Szabad Újság, 1993. május (3. évfolyam, 101-123. szám)
1993-05-10 / 106. szám
4 Szabad ÚJSÁG Mezőgazdaság 1993. május 10. ,, Földrengés“ — be nem váltott ígéretekkel Julcsa, Áron és a többiek- Ha kevés az ideje, a Szemanékhoz ne menjen, mert azok ki se látszanak a panaszból! - kapom a furcsa tanácsot az egyik bodrogszerdahelyi járókelőtől, amikor útbaigazítást kérek a község és a környék legnagyobb magángazdájának hollétét illetően. A hosszú település kisgéresí ágának legeslegutolsó házában lakik a keresett gazdálkodó család. A faluszéli porta már messziről kitűnik a többi közül, hiszen az emeletes ház udvarában és kertjében annyi a mezőgazdasági erő- és munkagép, hogy azokat felsorolni is nehéz lenne. „Nappal dolgozunk, éjszaka jajgatunk“ A portán belül két idős emberre bukkanok. A 73 éves Szeman Mihály az istállóban foglalatoskodik. Felesége - aki nemzetiségét tekintve szlovák - pedig éppen a konyhában sürgölődik. A Cékéről származó csupa élet asszony (miután a személyazonossági és újságírói igazolványom alapján kizárja annak a veszélyét, hogy egy szélhámossal van dolga) szívesen nyilatkozik az őket ért sérelmekről, és a farmergazdálkodásban szerzett tapasztalatokról.- A férjem legénykorában az apámmal katonáskodott. Összebarátkoztak, majd engem is megismert, s belémszeretett. Mivel a vonzalom kölcsönös volt, a felesége lettem, és követtem őt szülőföldjére, erre a magyar vidékre. Negyvenhétben az én szlovákságomnak köszönhetően elkerültük a kitelepítést. A földek kollektivizálása után Mihály a vasúthoz került, én egy gabonatárolóban kaptam munkát. Szorgos egyhangúságban teltek az évek, évtizedek, mígnem a jóisten egyszercsak megmozdította, megrázta ezt a diktatórikus világot. Még a termőföld is beleremegett. Kivett magából néhány törvényt. A múltkor vettem a fáradtságot, és felutaztam a fővárosba, hogy megmondjam a magamét a mezőgazdaságot bitorló minisztériumi fejeseknek. De erről majd a lányom fog magának bővebben beszélni, mert, tudja, ennek a hatalmas farmnak ő a vezetője. Mi már öregek vagyunk az irányításhoz, a munkát azonban még vállaljuk. Tudja, az úgy van, hogy nappal dolgozunk, éjszaka meg jajgatunk egy sort, majd a napfelkeltével ismét igába hajtjuk magunkat. És ez így megy napról napra, immár harmadik esztendeje. Kilencvensen az elsők voltunk, akik éltünk a törvények adta lehetőségekkel. Ám a törvények lassan segítség helyett kezdenek kerékkötővé változni. De megérkezett a mérnöknő lányom, folytassa ő a kálváriajárás történetét. A hetedik generáció: hazajáró kísérlet Mártuskáról, a farmot irányító csinos „gazdasszonyról“ annyit hadd mondjak el elöljáróban, hogy két érettségivel és egy diplomával rendelkezik. Az édesanyja által „földrengésnek“ nevezett változásig hat éven át a Karlovy Vary-i gyógyfürdő igazgatóhelyetteseként dolgozott. Mellesleg tizenhét esztendeje jogászként (is) tevékenykedik. Férje cseh nemzetiségű szemsebész. Az átfogó ismeretekkel, kiváló szervezőkészséggel és kiapadhatatlan akaraterővel bíró fiatalasszony jelenlegi foglalkozása: önálló mezőgazdász. Az elmondottak alapján menten felmerül a kérdés: hogy kerül a csizma az asztalra, avagy miként lesz egy jogásznőből, városi tisztségviselőből, egy másik országrészben (ma már különálló országban) élő állampolgárból, egy nőből, magángazda? A kérdésre Mártuska válaszol, akinek a nyilatkozatából még sok egyéb is kiderül.- Nézze, én elkerültem a szülőföldemről, de a gyökereim itt maradtak, a hazai talajban. Bár furcsa, ha most mégis idegenként vagyok Itthon, idegen állampolgárként igazgatom a gazdaságunkat. Csehországban mindenem megvolt, igazán jól éreztem magam, gondtalanul éltünk, de amikor arról értesültem, hogy visszaigényelhető az ősi juss, egy percig sem haboztam. Vonatra ültem, és azzal a szándékkal állítottam be a szüléimhez, hogy visszavesszük a földet, majd újraindítjuk a gazdaságot, amit egyszer hatalmi szóval már leállíttattak. Kikutattam, hogy családfánkon én vagyok a hetedik generáció, akinek ehhez a közel félszáz hektár földhöz igenis köze van. Nos, a „kockát“ elvetettem: vállamra vettem az ügyintézés, majd a gazdálkodás megszervezésének minden terhét. Azóta „kétéltű“ lettem. Havonta ingajáratban vagyok Karlovy Vary és Bodrogszerdahely között. Ebből három hetet földközelben, egyet pedig „külföldön“, városi környezetben töltök... A mezőgazdaság peremén Szóval megindítottam a visszaigénylést. A földeket még aránylag simán megkaptuk, de a hajdanán elkobzott egyéb vagyontárgyakkal, a holt és élő „leltárral“ már gondok adódtak. Az egykoron eltulajdonított vetőmagért és istállótrágyáért ugye nem jár semmi?! A ló helyébe egy csikót kaptunk, de micsoda utána járással! A gépek ellenértékeként kiutaltak egy boronát, amit egy hónap múlva visszavittek. Sajnos, a helyzet olyan, hogy a föld eredeti gazdái, tulajdonosai még mindig törvényen kívül érzik magukat. Az eddigi használók, haszonélvezők csak a kitartó követelőzéseinkre, a tántoríthatatlan makacsságunkra hajlandók reagálni. Most is az „állami szektor" az előbbre való. Kihasználva az előző kormány kedvező támogatáspolitikáját, - s mivel tisztességes szolgáltatás nem lévén, erre amúgy rá voltunk kényszerítve - többszázezer korona értékben vásároltunk erő- és munkagépeket; traktort, vetőgépet, ekét, kultivátort és univerzális betakarító kombájnt gabonára, borsóra, babra, zöldségre, szójára ... Kilencven őszén két hektáron barackost, s ugyanekkora területen szőlőoltványokat telepítettünk. A következő esztendőben a gabona mellett 6 hektáron szóját, 2 hektáron pedig dohányt is termesztettünk. A szóját idegenből jöttek learatni (akkor még nem voltak gépeink). A jónak mondható termést eladtam. A dohánnyal az volt a helyzet, hogy a palántákat egy közeli szövetkezettől vásároltam, darabját 30 fillérért. Mint később kiderült, selejtes ültetőanyaggal szúrták ki a szemünket, de hála a kimerítő gondoskodásunknak, fél tonnával még így is nagyobb hozamot értünk el hektáronként, mint a „hamis palántaárus“ szövetkezet. A faluban negyven esztendeje nem termesztettek dohányt, ezért a segíteni járó idős asszonyoknak külön örömükre szolgált, hogy újraélhették a kötözés és csomózás már-már elfeledett hagyományát. Tavaly még korai krumplival bővítettük a vetésforgót. Az idén többtucatnyi zöldségfélével, 10 hektáron pedig dinnyével próbálkoztunk. A várható termésre már vevőt is találtam egy maszek kereskedő személyében. Szeman Mihály, Áron társaságában Amit eddig elmondtam, vagyis végzett tevékenységünk csak egy részét képezi annak a tervnek, amelyet az előző kormányzat szakembereinek a biztatására és felkérésére, illetve támogatásával kívánnak megvalósítani. Vesszőfutásban Vesszőfutásom története szolgáljon másoknak is okulásul: mifelénk az állam irányítóinak a szava fabatkát sem ér! Két évvel ezelőtt, 1991-ben az akkori mezőgazdasági minisztérium egy tudományos-szakmai szimpóziumot tartott Zólyomban, amelyen én is résztvehettem. Itt történt meg az a bejelentés, hogy az állam szorgalmazza és támogatni kívánja a vidéki agrárturisztikai létesítmények kiépítését, szerte az országban. A tárca jelenlévő felelős szakembereinek elmondásából kiderült, hogy nyugati típusú családias) mintafarmok felépítéséről lenne szó, s erre a célra (vagyis a „mintapéldányok“ elkészítésére) 280 millió koronát áldoznának. Mivel fantáziát láttam a dologban, s mivel végzettségemet és szakmai, gyakorlati tapasztalataimat illetően is képes voltam felmérni egy ilyen vállalkozás mibenlétét és távlati jelentőségét - kérdéseimre és szándéknyilatkozataimra a minisztérium 1992. I. 28-án levélben felkért és bátorított a tervek elkészíttetésére és a majdani kivitelezésére. Ezt követően felvettem a kapcsolatot az ilyen létesítmények tervezésében és építésében járatos ausztriai Wolf céggel. Katalógusaik, szakmai tanácsaik és saját elképzeléseim alapján egy liptószentmiklósi céggel elkészíttettem, majd benyújtottam a terveket a megbízóimnak. Eredetileg 117 millió koronával járultak volna hozzá a tervek kivitelezéséhez, melyet hat hónap leforgása alatt építettek volna fel külföldi (vagy hazai) vállalkozók. Rövidesen összefoglalva: az agrárturisztikai célokat szolgáló mintafarm a barackoskert mellett létesült volna, s az állattenyésztés és a növénytermesztés részéről produkált termékek részbeni „házi“ feldolgozására kialakított miniüzemeken kívül egy lovarda (hintószolgálattal), egy teniszpálya és egy kis szálloda is hozzá tartozott. Nos, erre a minisztérium, a megbízóm azt a választ adta, hogy nekik más elképzelésük van egy ilyan létesítményről, és különben is, ők már beszerezték a szükséges tervdokumentációkat. Következésképpen: nekem erre egy fillért sem adnak, de ha ennek ellenére meg akarom valósítani, csak rajta, forduljak a magángazdákhoz támogatásért, vagy vegyek fel kölcsönt. Ahelyett, hogy most részletezném az ügyben lebonyolított levélváltások és személyes megbeszélések, számonkérések és hasztalan felháborodások tartalm(atlanság)át, hadd mondom még el, hogy a (meghitelezett) tervdokumentációkért 250 ezer koronát kell fizetnem. „Természetesen" a minisztérium arra sem ad garanciát, hogy a bankból kölcsönt vehessek fel. No meg a bank is csak uzsorakamatra és legfeljebb nyolcéves visszatérítés mellett hajlandó meghitelezni a vállalkozásomat, amiről még mindig nem mondtam le. Hiszen szeretném, ha behozhatnánk azt a késést, amit apáink negyven év alatt veszítettek. Szeretném, ha új munkalehetőségeket adó létesítményekkel gyarapod(hat)na a térség, miközben új arculatot nyerne ez a szomorú ábrázatú táj. Mossák kezeiket Az én példámon is bebizonyosodott, hogy a hatalom berkeibe nem lehet kívülről betörni. Az állami monopóliummal és tisztségviselőkkel szemben teljesen esetlen és esélytelen a magamfajta megszállott magánvállalkozó. Mert van ugye egy negyedmilliót (nékem adósságot jelentő) érő tervem és két esztendőre érvényes építkezési engedélyem, továbbá van elegendő kitartásom és önbizalmam, de nincs támogatóm, hitelezőm. Meg nincs kormány, miniszter, bank, akiben, amelyben bizalmam volna, aki(k)ben hinni tudnék. Az új kormány új minisztereit is „megkörnyékeztem“ a régi kormány régi minisztereinek beváltatlan és fedezet nélkül kiállított „váltójával“, de ők csak mossák a kezeiket. Tudomásul kell vennem, hogy a mostani illetékesek sem bíznak a vállalkozó szellemű, saját ötletekkel és önálló gondolatokkal előrukkoló cselekvésre elszánt emberekben. Ez idő tájt, egyedüli reménységeink, a hulladékanyagból összetákolt istállóban növekvő állataink: a négy fejőstehén, az anyasertés, valamint Julcsa, a „restitúciós“ csikó, továbbá mindannyiunk kedvence, a furfangos és futkosó bikaborjú, akit ki tudja, mivégre Áronnak kereszteltünk el... KORCSMÁROS LÁSZLÓ KÖRNYEZETVÉDELMI GONDOK A BODROGKÖZBEN ÉS AZ UNG-VIOÉKEN Hűvös vagy átlagos időjárás esetén 4-5, melegebb időben már 2-3 nap is elég ahhoz, hogy víz nélkül szomjan haljunk. Ez a csodálatos folyadék, ami nélkül elképzelhetetlen az élet minden ismert formája, nagyon egyenlőtlenül oszlik meg a Földön. Nekünk, akik a kontinens belsejében élünk, csak a folyó- és állóvizek jutottak, mégis baj van velük. Ha sok jut az áldásból - mondjuk árvíz esetén - akkor is, vagy ha kevés van belőle, akkor is. Vidékünk felszínét, jellegét a folyóvizek alakították ki sok évezredes munkával. A víznek köszönhető a síkság formája, a sok üledék, holtág és elhagyott meder. Ha rátekintünk a térképre, azonnal feltűnik, hogy a jelentősebb folyóvizek (az Ondava kivételével) mind a terület délkeleti oldalán találhatók. A fő vízgyűjtő a Bodrog - ebbe torkollik az összes többi folyóvíz. A Tisza nem tipikus eset. Határfolyó egy kis szakaszon, párhuzamosan folyik a Bodroggal, amellyel Tokajnál találkozik. Ez a párhuzamosság nagyon jellemző az Alföld északkeleti nyúlványának folyóira és egyben oka annak, hogy a múltban az áradások hatalmas károkat okoztak. Az itt megtelepedő ember évszázadok óta harcot folytatott a szántóföldért és rettegett lakóhelyéért. A folyók megzabolázásának tervei csak a múlt század második felében váltak valósággá, a munkálatok pedig csak a századfordulón értek véget. Megrövidültek a folyók, eltűnt a sok kanyarulat, gátak közé szorult a rohanó víz és szivattyúk emelik a belvizet a folyó hullámterébe, ha kell. Az eredményt tekintve viszont nem minden szempontból lehet a mai kor embere elégedett. Vajon tényleg jó-e, hogy a kisebb patakok zöme, majdnem az egész Ondava, az Ung egyes szakaszai, csatornaszerüen vannak kialakítva szűk hullámtérrel? Még szerencse, hogy a Latorca, Bodrog és a Labore nem jutottak erre a sorsra, bár az igyekezet megvolt hozzá. Annyit megállapítottunk, hogy a gátak valóban sok száz hektár termőföldet és több községet szabadítottak meg az árvíztől. Mégis aligha fogadható el az olyan megoldás, amely csak arra irányul, hogy a felszíni vizek minél hamarabb leszaladjanak, eltűnjenek. A csapadékos, belvizes esztendőkben az igyekezet még csak érthető, de ilyen év igen kevés van; 1980 óta egy sem volt, és sajnos az egész rendszer egyirányú, jelenlegi formájában nem teszi lehetővé azt, hogy a folyók felől megvalósítható legyen például valamely állóvíz szintjének emelése vagy egy-egy kiszáradt mocsár feltöltése. Alaposan lelohasztotta a lelkesedést az a megállapítás, hogy a folyók lerövidítése gyorsította az iszaposo-Élettér dást és a sekélyedést, kiderült, hogy senki sem számolt a kárpátaljai folyószakaszok szabályozásával és a tiszai tározók megépítésével. így a hetvenes évek végén a „százéves vízre“ tervezett gátakat az ár egymás után kétszer is átszakasztotta. A folyóvizek minőségének romlása - még ha nem is hanyagoljuk el a kommunális szennyeződést, mint tényezőt - zömmel a terület határain kívül történik. Tehát a szennyeződés „importálódik“ más vidékekről. Igazán tiszta folyónk - tehát I. osztályú vízminőségű - nincs is. A hegyi patakokat még talán ide sorolhatnánk, de ezeket is elérik a savas esők. Ugyan magas vízállás esetében javulnak a mutatók, de ez csak átmeneti jelenség. A Tisza és a Latorca keleti szakasza II osztályba sorolható, ami még elfogadható. Szigorúbb - III. osztályú - jegyet kap a Latorca Csicsertől nyugatra és a Bodrog is. A Labore vize már a IV. osztály felé mutat, hiszen iparvidékről érkezik. Igazi fekete bárány az Ondava a maga IV - V. minőségű jegyével és ma Európa legszennyezettebb vizeit juttatja a Bodrogba. A felszín közeli vizek minőségi mutatói sem a legjobbak. Elég kiemelni egy mutatót - az átlagos nitráttartalmat. A Bodrogközben és az Ungvidéken jóformán nincs olyan falu, ahol a kutakban levő víz- amely csecsemők által is fogyasztható - nitráttartalma kevesebb lenne, mint 15 mg literenként. Ezzel szemben a községek 70 százalékában ez az érték meghaladja a 150 milligrammot, amely már emberi fogyasztásra alkalmatlan. Az okok közismertek- a nitráttartalmú műtrágyák széles körű alkalmazása, de szenynyezik a talajvizeket, a helyi, rosszul szigetelt emésztógödrök, trágyatelepek és szikkasztók is. Külön figyelmet érdemelnek a mocsarak és tavacskák. Jótékony szerepük felbecsülhetetlen, mégis a legutóbbi évekig máson sem dolgoztak, mint azok megsemmisítésén. Hiába írta alá a volt Csehszlovákia az ún. ramsari szerződést, amely kötelezte az államot az élővizek védelmére, rendszeresen folyt a lecsapolás, a mocsarak kiszárítása, a homokdombok likvidálása - amelyek mindegyike egy kis víztároló -, az eredmény nem is maradt el. Vidékünkön a csapadék sohasem volt képes fedezni a mezőgazdaság vízszükségletét. Az utóbbi két száraz évtizedben pedig a meglévő tartalékok is kimerültek. Ezt pótolták egykor a kis állóvizek párolgásai, a bőséges harmat, a talajközelben szivárgó víz, az időközben megritkított erdő- és bokorsávok. Ezek pumpálták a talajvizet, és ezek őrizték meg. Tehát sajátos és kedvező mikroklimatikus helyzet alakult ki, lemondva a szántóterület egy részéről a gazdálkodó csak nyert a másik oldalon- a talajnedvességen. Az ivóvíz önmagában külön téma - bár több reményteljes mélységi és tisztavízű forrást tártak már fel, az állam nem végez nagyobb beruházásokat. Megelégszik az egyre apadó és olajszennytől veszélyeztetett battyáni kutak üzemeltetésével. A Bodrogközben és az Ung-vidéken az emberek a víz tekintetében meggyőződéses környezet- és természetvédők lettek. Annak a tapasztalatnak az alapján, amelyet a kényszer és a szükség szült meg. BOGOLY JÁNOS
