Szabad Újság, 1993. június (3. évfolyam, 125-150. szám)
1993-06-16 / 138. szám
8 Szabad ÚJSÁG Szabad fórum 1993. június 16. Olvasóinknak, munkatársainknak kínáljuk: ez az oldal (hetente vagy kéthetente) a szabad szájúak rovata. Névvel, vagy név nélkül, de akár álnéven - szájzár nélkül - ki-ki azt írhatja meg, amit még hangosan sem mert kimondani, óhaját, sóhaját, bánatát, sérelmét, kivel, mivel van baja, kit vagy mit imád és utál, akkora szabadossággal, amekkorát a nyomdafesték pirulás nélkül eltűr. A szerkesztőség nem korrigál, de felelősséget sem vállal. Süvöltsön a szelep! A Uégbirodalom fogságában Segítség, engem itt szeretnek C Szabadakt 3 Gondolatok az egészségügyről Csigagyorsaságú segítségnyújtás Jánosík úgy robbant be cellámba, hogy a legvadabb Semtexbomba is megirigyelte volna. Híreket hozott. Két táskával.- Ebben - bökött göcsörtös ágas-bogas körtefaághoz hasonlatos, bütyköktől hemzsegő mutatóujjával az apró, ám szép vadvörös, kommunista párttagsági igazolvány nagyságú leheletlapos tasakra - a jó hír feszül. A másikban meg - lappogatta meg a szénahordó kosár formájú bóröndöt -, néhány apró, de nagy szeretettel hozott rossz hír lapul... Nos, melyiket nyissam ki először? Üsse kő, gondoltam, péntek van, tizenharmadika, egyetlen légy sem esett a levesembe, így hústalan nap a mai is, hát hadd szenvedjek tovább, halljam, mondtam szerényen, a fogamat összeszorítva, várva a menetrendszerűen érkező pofont, a jó hírt először.- Nos, mit rejt az apró rejtek legbelöl? Fegyóröm óvatosan, hetven perc alatt, nagy műgonddal ki is nyitotta az áttetsző tokot. Párnám alól apró kulcsot halásztam elő, s - hogy jobban lássak - kerekre nyitottam a szemem. Aztán meg - fordítva egyet a kulcson kockára. De hiába erőlködtem, pedig még a fülemet is mozgattam közben, nem láttam semmit. A tasak ugyanis üres volt. A kimustrált porkoláb szőrös, talán görényparfümmel ápolt mancsát az orrom alá tolta.- No - szögezett mellemnek egy százas szöget -, látod? Nem szólaltam meg mindjárt. Volt eszem. De nem álltam el. Hogyisne? Hogy elrekvirálják a nemzeti alap javára? Hú, a fütyülős barackpálinkán nevelkedett barát fülét, vallottam be, minden különösebb kínzás és vallatás nélkül magamban magamnak, ez aztán a csalafinta kérdés. Vajon, mit kellene válaszolnom? Vajon milyen feleletért kaphatok kevesebb pofont? Jánosík nadrágja jobb, feneketlen zsebében a fenekéről tenyérnyi kakukkos órát húzott ki. S a kimustrált időmérő-szerkezetet letette a cementpadlóra. Óra indul, mondta ellentmondást nem tűrő hangon, és belerúgott. S, csodák csodája, az óra valóban elindult. Bukdácsolt néhányat, aztán nekipattant a falnak. Nagyot toppant és elhallgatott.-Jé - kapott kedvenc pribékem egy derékmagasságban cirkáló, kifordított köpönyeg rongálása miatt, nemzeti szimbólumunk nevetségessé tétele címén lópokrócrágásra ítélt molylepke után -, hogy repül az idő! Szerettem volna a hidegre tenni több soros pofont, ám nem volt hűtőszekrényem, ezért terelgetni kezdtem a szót.- Drága felvigyázóm - súgtam-búgtam negédesen, mint a mesebéli ordas farkas a kismalacok ajtaja előtt -, hová tűnt az órából a kakukk?- Költ - válaszolta fegyőröm kurtán-furcsán, röviden -, de a szeméttelepen. Bezápult tojásokat Pedig engem kellene költenie. De mivel rosszul viselkedett, megvontam tőle a vízumot, és kiutasítottam a házamból. Elmondjam, mit csinált, kérdezte, s mivel tarkón legyintett, gyorsan sokat bólintottam, s azonnal mesélni is kezdett.- Tegnapelőtt hibázott, elfelejtett felébreszteni, tegnap meg szemtelenül viselkedett. Este jót berúgtam, a pohár fenekére néztem... Hordó lehetett az, nem pohár, tódult nyelvemre a megjegyzés, ám nyeltem egy nagyot, és a megjegyzést magamba fojtottam.- ... és még javában aludtam, amikor megszólalt a rusnya kakukk. Na, kiváncsi vagyok, mennyi az idő, töröltem ki két lepedővel a csipát a szememből, mert még nagyon álmos vagyok. „Remélem", szóltam a kalákájából elépattanó madárra „csak négyet rikkantasz és még egy órát áthatok?" De őkelme ötöt ütött. Én csak egyet, azonban jó nagyot, mire ókakukksága disszidálási szándékkal a szekrény mögé penderült.- Na de elég a fecsegésből, lejárt az idő - szedegette össze a fal mellett megboldogult vekkere nagyobb darabjait -, kérem a választ, láttad, mi van a tasakban, vagy nem láttad? Tovább már nem lehetett elodázni a válaszadást.- Igen - feleltem -, ott lapul a nagy semmi.- Tévedés - csapott szájon Jánosík foghegyről -, az a demokrácia Es megint lekevert egyet. Aztán folytatta. Előbb a verést, aztán meg a magyarázatot:- A demokráciát nem látni, hanem érezni kell!- Jaj én már érzem - jajdultam fel, mert a fejem hosszában, széltében és keresztben egyaránt zsibbadni kezdett -, minden porcikámban nagyon érzem. Segítség, akartam kiáltani, engedjenek ki, mert engem itt nagyon szeretnek. Halálra szeretnek. Szűz Máriám, mik lehetnek a rossz hírek? Jánosík a szénahordó táskáért nyúlt. Közben persze egy percre sem állt be a szája.-Nagy Szürke vezérünk - húzta ki a táska cipzárját és magát - a Szentatyánál járt.- Remélem - húztam ki én is magam gyöngéden a bal tenyere alól - a Szentatya rá is adta az áldást? A tohonya pribék bolondórává változott. A legváratlanabb pillanatokban kezdett el ütni.- Most pedig kapaszkodj hékás - fújt rá kivörösödött tenyerére -, mert a rossz hírek következnek. Na hisz, annak lesz még irtózatos nagy verés a vége.- A három rossz hír- kötötte jó szorosan az ebet a karóhoz -, valójában csupán egy hír, csak csokorba kötöttem: lehet, hogy hamarosan kiszabadulsz. De persze, az is lehet, hogy nem. Mert a mi demokráciánkban, többször elmondtam már, mindent szabad. Kardos úr, Nagy Nyájas vezérünk maga mondta: „Aki hátra lép, az nem lép előre. “-De hisz ennek - replikáztam - így semmi értelme.-No és- érvelt és vert - a mi demokráciánknak talán van? Én ránéztem, ö rám nézett, - óriási tenyerével - aligha meg nem igézett. A táskájához cibálta a fejemet.- Nézz bele - parancsolta -, nos, mit látsz?- Semmit, csak sötétséget.- Ne politizálj - bódült el -, koncentrálj! Ott lent lapulnak a kisebbségek. Acsarognak, fenik ránk a fogukat. De ne félj, mi nem engedjük ki őket, vigyázunk rájuk, mint harcos eleink, szilárdan őrizzük a békét. A mi békénket. Ha kell, tűzzel-vassal is. Bármi áron. Tamási Áron... És felröhögött. Én nem tudtam vele együtt nevetni. Sokat ezután már nem beszélt, csomagolt, és mint aki jól végezte a dolgát, magamra hagyott. Sokáig nem jött álom a szememre. „Lehet" forgolódtam hajnalig nyoszolyámon -, „hogy valóban kiszabadulunk innen?" Amikor végre elaludtam, álmomban szép kövér barmok között sétáltam.. ZOLCZER LÁSZLÓ Talán egyetlen olyan nap sem telik el, hogy az egészségügy problémáival ne foglalkozna az írott és a nem írott sajtó. Szomorú, hogy nemcsak az egyszerű állampolgároknak, hanem az egészségügynek is húznia kell azon a bizonyos nadrágszíjon. Jómagam is elismerem az egészségügyi dolgozók követeléseit, hiszen nemcsak a bizonytalansággal, az elbocsátásokkal kell szembenézniük, hanem a gyógyszerhiánnyal is. A problémát akkor érti meg igazán az ember, ha kénytelen igénybe venni valamelyik kórházunk vendégszeretetét. Nemrégiben én is majdnem két hétig ,, élvezhettem az érsekújvári kórházban a kényszerű vendégeskedést. Új, korszerű, mondhatnám impozáns épületben működik az említett egészségügyi intézmény. Talán ezért nem lepődtem meg igazán, amikor szobám ablakából egy minden pillanatban útra kész helikoptert is láttam. Az egyik nap folyamán felfigyeltem a gép körülötti sürgés-forgásra, s pár perc múlva már a helikopter a levegőbe emelkedve észak felé vette útját. Mintegy húsz perc múlva vissza is érkezett a leszállópályára, kivágódott az ajtaja és a személyzet gyakorlott mozdulatokkal az átvételi osztály ajtajához szállította a bizonyára súlyos beteget. Ezután azonban mintha egy lassított filmet néztem volna. A helikopter személyzete a beteget az épület előtt kerekes hordágyra fektette, és diskurzusba kezdett az átvételi osztály személyzetével. Valami nem stimmelhetett a dologban, mert hevesen gesztikulálva magyaráztak egymásnak valamit. Elég az hozzá, hogy több mint tíz perc is elmúlt, amíg a hordágyon fekvő beteg eltűnt a szemem elől. Amit megnyertek a réven, azt elveszítették a vámon - jutott akaratlanul is az eszembe. Az eset már-már humoros volt, ha nem emberéletről tett volna szó. így viszont elszomorodtam, és azonnal feltettem magamnak a kérdést: vajon nem lehetne ezt jobban megszervezni... ? NAGY ANDRÁS Papok, orvosok, tanítók E három hivatás művelőinek sorsdöntő szerepet kell játszaniuk egy közösség életében. Fokozottan érvényes ez a kisközösségekre, vagyis egy falura vagy egy nagyvárosban élő kis létszámú nemzeti közösségre Faluhelyen még mindig a papok, orvosok, tanítók képviselik az értelmiséget, gondoskodva a lakosság testi-lelki épségéről, művelődéséről. Legalábbis így kellene, hogy legyen. Ám az igazság nem mindig ez, a közösség szempontjából létfontosságú hivatás képviselői nem minden esetben állnak hivatásuk magaslatán. Mert mit gondoljon például a krisztusi tanokon nevelkedett emberfia, ha látja, hogy lelkének karbantartója nem egészen úgy él, mint ahogy azt Jézus urunk tanította volt. Vajon mit gondoljon az egyházközösség egyszerű, istenfélő tagja, amikor arról értesül: papjuk pontosan megszabja, milyen típusú, színű gépkocsit kíván áldozatkész híveitől? Legfeljebb egy kicsit elmorfondírozik magában, eszébe jut ötször generálozott ócska Skodája, meg a szarénységröl és alázatról szóló prédikáció, amit vasárnap hallott a templomban. Amikor aztán a nyugati kocsival furikázó lelkipásztor úgy fél év múlva kerek perec kijelenti, hogy ö bizony már unja a Fiat Tipót vagy bármi mást, és egy Mazdát (egy Suzukit vagy bármi mást) szeretne, ez már ugyancsak szöget üt még a leghithűbb keresztény fejében is. Eme bizonyos jó keresztény számára az sem teljesen világos, miért van az ő lelkipásztorának a háza tetején parabolaantenna és a dolgozószobájában videó, amikor neki nincs és valószínű, hogy a büdös életben soha nem is lesz. Nyilvánvalóan nem várható el, hogy a papi kötelességét becsületesen végző lelkipásztor üres estéit csak a breviárium olvasgatásával üsse agyon. Az egyház szóban forgó képviselői viszont (elsősorban a fiatalabb generáció) nem nagyon akarják megérteni, hogy a vallási közösség tagjai számára a pap nemcsak Isten igéinek közvetítője, hanem követendő példakép is, s ha valakinek, hát elsősorban neki kellene példát mutatnia életének minden percében. Furcsán fogja föl munkáját az orvostársadalom néhány képviselője is, illetve dehogyis munkáját, hiszen az emberek gyógyítása nem murka, hivatás, a szó legnemesebb értelmében, amelyet minden korban a legnagyobb tisztelet, már-már vallásos áhítat övezett. Hiszen az az ember, aki meggyógyítja nyavalyáinkat, nem lehet közönséges ember, egy kicsit varázsló, sámán, sötét titkok tudója is. Eme áhítatos tiszteletnek köszönhetően sok szülő élete legnagyobb álmának tekinti, hogy gyerekéből fehérköpenyes gyógyítót faragjon. Hogy a gyereknek netán semmi hajlama sincs hozzá, az teljesen mellékes. Az orvosi kar máig a legnépszerűbb karok egyike. Nyílt titok, hogy mennyibe kerül egy felvételi vizsga, hogy kinek, mikor, milyen nagyságú kenőpénzt kell fizetni. Ennek köszönhetően a frissen diplomázott orvosok úgy tekintik az easculapi esküt, mint némelyek a házasságit. Mindmáig előttem van rokonom riadt arca, aki öt perccel a busz indulása előtt vette észre, hogy nincs nála százkoronása.- Most mi lesz - rémüldözött - orvoshoz megyek, és nincs nálam százas. Rémülete egy kicsit mulatságos volt, de egy kicsit dühített is. Hát pénz nélkül már nem is lehet orvoshoz menni? Ahogy az ápolónő automatikusan írja fel a receptet, üti rá a pecsétet, hasonlóképp a jól idomított páciens is automatikusan dugja a doktor úr zsebébe a fehér borítékot. A betegek többsége fél, hogy a megfelelő pénzösszeg leszurkolása nélkül esetleg kutyába sem veszik, vagy csak úgy tessék-lássék ápolják majd. Eme viszolyogtató helyzet kialakulásáért nyilván nemcsak az orvosok a felelősek. Hibásak azok is, akik rendszeresen előhúzzák a borítékot minden apró-cseprő kezelés után. Beszéljünk végül a tanítókról, akikkel élete folyamán hosszabb-rövidebb időre mindenki kapcsolatba kerül. Mindnyájan emlékszünk olyan pedagógusokra, akikre egész életünkben hálával emlékezünk. Voltak - és vannak- közöttük szigorúak, humorosak, voltak, akiket szerettünk és voltak, akiktől tartottunk. Ami közös volt mindegyikben: az az elemi vágy, hogy átadják tudásuk legjavát. Mivé lett mára ez a szellem, a „fáklyák" nagyszerű hivatástudata? A fáklyák kihunytak, újak meg nem nagyon gyulladoznak, legfeljebb pislákolnak. A frissen diplomázott pedagógusok szakmájuk iránti viszonya kétségbeejtő. Sokan közülük úgy tekintenek hivatásukra, mint bármilyen más munkára. Mondjuk, mint az ásózásra. Az ember ásózik, aztán földbeszúrja a szerszámot, és elmegy ebédelni. Hová tűnt az a lelkesedés, amelynek köszönhetően a legeldugottabb településeken is táncegyüttesek, színjátszó csoportok, hagyományőrző énekkarok alakultak? A mai pedagógus ledarálja az anyagot, aztán becsapja az osztály ajtaját, és hazamegy. Vállalkozik. A pénzorientált üzleti tevékenység összeegyeztethetetlen a pedagógia szellemével. Tanítani életforma, a pedagógusnak bármikor készen kell állnia arra, hogy tudását átadja. Az nem lehetséges akkor, ha csak délelőtt tanít a pedagógus, délután meg teszem azt maszek kereskedő. Kétségbeejtő fiatal diplomásaink műveltségi színvonala is. Talán nem is az a baj, hogy nem tudják fejből eldúdolni Verdi valamelyik operáját, vagy hogy nem olvassák éjt nappallá téve a világirodalom klasszikusait. A baj ott van,fel sem merül bennük a tartalmasabb szórakozás iránti igény. Harminc könyv a polcon (Dallas, Ufómagazin, Twin Peaks stb:) és ezzel vége. A pedagógusnak is joga van a saját élethez - mondta pedagógus ismerősöm kihívóan, mikor színházba invitáltam. Ha ez úgy van, ha valaki el tudja magában osztani: délelőtt tanítás, délután „az én életem“, akkor itt valami nagyon nagy baj van. Akkora, hogy nagyságát ma még igazán fel se tudjuk fogni, mert a következmények csak egy-kéthárom generáció múlva jelentkeznek. Nem valószínű, hogy ez a helyzet a közeljövőben megváltozna. A pedagógustársadalomban még nem érvényesek a piac törvényei. Mivel kevés a tanítónk, bárki bármilyen színvonalon oktat, biztos munkahelye van. így aztán megengedheti magának, hogy legyen ún, „saját élete“, amelybe belefér akár az üzleti vállalkozás is. Végezetül hadd idézzek egy közmondást: akinek nem inge, ne vegye magára. Ha igazi pap, orvos, tanító vagy, ez az írás nem a te inged. TÓTH FERENC
