁCS TIBOR A nélkülözhetetlen száz könyv Cselényi László rovata 6. Platón és a görög „próza” Említettük bevezetőnkben, hogy a száz könyv nem föltétlenül száz művet jelent, legalábbis Hamvas szerint. A mi portyánkon még csak száz szerzőt sem jelenthet minden esetben, hisz a világirodalom, tudjuk, sokszorosan több, mint száz szerző, így csak gyakori „antológiákkal” tudjuk betartani a kerek százat. A görögök ese­tében ez jelenti Homéroszt, a görög dráma javát, s mondjuk még a prózák Mert hát mit jelent az, hogy görög próza? Jelenti egyrészt a mesét (Ezópus) s a törté­netírást (Hérodotosz), de jelent(het)i a filozófiát is. Mi, jobb hjján mindezt egy kalap alatt hozzuk. Képzelje el az olvasó, hogy egy reprezentatív gyűjteményt tart a kezében, mely e műfajok remekeiből szemelegei. Kezdjük mindjárt Ezópusszal. Máig ezópusi mesének ismerjük a műfajt, s máig nem dőlt el, szerzőjük élt-e való­ban az i. e. VI. században, vagy csupán legenda volt. Ha élt, „a ránk maradt vi­lágirodalomnak a legrégibb prózaírója volt”, ahogy Babits mondja. A mi értel­mezésünk szerinti prózája azonban alig-alig volt a görögöknek. Ileliod­­órosz „Sorsüldözött szerelmesek”-je vagy Longosz Daphnis és Chloé c. híres pásztortörténete még semmiképpen sem nevezhető regénynek, inkább hol­mi öszvér műfajnak a mese, a novella és az útirajz között. E keverékműfajt művelte Hérodo­tosz is, „a történetírás atyja". A görög— perzsa háborúról írt műve ugyanis való­ban a legelső ránk hagyományozott tör­ténetírás, ám szerzője korántsem az akadémikus históriát műveli, hanem mindenekelőtt változatos utazásait írja le. Néprajz, szociológia, de fantasztikus mese is akad a sokkötetes műben, de akad benne szépirodalom-történet is. Olyannyira, hogy Szabó Árpád magyarí­tásának egyenesen ez a címe: Hérodoto­­szi novellák. Egy további hellén historikus, Xe­nophon, ugyancsak közel kerül a szép­­irodalomhoz: Kürosz gyermekkoráról írt művét akár nevelési regénynek is mond­hatnánk. Szókralészről írott emlékeit memoárnak, Anyagbázisát pedig minde­nekelőtt útleírásnak nevezhetném. De volt a görögöknek „tudós” törté­nészük is: Thukididész. „A peloponézo­­szi háborúról” írott munkája már való­ban alapos, tudományos igénnyel megírt dolgozat, minden későbbi történetírás modellje. S itt szóljunk még egy későbbi, ún. hellénista történetíróról, Plutar­­hoszról, hisz ő máig népszerű szerző, „Párhuzamos életrajzai” máig gyakran jelennek meg tömegkiadásokban is. Ő is modellt alkotott: egy-egy görög s római híresség kettős életrajzával mintát adott Suetonius „Caesarok élete” c. művén keresztül a következő évszázadok élet­rajzíróinak. A görög próza legjelesebb művelői azonban, bármi furcsa is, a filozófusok voltak. Tán meglepő, hogy itt szólunk róluk, de a már említett indokon túl is van erre okunk. A görögöknél ugyanis még nem vált ketté líra és tudomány, költészet és filozófia. Voltaképpen nem vált ketté még Platónnál sem, de különösen nem az ún. preszokra­­tikusoknál. Ha valaki kezébe veszi a magyarul most megjelent Görög gondolkodókat, tapasztalni fogja, milyen magasrendű költészet még e bölcselet (Hérakleitosz töredékei­ben különösképpen), s ugyanakkor milyen mélységesen mély tudomány is e pompás líra. Thalész és Anaxa­­górasz, Parmenidész és Pithagó­­rasz, Empedokész és Dé mokritosz s mindenekelőtt a már említett Hérak­leitosz, a Szókratész előtti görög gondolkodás legnagyobbja. Az ő Tö­redékei valóban a világirodalom leg­szebb versei közé tartoznak, s ugyan­akkor egyben az egyetemes bölcselet legmélyebb gondolatai is mindmáig. Hí­res mondása (Nem léphetsz kétszer egyazon folyóba) a világirodalom legis­mertebb aforizmája. De a görög bölcselet (és próza) csú­csát nem a Szókratész előtti, hanem a potszokratikus gondolkodók jelentik. Maga Szókratész volt talán a legna­gyobb, ám ezt csak sejthetjük, mert a Mester nem írt egy sort sem, gondolata­it csak a tanítványai jegyezték föl, ugyanúgy, mint Jézus vagy Konfucius mondásait, elmélkedéseit. Említettük már Xenophónt, ám a leghíresebb Szók­­ratész-tanítvány maga Platón volt, a gö­rög és az egyetemes filozófia máig leg­nagyobb gondolkodója. De, mint emlí­tettük, nemcsak gondolkodóként volt az egyik legnagyobb, hanem szépíróként is. Műveit, egy kivételével, dialógus formá­jában írta meg, s így ezekben nemcsak epikai, hanem drámai vénáját is meg­csillogtatja. E platóni dialógusok egyik állandó protagonistája, mint köztudott, maga a mester, Szókratész. Az ő életét és filo­zófiáját főként Platón közvetítésével is­merjük, ahogy Jézusét az evangéliták közvetítésével. Irodalmi-esztétikai szempontból a legfontosabb párbeszéd a Lakoma című, amely voltaképpen bölcselőnk rendszertelen értekezése a Szépről, egészen pontosan tehát egy sajátságos poétika vagy esztétika. Ha lehet, még híresebb a Szókratész haláláról szóló „trilógia”. Szókratész vé­dőbeszéde, a Kriton és a Phaidon. Ez utóbbi nem másról értekezik, mint a lélek halhatatlanságáról. De a legrep­rezentatívabb Platón-dialógus az Ál­lamról szól (régebben Köztársaság címmel fordították), az eszményi ál­lamról, amelyből szerzőnk „kitiltaná a zene nagy részét, mert elpuhít, és a köl­tészet nagy részét, mert hamis mesékkel félrevezeti az ifjúságot, és letéríti az erény útjáróL” Will Durant pedig ezt írja: „Platón a filozófia, s a filozófia Platón — mondja Emerson, s a "Köztársaság­ra alkalmazza Omár szavait a Koránról: Égessétek el a könyvtárakat, mert ami érték van bennük, az itt van ebben a könyvben." Egy további nagy dialógus, a Timai­­os, a mítoszról szól. Ez hagyta iánk az Atlantisz-legendát. Platón „új istentant és új mitológiát teremtett, egy olyan hitvilágot, amely a kereszténységbe ágyazva mind­máig él és uralkodik Az istenek ember­­szabású képét összerombolta, de trónjuk­ra odaültette helyettük az istenit, a végte­len eszményt az ideák piramisának or­mán, amit Jóságnak nevez”— írja Szerb Antal. Platón, mint mondottuk, Szókratész tanítványa volt, Platón tanítványát el­lenben Arisztotelésznek hívták — aki­nek viszont nem más, mint maga Nagy Sándor volt a tanítványa. Mi azonban maradjunk csak most a Filozófusnál. Ha Platón az egyetemes filozófia legna­gyobbja volt, úgy Arisztotelész a Tudo­mány csúcsa mindmáig, ő volt a tudo­mány első rendszerezője világszerte, a tudomány és filozófia mindmáig az ő modellje szerint működik. Filozófusunk logikáját az Organon tartalmazza, eszté­tikáját a Poétika, államtanát a Politika, erkölcstanát a Nikomakhoszi etika, szű­­kebb értelemben vett filozófiáját leghí­resebb műve, a Metafizika. Ahogy Pla­tón Szent Ágostonon keresztül, úgy ha­tott Arisztotelész Aquinói Tamáson át az egész modern európai gondolkodás­ra. Évszázadokon át ő volt a Filozófus. Az Arisztotelész-Nagy Sándor utáni kort hellenizmusnak hívjuk. Ennek is vol­tak neves alkotói, ha nem is olyan óriások, mint az eddig említettek. Epikurosz, a szofisták, a sztoikusok s a cinikusok a leg­nevesebbek a bölcseletben, a már emlí­tett Plutarkhosza történetírásban, Teok­­ritosz és Kallimakhosz a lírában. Híre­sek továbbá Teophrasztosz jellemrajzai, Lukianosz párbeszédei (Istenek, halot­tak, hetérák), a sztoikus Epikletosz Ké­zikönyvecskéje, a római császár Marcus Aurélius görögül írt Elmélkedései, az újp­­latonikus Pkitosz értekezései, valamint a már szintén említett Longosz pásztortör­ténete, a Daphnis és Chloé.

Next

/
Thumbnails
Contents