Szabad Újság, 1993. június (3. évfolyam, 125-150. szám)
1993-06-04 / 128. szám
r.o'ff-1 f jfar 1993. június 4. Kultúra Szabad ÚJSÁG 5 Csontváry csaknem tíz évig lakott a gácsi patika épületében (a szerző felvétele) ^ Y'AttrfWH IJj megközel ítésben Csontváryról Losoncon- „Igen, hallottunk róla, ott lakott a régi patikában" - emlékezett vissza néhány idősebb gácsi asszonyka, amikor néhány évvel ezelőtt Csontváryról érdeklődtem. A „patika“ épületének egyik későbbi tulajdonosa, Rizsinszky bácsi volt az egyetlen, akinek személyes emlékei is voltak róla. Azóta többször volt alkalmam meggyőződni arról, hogy a gácsiak többsége ' ■ nem tudja, nem is sejti, hogy falujukban egykor a festészet egyik legizgalmasabb, máig sem tettesen megértett egyéniség készült hivatására. A „patika" ma is csaknem eredeti állapotban lévő épülete kutatók és érdeklődők zarándokhelyévé vált. Még a padlás minden centiméterét is többször átkutatták, hátha... Igen! Ma már nagy szerencse kellene ahhoz, hogy út Csontváry-dokumentum kerüljön elől. Az ötvenes években jó néhány égett el belőlük a ház udvarán, mert a tulajdonosok nem ismerték értéküket. Néhány kép szerencsére gyűjtők birtokába került. Közülük ma kettő a losonci Nógrádi Galéria tulajdonában van (A gém, Tájkép). A Nógrádi Galéria és a pozsonyi Magyar Kulturális Központ évtizedes hallgatást tört meg azzal, hogy Losoncon kiállítást és háromnapos szemináriumot rendezett Csontváry születésének közelgő 140. évfordulója alkalmából. Keretében levetítésre került Huszárik Zoltán Csontváry című filmje, előadást tartott dr. Romváry Ferenc, a pécsi Csontváry Múzeum igazgatója, aki egyebek között beszámolt a Csontváry-képek közelmúltban befejezett restaurálásáról. Hazai kutatónk, Német István Csontváry egyes életrajzi adatait pontositotta. Sajnos arra nem jutott idő, hogy a Csontváry-Timrava kapcsolatról is teljes előadást hallgassunk meg. Fekete Györgytől. a magyar művelődési minisztérium helyettes államtitkárától ugyanakkor megtudtuk, hogy egy év múlva, 1994. márciusában-áprllisában, az Európai Kultúra Napjainak keretében Csontváry-kiállitást terveznek Budapesten. A legizgalmasabb, a sokunk számára teljesen újszerű megközelítést adó előadást a kiállítás anyagát is összeállító Pap Gábor művészettörténész tartotta. Izgalmas dolog volt (s maradt házi feladatnak) a „sámánizmus és asztrológia" szemüvegén keresztül tanulmányozni a Csontváry-képeket. Izgalmas, mert a sokak által áltudománynak tartott asztrológia ezúttal jó kalauznak bizonyult a képek újrafelfedezésében. Az alapötlet nem ezen „tudományok“ tézisei, hanem a „napút" fogalmának, érzéseim szerint hiteles s nagyon logikus magyarázata adta - ez a fogalom, a Nap elképzelt égi pályáját rejti magában, a misztikus legendákkal és a csillagképekkel együtt Ezeket az elemeket a magyarázat alapján egyszeriben felfedeztük, pl. az egyik legcsodálatosabb Csontváry-kép - a Zarándoklás a cédrusokhoz Libanonban - mozzanataiban is. A Művészete, folyóirat 1979. januári száma csaknem teljes egészében Csontváryval foglalkozik, Így a mostani losonci előadáson elemzett képekkel is. A két meglátás két világot tár fel. S azt hiszem, ebben rejlik Csontváry nagysága. Képeit sokadszorra sem lehet úgy tanulmányozni, hogy azokban valami újat fel ne fedezzünk. A gácsi felkészülési időszak tíz éve mostani rohanó világunkban talán kevésnek tűnik, de az utókornak közel száz esztendő sem volt elegendő ahhoz, hogy a képekbe rejtett szimbolikát részleteiben megértse. fit) -T____________ PUNTIGÁN JÓZSEF Mi minden kell a jó iskolához? „Aki nem veszélyeztetett, az nem is veszélyes“ ______________;__________________________ Május 12-i számunkban figyelemmel olvastam N. Gyurkovits Róza „Nem nyelvi, elvi kérdés“ c. írását. A megkülönböztetett figyelem onnan ered, hogy ez a problémakör engem hivatásomnál fogva érdekel, s véleményemet a NEVELÉS 1992. évi novemberi számában ki is fejtettem. Sajnos, a NEVELÉS már akkor a megélhetésért küzdött, saza bizonyos novemberi szám nem minden előfizetőhöz juthatott el. Örülnék, ha akkori írásomat most közölnék, hiszen aktualitását nem vesztette el, s az Önök lapján keresztül nemcsak a pedagógusokhoz jutna el. Gondolom, hogy sokan - és megkülönböztetett figyelemmel - olvasták az SZK Oktatási, Ifjúsági és Sportminisztériuma által kidolgozott, illetve javasolt alapelveket, melyek kiindulópontként szolgálnak majd a nemzetiségileg vegyes területek oktatási koncepciójához. A megkülönböztetett érdeklődés nem véletlenszerű, hisz valamennyien tudjuk, ha ezeket az alapelveket elfogadják, távlatilag döntően meghatározhatják iskoláink arculatát. Kiindulópontként és a tisztánlátás érdekében máris közölni szeretném, hogy nemzetiségi iskoláink egyik legfontosabb és megoldásra váró feladatának a szlovák nyelv minél színvonalasabb oktatását tartom, mert végeredményben ezen nagyon sok múlik. Ezt már korábban is tudatosítottuk, s ennek érdekében választottuk ki a legjobb pedagógusokat, a legcélravezetőbb módszereket, s ha anyagi lehetőségeink is engedték, akkor igyekeztünk biztosítani a modern tansegédeszközöket, nyelvi laboratóriumokat. Az eredmény olykor mégis lehangoló volt, s úgy éreztük, hogy nincs arányban az erőfeszítéseinkkel. Miért van ez így, s vajon miért olyan nehéz a szlovák nyelv a magyar tanulók számára? - tűnődtünk ilyenkor. Nos, erre szeretnék választ adni, erre koncentrálok, és azt keresem, hogy az SZK Oktatási, Ifjúsági és Sportminisztériuma által kidolgozott alapelvek az említett probléma megoldását vajon milyen mértékben segítik elő. Meggyőződés és kényszer Egy általános, de alapvetően fontos megállapítással kezdem, miszerint, ha idegen nyelv tanulására szánjuk rá magunkat, akkor a tanulás belső meggyőződés vagy külső kényszerítés hatására történik. A belső meggyőződés egyéni és tudatos elhatározásból fakad; pl. egyszerűen tetszik a nyelv, tetszik a ritmikája, zeneisége stb. Ilyenkor még azt sem nézzük, milyen nép, milyen kultúra és milyen történelmi háttér van a kiválasztott nyelv mögött. Tanulom, mert tetszik és szépnek találom. A valóságban persze sokkal gyakoribbak az olyan esetek, amikor a tanulást, ill. a meggyőződést az váltja ki, hogy csodálatot és tiszteletet érzek egy-egy nép kultúrája és művészete iránt, s ilyenkor hódolatom jeléül a nyelvét is tanulni kezdem, mert úgy érzem, szükségem van rá. A belső meggyőződés fogalomkörébe sorolom még azokat a különös eseteket is, amikor az egyén szociális, vagy politikai indíttatás miatt elhagyja szülőföldjét és hazát cserél. Ma ez elég gyakori. Ha azonban kitoloncolás, külső kényszer hatására, hanem saját akaratából hagyja el az országot, valaki, akkor egyúttal arról is dönt, hogy a szabadság és a könnyebb megélhetés feltételeként, ill. reményében megtanulja és vállalja új, immár választott hazája nyelvét. A nyelvtanulásnál a külső meggyőzés, illetve egy nyelv fontosságának a túlhangsúlyozása szerintem már az erőszak kategóriájába tartozik. Ilyen szellemi és nyelvi erőszakot követtek el Kelet-Közép-Európában az orosz nyelv oktatásában, s ma már kimondatlanul is köztudott, hogy a kényszerítés milyen emocionális hatást váltott ki. A nyelvtanulásnak, azaz a külső kényszerítésnek, sajnos, ismeretes egy durvább, eröszakoltabb formája is, amikor a nyelvi kényszer magát az elnemzetlenítést, az asszimilációt szolgálja. Ilyenkor a nemzeti kisebbségeket, etnikumokat különféle előírásokkal, intézkedésekkel és ármánykodással megfosztják anyanyelvének gyakorlati használatáról, és erőszakkal egy új nyelv használatára kényszerítik. íme néhány példa, s bár a valóság ennél sokkal szélesebb skálát kínál, úgy vélem, a nyelvtanulás külső és belső kényszerítéséből eredő fogalmát sikerült érzékeltetnem. Fontosnak találom ezt elmondani, ezért is, mert a közelmúlt területi elrendezéseiben az európai nagyhatalmak logikátlanul, csupán saját érdekeinek megfelelően szabdalták e térképet, mit sem törődve etnikai határokkal, ezáltal káoszt teremtettek és milliókat kénys?erí^ ■ I fi , tettek nyelvtartútásráu- Az utóbbi persze még nem lett volna olyan nagy baj, a probléma abból fakadt - s a nyelvtanulást nem egy esetben az tette bonyolulttá, szinte lehetetlenné hogy az új területekkel megajándékozott ország még telhetetlen is volt, saját kultúráját és nyelvét - az érvényesülés zálogaként - a kisebbségre erőszakolta. Természetes, hogy a reflexmechanizmus ilygn esetekben működésbe lépett, a kisebbségek az „ajándékért" nem lelkesedtek, helyette önkéntelenül befelé fordultak, elzárkóztak, és úgy élték át az eseményt, mint egy nagy lelki traumát. Trianon traumáját mi, (cseh)szlovákiai magyarok még mindig magunkban hordjuk, sajnos, még mindig nem sikerült belőle kinőni. Ez persze nem csupán rajtunk múlott. Uralkodó nyelv és védekezési reflex Ha nemzetiségi jogainkat megkaphattuk volna, ha a szocializmus évtizedeiben tudatosan nem korlátozták volna iskoláink számát, és anyanyelvűnk használatát, ha nem lett volna erőszakos kitelepítés és „málenkij robot“, ha településeink ősi neveit önkényesen nem változtatták volna meg, ha nem lenne még ma is érvényben a kollektív bűnösség elve, s ha - legújabban - nem lenne a nyelvtörvény, ha nem folyna a sajtóban és a tévében az állandó ellenségkép-keresés és magyarellenes rágalom, nos, ha mindez nem volna, akkor biztos vagyok benne, hogy lelki terheinktől már rég megszabadultunk volna. Hálából és felszabadultan, belső meggyőződésből tanulnánk, vállalnánk egy nyelvet, persze nem a miénk helyett, ahogy azt sokan gondolják és szeretnék, hanem a miénk mellé, meggyőződésből, többletként. Mostanában sokszor ér bennünket az a vád, hogy a szlovákiai magyarság tudatosan ellenszegül, és nem is akarja elsajátítani a szlovák nyelvet. Ez így, ilyen egyszerűvé sarkítva, nem igaz. Szó sincs tudatosságról, s ha mégis valamiféle ellenállás tapasztalható, az csakis az előbb felsoroltakból ered, lelki okra vezethető vissza. Ugyanis amíg gyermekeink olyan társadalmi-pszichológiai szférában nőnek fel, ahol gondolat- és érzésvilágukban naponta eléjük vetődik a nyelvek hatalmi hierarchiájának képzete, amíg lépten nyomon azt tapasztaljuk, hogy van alá- és van fölérendelt nyelv, amíg az iskolában a pedagógus botor módon azt sulykolja belé, hogy van egy társadalmilag fontosabb, uralkodó nyelv - ami ráadásul nem is az övé -, nos addig az így tanult másik nyelv magát a kényszert és az önkéntelen, reflexszerű pszichikai ellenállást jelenti. Akadhatnak, akik ezt az eszmefuttatást fölöslegesnek, erőltetettnek vagy egyszerűen provokatívnak tartják majd, nekem azonban szilárd meggyőződésem, hogy az eddig leírlak figyelembe vétele nélkül a szlovák nyelv oktatásának problematikája nem oldható meg s meg sem közelíthető. Először is: gyermekeink lelkét kell tisztába tennünk, a tanuláshoz pedig jó társadalmi közérzetet kell teremteni, hogy a második nyelv vállalása belső szükségletből, meggyőződésből fakadjon. Ha ezt a felszabadultságot megteremtettük, utána jöhetnek a különféle pedagógiai módszerek és ráhatások! Létünk indult problémáinál kezdődik írásom elején már említettem, hogy az oktatási minisztérium alapelveinek átolvasásakor elsősorban arra voltam kíváncsi, mennyire segítik elő az alapelvek a nyelvtanulásnál az úgynevezett belső meggyőződés kialakulását. Nos, az alapelvek szépen hangzanak, jól meg vannak fogalmazva, még a hozzáállásban és a jószándékban sem kételkedem, számomra mégsem meggyőzőek, mert az SZK Oktatási, Ifjúsági és Sportminisztériumának egyszerűen nincs meg a jogköre és a lehetősége arra, hogy a felszabadult és belső meggyőződésből fakadó nyelvtanulás feltételeit biztosítsa. Ugyanis amíg a társadalom a nyelvtörvény és a kollektív bűnösség pecsétjét nyomja a homlokukra - hogy csak a legkirívóbbakat említsem -, addig nem lesz előrelépés; addig a nemzeti kisebbségekhez tartozó személy - bármennyire szeretné - nem tudatosíthatja, hogy ő teljesjogú állampolgár és tudatosan vehet részt a többségi nemzet képviselőivel együtt a közös célok elérésében. Tehát nyilvánvaló, hogy a szlováknyelv-oktatás problémájának megoldását másutt kell kezdeni, és véleményem szerint a minisztérium által kidolgozott alapelveket a biztos siker reményében csak akkor lehet alkalmazni, ha majd nemzetiségi létünk idült és elsődleges problémái megoldódnak. Ez pedig elsősorban a kormány és a szlovák törvényhozás feladata. Befejezésül hadd idézzem Bodor Pált, aki a nyelvtanulás problematikájáról így ír: „Aki anyanyelvét veszély nélkül, fölszabadultan és szépen beszéli, az könnyedén tanul hozzá más nyelveket is. Mert nem érzékeli, hogy erőszak tárgya és alanya.“ JÓKAI LAJOS vV n Vs V v, — A Duna Menti Távaéz I számomra a fesztiválok legszebbike. A gyerekek játéka, a gyerekek öröme felpezsdítő élmény. Micsoda tehetségek a színpadon! Micsoda hálás közönség! Milyen szerencsés ez a sok-sok apróság: van, aki tegye értük, művelje velük a csodát. Nincs szebb hivatás ennél, s ezt bizton érzik ők is, a pedagógusok, akik életreszóló ajándékot adtak a sok száz gyereknek - nézőnek és szereplőnek egyaránt. S hogy jövőre még jobb, még élvezetesebb lehessen a báb- és színjátszó csoportok országos seregszemléje Dunaszerdahelyen, íme néhány észrevétel elsősorban a szervezők okulására: Körkérdésünk Dunaszerdahelyen: Milyen volt a fesztivál? BRANDL FERENC néptáncos, a fesztivál idején színpadmester, aki mindvégig ott volt a gyerekekkel a kulisszák mögött: - A gyerekektől tanulhatnánk, hogyan kell lelkesülni. Minden gyerek igyekezett a maximumot nyújtani. Annyira izgultak, hogy nekem kellett nyugtatnom őket, hogy ne féljenek, menni fog... Fantasztikus élmény volt, ahogy akartak ezek a gyerekek. Nagyon fontos, hogy már az ilyen kicsi gyerek is megtanuljon teljes bedobással dolgozni, teljesíteni, akarni. Ezt érdemes volna eltanulni tőlük. SZABÓ JOLÁN, szakelőadó, a Dunaszerdahelyi Regionális Kulturális Központ módszertani napjának egyik szervezője: - Nekem az volt az elképzelésem, hogy minden egyes műsor kapjon új közön-0 séget, de a többiek azt javasolták, hogy egyazon közönséggel nézessük végig az előadásokat. Ez óriási tévedésnek bizonyult, mert az óvodáskorú közönség nem képes egy óránál tovább figyelni. Hadd mondjam el, hogy a fesztivál időpontja sem volt a legideálisabb. Azt gondolom, és a legtöbb pedagógusnak is az a véleménye, hogy a június eleje lenne a legmegfelelőbb - még így is közbejöhet egy influenzajárvány, amely a fesztivál előtt egy hónapra lebénítja a gyerekeket, a rendezőt ... A júniusi időpont azért is jobb, mert így több idő jutna a felkészülésre. A pedagógiai bábjáték napja egyébként jól sikerült, egész nap szinte forrt itt a tömeg. Elküldeni senkit nem akartunk, de a jövőben jobban át kell gondolni, hogyan lehetne a közönséget kevésbé fárasztani, illetve egyáltalán megtalálni. Ugyanerre a napra vártuk Kemény Henrik bábművészt, akinek az ideutaztatását sajnos végül nem tudtuk megoldani. A Dunaszerdahelyi járás gyerekeinek megígértük, hogy szeptemberben megtekinthetik az előadást. A Lutra ajándékcsomagjainak, amelyet minden egyes szereplő megkapott, kimondhatatlanul örültek a gyerekek. GAÁL IDA, a Dunaszerdahelyi Iskola utcai Alapiskola Pipitér bábcsoportjának rendezője: - Több műsor elmaradt. Ha ezt tudjuk, mi is nyugodt szívvel lemondhattuk volna az előadásunkat, a Lúdas Matyit, hiszen a csoportból három gyerek megbetegedett. Két szereplőt kellett mással helyettesítenünk, egy szereplőnk pedig hiányzott! Lg J Nehéz pillanatokat éltünk át a színpadon. A szervezést egyébként kitűnőnek tartom, úgy érzem, most végre mindenbe bevonták a szerdahelyieket is. BÁLLÁ IGOR, műsorvezető - Nagyon jó volt a gyerekekkel. Eperjesen, a táborban még lambadázni is megtanultam A kedvenceimaz a kis szőke Dani, aki a párkányiakkal szerepelt, meg a kis Agg Edina, aki Rimaszombatban megnyerte a szavalóversenyt. A karomon tartottam öt a színpadon egy darabig, mert ezt még mindig jobbnak találtam, mintha le kellett volna guggolnom hozzá. ILLÉSNÉ POPÁLIS IRÉN, a Bélyi Alapiskola Csicsergő színjátszó csoportjának rendezője. - A szervezés biztosan nagyon sok munkát vett igénybe, de nekem, mint kívülállónak nagyon felületesnek tűnik. A gyerekek sokat unatkoztak. Azért nem lehet állandóan a várost járni - persze, amit lehetett, megnéztünk. De ezen túl nem volt választási lehetőségünk... Például a játszóház ugyanaz volt, mint tavaly: mézeskalácsdíszítés, gyöngyfűzés, igaz, újdonság volt a strucckészítés. Ezt a programot érdemes lenne kivinni este a táborba. Ott még annyira sincs mit csinálni... Van a foci, a szaladgálás, rohangálás a folyosón: ami lekösse a gyerekeket. Kemény Henrik bábművész előadásának elmaradása nagy csalódás volt... Én személy szerint nagyon vártam, a gyerekek is, hiszen jól ismerik a tévéből. Es azt sem tudtuk, miért nem jött el, mivel nem közölték velünk. Tegnap is vártuk, hogy táncház lesz: jöttek a gyerekek a ruhákkal, aztán elmentek; mi meg fogtuk magunkat, és visszamentünk a táborba. A diszkó, amire a kislányok annyira számítottak, szintén elmaradt. Csütörtök este a táborban egyáltalán nem volt program. Számunkra a felkészülés sok nehézséget okoz. Nincs mihez nyúlnunk - tőlünk messze van Dunaszerdahely vagy Budapest! Szóval, ha valamit akarunk, csak magunkra támaszkodhatunk. Persze, jó alkalom a Duna Menti Tavasz, de itt megint csak érezhető az a Dunaszerdahely-centrikusság. Ami fontosnak látszik, az Dunaszerdahely és környéke. Én úgy érzem - s lehet, hogy nincs igazam - minket eléggé mostohagyermekként kezelnek. Jó, itt vagytok, rendben van, de... Persze a gyerekeknek ez mindenképpen óriási élmeny. HARASZTI ILDIKÓ V. A nagyszarvai Csibészek Két bors ökröcske című bábjátéka (w. tor* f<ir. fi) ± (Burger Imre felvétele) / ■(
