Szabad Újság, 1993. június (3. évfolyam, 125-150. szám)

1993-06-23 / 144. szám

Szabad fórum 1993. június 23. £ f fycL>i n é lk ü l Olvasóinknak, munkatársainknak kínáljuk: ez az oldal (hetente vagy kéthetente) a szabad szájúak rovata. Névvel, vagy név nélkül, de akár álnéven - szájzár nélkül - ki-ki azt írhatja meg, amit még hangosan sem mert kimondani, óhaját, sóhaját, bánatát, sérelmét, kivel, mivel van baja, kit vagy mit imád és utál, akkora szabadossággal, amekkorát a nyomdafesték pirulás nélkül eltűr. A szerkesztőség nem korrigál, de felelősséget sem vállal. Süvöltsön a szelep! ® Szabad Í J SÁG A Jégbirodalom fogságában A csőbe húzott csőlakó c Szabadakt J „A templomot és az iskolát" Hurrá, megverték Jánosíkot. Szép napra virradtam, pedig kiábrándí­tóan esik, neki meg bealkonyodott. Alaposan csőbe húzták szegényt. Aztán meg bele­szorult. Közben pedig sok szép pofont is begyűjtött. Mire aztán észre tért, sárga, kék, zöld, lila, fekete... volt, a teljes NB I. minden csapata megtalálhatta volna rajta a maga klubszíneit. Csupa folt volt. Úgy festett, mint egy világháborút megjárt katonakabát. Mi történhetett a szerencsétlennel, mor­­fondítoztam az asztal alatt, hisz kedd van, és ilyen csúfosan csak csütörtökönként, este a kártyapartinál szokták elagyabugyál­­ni. Akkor is csupán azért verték meg leg­többször, mert nem tudott tisztességesen csalni. A tökre mindig pirosat tett. Begázolt a cellámba, cafatokra tépett kabátja uszályként úszott utána.- Jaj kedves pribékem - búcsúztattam a jókedvemet hajó vonták találkozása ezen a szakaszon szigorúan tilos. Jóságosán rám emelte a szemét meg a jobb kezét és azt mondta:-Az a szerencséd, hogy szerencsétlen vagy. mert különben egyik jeles költőnk könyvével kivakolnálak... Egy dobásom nekem is lehet, gondol­tam, előkászálódtam régmúlt dicsőségekre emlékeztető asztalláb váram mögül és fel­tettem a kérdést. Jó magasra, hogy ne érhesse el.- Ki lenne ez a poéta?- Hát a Gyurka.- Melyik Gyurka - kérdeztem immár ver­senyen kívül -, a Rózsa?- Csudát - válaszolta a Fándly. ... Jézus, Mária! Ez az elfuserált, derék­ban bő lére eresztett toronydaru mekkorát tud nyeríteni. Bármelyik méntelepen óriási sikert aratna. Ott lenne a helye a Rekordok könyvében... Reggelre nemzetközi küldöttséget vártak kies hazánkba országeleink. A kis csapat vonaton utazott.- Kedves bajtárs - kedélyeskedett por­- A hetvenes években egy jó nevű rimaszombati középiskola egyik vég­zős osztályának tanulói - húsz lány, feleannyi fiú, közöttük jómagam - fel­adatul kapták, tisztítsák ki a következő kommunista szombaton társadalmi munka keretén belül a Városkertet. Nyolc órára egy-két hiányzó kivételé­vel megjelentünk a helyszínen tanári felügyelet nélkül, ellenben fél tízig kel­lett várnunk arra a valakire, aki a szer­számos raktárból azután kiadta a munkaeszközöket. Mert ugyebár fé­sűvel mégsem gereblyézhettünk. Igen ám, de kevés volt az ép munkaeszköz, a megjelentek kétharmada nem tudott mit kezdeni ifjú és duzzadó energiájá­val, így egy idő elteltével felváltottuk azokat, akik serénykedtek. Csakhogy így mindig csak a csoport egyharmada dolgozott. Ezt vette észre először a közben befutó Buzgalmi elvtárs (másként hívták természetesen) a közterületfenntartó vállalattól. Rög­vest ordítozni kezdett, s a keletkezett rezonancia hatására, ősz lévén, egyre több elsárgult levél hullott alá a fák­ról... Megmondtuk Buzgalmi elvtárs­nak, az a helyzet, hogy nincs több szerszám. Erre intett az ácsorgóknak, tartsunk vele, tud más munkát adni. Azon a részen, ahová vezetett ben­nünket, valamilyen oknál fogva az elő­ző napon jártam. Véletlenül szemtanú­ja voltam annak a munkafolyamatnak, amikor a helyszínre érkező behemót teherautóról Buzgalmi elvtárs utasítá­sára leszórtak egy nagy halom kocka­követ. A kőhalomnál álltunk meg. Meg kell mondjam, egy ilyen bazaltkocka súlya akár tiz kiló is lehetett, ezekkel annak kolábommal szőrös szívű és mancsú pa­rancsnoka -, kérem, menjen ki a vasúti pályaudvarra, a rendet biztosítani. Vendé­geket várunk. A csoport a Nagy Nyájhoz csatlakozásunkról szóló szerződés aláírá­sát jön előkészíteni. Úgy látszik, Nagy Nyá­jas Vezérünk végre engedett a huszon­egyből.- Jaj - tört elő Jánosíkból egy hurrikán­szerű sóhaj -, abból pedig nem szabad engedni egy tapodtat sem. A parancsnok villámgyorsan kétszer is végigmérte a fegyőrt, de az eredménnyel sehogy sem volt elégedett. Foglárom vala­hogy hirtelen összement, hirtelen jóval ki­sebb lett, mint máskor. Ám ekkor még senki sem nyúlt hozzá egyetlen ujjal sem.- Tehát - adta ki végre a parancsnok szigorú hangon az ukázt -, kimegy a pá­lyaudvarra, mert soha sem lehet tudni, mi történhet, nem elég, hogy a kisebbségek jogokat kapnak, még a bizottságnak is baja eshet. A baj pedig nem jár egyedül... Vi­gyen magával valakit.- De főnök úr - húzta ki magát az embercsősz széles vigyorral -, én nem Baj vagyok, hanem Jánosik.- Nem hát, maga agyalágyult - bődült el a főfőnök de ha még egy szót szól, Isten bizony nagy baj lesz. Úgy megverem és megveretem, hogy örökre elfelejti a nevét. Szerencsére hamar lecsillapodott. És beosztottját egyetlen jól irányzott rúgással kitessékelte az irodájából. Az lett Jánosik veszte, hogy az udvaron összetalálkozott Prozumenscsík kollégájával.-Hát drusza - kérdezte Jánosíkot -, merre a merre? Prozumenscsík fegyőr mindenkit a dru­szájának szólított, mert nem tudta a saját keresztnevét. Talált gyerek volt, de a nevét azóta sem találták sehol.- Pszt, nem árulhatom el - súgta a hegytöredék a vasúti pályaudvarra me­gyek-A -csippentett Név Nélküli a szemével titkos küldetés, mi? Szóval, te még a csoma­idején járdákat, utcákat köveztek ki. Buzgalmi elvtárs rábökött a halomra, s gunyorosan mosolyogva utasított bennünket - tegezve! -, hányjuk át a követ egy másik helyre. És páratlan szakértelemmel megmutatta, hova. Mivel fölöslegesnek tartottam ezt a munkát, nyomban megkérdeztem, mi célból kell átrakni, mert előző nap fél háromkor, akkor amikor hozták, odaszórathatta volna mindjárt. Buz­galmi elvtárs látva-hallva „pimaszsá­gomat" és számára talán szokatlan engedetlenségemet, először szóhoz sem tudott jutni, aztán minden átme­net nélkül kiabálni kezdett elismételve párszor azt a száraz tényt, hogy ő már huszonnyolc éve dolgozik, de ilyesmi még nem fordult vele elő. Hagytuk, hadd fulladjon ki, utána Zsuzsa ízes tájszólással kijelentette: „Tudja, mit papa, nem fogjuk átrakni! Rakja át maga! Mi már terhesek vagyunk a tár­sadalmi munkától!" És mentünk ge­reblyézni. Ahogy távolodtunk, egyre jobban halkult Buzgalmi elvtárs akadozó disz­­szonáns monológja. Valamennyiünk anyját is emlegette... A halom kockakő néhány évig azon a területen hevert, csupán a kommu­nista szombatokon változott meg a he­lye: mit sem sejtő diákok rakosgatták egyszer ide, másszor oda mindaddig, amíg az építkezők szét nem lop­kodták. Buzgalmi elvtársat érdemei elisme­rése mellett nyugdíjazták; társadalmi munkássága - ez vitathatatlan! - bá­mulatosan zárult: kő kövön nem ma­radt. CSORDÁS JÁNOS gért? Az imént hallottam ugyanis, hogy egynémely honatyánknak végre megjött az esze. Pribékem agyán átszáguldott egy gyors­vonat. S nem állt meg. Ahá, gyúlt ki valahol a szürke állományban a zöld lámpa, szóval ezért kell nekem az állomásra mennem? Útközben pajzán zsoltárokat dudorá­­szott. Aztán megérkezett. Senkihez sem szólt, csak kiment a peronra és várt türe­lemmel. Egyik szerelvény jött, másik ment, de őkelme nem mozdult. Leste, várta a cso­magot. A vágányok között bóklászó kóbor galambok azt hitték, szobor és fészket kezdtek a fülei mögé építeni. Délutánra aztán mégis elfáradt. Elhatá­rozta, visszamegy a munkahelyére. Még egyszer körbekémlelt a koszos, huzatos peronon, majd fogta magát, és visszatrap­­polt a fegyintézetbe. Egyenesen a parancs­nokához ügetett.- Nagyon Nagy Főnök Úr - szólalt meg mindjárt az ajtóban, sétahajónyi sapkáját gyürögetve lányos zavarában -, a csomag valahol elveszett. A parancsnok épp uzsonnázott. S szo­kásához hűen, most is szilvapálinkát uzson­názott. Az utolsó korty ci..., pardon, roma­­útra szaladt.-Miféle csomag? - tört rá menten a csuklás. - Miről beszél, maga félpénzú, maga lejárt szövetségi tízkoronás. Jánosik nem hagyta magát félreállítani.-Hát arról, amelyikben a képviselők eszének kellett volna megérkeznie. S nem érte be ennyivel. Vett egy mély lélegzetet és töviről hegyire elmesélte, mit hallott Prozumenscsík kollégájától. A főtiszt egy szemvillanás alatt nemzeti színekbe öltözött: először piros lett, aztán kék, majd meg fehér, már csak a hármas halom, meg a kettős kereszt hiányzott róla.- Mit képzel - üvöltötte el magát, mint a fába szorult körfűrész -, hol van, a kocs­mában, mi? A szívéhez kapott. Ha túlélem, fogadko­­zott magában, miközben a pálinkás butyko­­sára rogyott, agyonütöm. Áztán mást gon­­dolt.- Őrség, ide hozzám. Vigyétek ezt a bar­mot valahová - mutatott a megszeppent, sok-sok színt játszó fegyörre és járassá­tok el vele a rókatáncot. A fogdmegek megfogták és az egyik alagsori személyzeti szobába ráncigálták. És alaposan megtáncoltatták. Zenére is meg anélkül is.- No kis kabócám - kérdezte a hirtelen lerongyolódott embertől a parancsnok, mi­után visszavitték hozzá -, kedvedre kivi­­háncoltad magad? Remélem, most már neked is megjött az eszed? Jánosik hozzám menekült pihenni. Jó hatással lehettem rá, mert hamar össze­szedte magát.- Focizzunk egyet - tanácsolta -, én leszek az izlandi válogatott, te meg a tieitek. Persze, nekem kell győznöm. Meg kell, hogy verjelek, ha győzöm. Már csak törté­nelmi hűség kedvéért is. Hisz tudod? És valóban megvert. Kikaptam tőle cefetül. Gondolom, jó ide­ig megemlegetem. Rúghattam volna én is párat, már csak illendőségből is, de végül veszteg maradtam. Elvégre Jánosíknak is kell egy kis si­kerélmény. ZOLCZER LÁSZLÓ „Tény, hogy a magyar tannyelvű iskolák­ban és azokban, melyeket helytelenül ve­gyes tannyelvűnek nevezünk, a szlovák nyelv tudásszintje alacsony. Ez közismert.“ Ezzel a tényszerű megállapítással kezdi írását a Národná obroda 1993. június 5-ei számában dr. Miroslav Pius, a Pozsonyi VII. számú Tanfelügyelőség igazgatója. Világos és egyértelmű helyzetértékelés, melyen ja­vítani kell felső, minisztériumi intézkedé­sekkel: 1. Visszatérni Ján Pisut exminiszter ,,at­­tesztációs“ javaslatához, mely szerint a magyar és vegyes tannyelvű iskolákban a szlovák nyelvet oktató pedagógusoknak attesztációs vizsgát kell tenniük szlovák nyelvből. 2. A volt miniszter úr, Matús Kucera közismert alternatív iskolatípusjavaslatának (egyes tantárgyak szlovák nyelven való ta­nítása a magyar iskolákban) elfogadása. Pius úr nemes, magyarbaráti, megvalósí­tásra nagyon érdemes javaslatnak tartja mindkettőt, melyek tórvényesítése lényege­sen megkönnyítené a végzős magyar középiskolások érvényesülését a termelési és társadalmi szférákban, valamint tovább­tanulásukat a szlovák felsőoktatási intéz­ményekben. Csak a fránya magyar politikusok akadé­koskodnak mindig Pius úr szerint, és az ő értetlenségük akadályozza a magyar fiatalok érvényesülését. Mert minden mö­gött a politikai hátteret keresik, ott is, ahol nem kell... A Pius úr hivatkozási alapjául szolgáló javaslatok maticás szellemben (nyomásra) fogantak. Mindkettőből kiérezhető a surányi (1-3) memorandum átkos szelleme, ame­lyekkel úgy tűnik, még mindig sarokban lehet tartani a mindenkori oktatásügyi mi­nisztériumokat. Pius úr ez irányú kapcsola­tai is közismertek. Jó szándéka egyenérté­kű Garajová asszony törekvésével. Miközen Pius úr politikai feszültségszí­tással vádolja a hazai magyar politikusokat, saját tapasztalataira hivatkozva elismerően szól arról, hogy a magyar iskolák igazgatói és pedagógusainak többsége nem híve a heves politizálásnak, és nem osztozik politikusaink véleményében. Az ilyen kije­lentés mögül is kibújik egy másik álcázott szándék: a magyarság és politikai képvise­letének összeugrasztása. Mindez azt su­gallja, hogy a magyar iskolaigazgatók és a magyar iskolák pedagógusainak többsé­ge egyetért a Pius által felsorolt javaslatok­kal, legalábbis közömbösen viszonyul irántuk. A kommunista diktatúra 40 esztendejé­nek ideológiai erőszaka a magyar pedagó­gustársadalmat sem kímélte. A társadalmi presztízsvesztés és egzisztencia-féltés a szlovák és magyar pedagógustársada­lomra egyaránt hatott, de a nemzeti tudat­rombolást Pezlár elvtársék elsősorban a nemzetiségi iskolaügy felszámolásának függvényeként értelmezték. Akkoriban pe­dagógusaink többsége csöndben figyelte az eseményeket. A diktatúrában kevés ember merte vásárra vinni a bőrét. De most már állítólag demokrácia van. Itt az idő, hogy mi, pedagógusok is megmutassuk Pezlár elv­társnak és követőinek, van olyan fejlett politikai tudatunk, hogy átlátjuk a sötét politi­kai szándékot, és megvédjük nemzetiségi oktatásügyünket. Ez idáig hallgattunk, és törvényes úton, politikai és szakmai képvi­seletünk, a pártjaink, mozgalmaink és a Ma­gyar Pedagógusszövetség által fejeztük ki tiltakozásunkat. De úgy látszik ez ma már kevésnek bizonyul. Fel kell emelnünk külön­­külön iskolánként a hangunkat, és meg kell védenünk intézményeinket. Meg kell fogal­mazni, és Pius úrék fülébe kell rágni, hogy az alternatív nemzetiségi iskolaügy lehet, hogy megfelel a szórványban élő németek­nek, ruszinoknak, ukránoknak, de mi képte­lenek vagyunk elfogadni, mert mögötte szá­mos hátsó szándék lapul: a nemzetiségi iskolaügy elsorvasztása - egy nemzetiség elsorvasztása. Pius urat fel kell ébresztenünk tévhitéből, még annak az árán is, hogy esetleg elve­szítjük jóindulatú, elismerő szavait! SZÁRAZ DÉNES Nevessünk vagy marakodjunk? Mottó: Akinek az inge, vegye csak magára! Ha bedobják a kesztyűt, van aki felveszi, és kezdődik a párbaj. Sokkal kellemetlenebb az, ha az ökölvívásnál bedobják a törülközőt, és véget vetnek a mérkőzésnek. Morgó Ladomérék is bedobták a kesztyűt. Morgó Ladomér főszerkesztővé tornászta fel magát, habár mint iskolás nem kedvelte a tornát. Régebbi elődei, a Szajkók - Szajkó Ingomár, helyesebben idomár és Szajkó Félix lebuktak valótlan, hamis gyorshírek közléséért. Ladomér névnapját és főlovaggá ütését július 24-én, helyeseben augusztus 25-én ünnepel­ték. Ladomér vallásosan jól nevelt ifjú volt, olyannyira, hogy még templomi orgonálással is foglalkozott. Sajnos a rendszer magas 'árszintje, sodrása magával ragadta őt is, ateista párttaggá változott, és templomi zenéjét tánczenekari szerepléssel váltotta fel. A gyengéd forradalom után kaméleon módjára színt változtatott, de nem egészen, mert a múltat nem ostorozza kellően. Ma már nem igen keveredik politikába. A Duna menti népek sorsával nem igen törődik. Ma inkább a szülők és gyermekek kedvence szeretne lenni. Gyermeki naivitása megmaradt. Lapjának irományai csökkentő tendenciát mutatnak. Ételrecept, riportalany, ufó-akciói mind Háry János ízűek voltak, és megbuktak. Külső munkatársai hátat fordítanak. Ladomérnek saját hazájában nem sikerül prófétává válnia, így hát más vidékek felé kacsingat, ahol nagyobb megértésre talál. Mindezek ellenére további sok sikert kíván neki az, aki elveihez hű maradt, aki a múlt vétkeinek, tévedéseinek áldozata volt, az, aki publicista, az igazság bajnoka mindhalálig, mert nyelvében él a nemzet. Nem jellemtelen sunyi, hanem: B. L. Ismerősöm meséli Kő kövön nem maradt

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents