Szabad Újság, 1993. május (3. évfolyam, 101-123. szám)
1993-05-07 / 105. szám
Szabad ÚJSÁG 7 1993. május 7. Szabad fórum Olvasóinknak, munkatársainknak kínáljuk: ez az oldal (hetente vagy kéthetente) a szabad szájúak rovata. Névvel, vagy név nélkül, de akár álnéven - szájzár nélkül - ki-ki azt írhatja meg, amit még hangosan sem mert kimondani, óhaját, sóhaját, bánatát, sérelmét, kivel, mivel van baja, kit vagy mit imád és utál, akkora szabadossággal, amekkorát a nyomdafesték pirulás nélkül eltűr. A szerkesztőség nem korrigál, de felelősséget sem vállal. Süvöltsön a szelep! A Jég birodalom fogságában A polihisztor kolduló dervis Jánosík bejött, a jókedvem meg kiment. Különben is ideges voltam nagyon. Már harmadszor számoltam át a kübli mögé, éjszakai szálláshelyükre hazatért svábbogaraimat. Kettő hiányzott. Az apró rusnya jószágok felcsaptak vállalkozónak. Arra vállalkoztak, hogy az asztalomról elcsenik a kenyérmaradékot. Én meg erre felcsaptam kormánynak. S lecsaptam rájuk. Aztán ott ütöttem őket, ahol csak értem. Hogy miért? Csak. Már magam sem értem. De hát a kormány sem érti... Meg aztán a kormány nem köteles megindokolni, mit, miért tesz. A mi demokráciánkban legalábbis nem. Szépen is néznék ki.- Kellemes jó estét, kedves kis főellenség - köszöntött cellaváram robusztus porkolábja -, hát hogy ityeg a figyeg? Megszeppentem. Elszoktam máraz efféle udvarias, nyájaskodó beszédtől. Fegyőrömnek szemmel láthatólag irtó jó kedve volt. Én pedig félni kezd-Szervusz DEMOKRÁCIA! tern. S gyorsan az ágyam végébe kotródtam. Az ecetfaképű óriás úgy nézett ki, mint egy megbolondult májusfa. Lábán hatalmas, ormótlan, ám vadonatúj bakancsok éktelenkedtek. A kisebbiken, a ballábamon három magamfajta cingár alak biztonságban lehajókázhatott volna az elzárt Duna ünnepélyes kinyitására Bősig. Nadrágját kalapáccsal vasalhatták, annyi volt rajta a ránc, a gyűrődés. Fehér inge azonban csodálatos volt. Rengeteg zöld, fű színű, meg sárga, mustár színű és világos barnás, tormás virslire emlékeztető folt virított az elején. De ez még mind semmi. Ezt még megálltam volna szó nélkül valahogy. A baj az volt, hogy Jánosíkom énekelt is. Négy svábbogár már az első hangfoszlányok után öngyilkosságot követett el: eszeveszett sebességgel nekirohantak a kivilágítatlan éjjelinek. Pár másodperc múlva meg már valóságos pánik tört ki a rovarok között. Csáp(Z. L. FELVÉTELE) jaikkal őrült csápolásba kezdtek, mintha a Beatrice „szalonzenekar" koncertjén lennének. Néhányuk habzsolni kezdte a csótányirtó készítményt. A közeli Nagytemplomban ütni készült a harang, de ijedtében elharapta a nyelvét. No, ennek fele se tréfa, mértem fel azonnal a helyzetet, épp itt az ideje, hogy megállítsam az öngyilkossági hullámot, még mielőtt ki kellene üríteni az egész műintézetet, és Jánosíkhoz fordultam. Beszéltetni akartam. Amíg beszél, gondoltam, nem tud énekelni.- Mi ez? - szögeztem hatalmas mellének a kérdést.- Tetszik, ugye? - kérdezett vissza és büszkén kihúzta - alólam az ágyat. Végignézett magán, majd az ingére bökött:- Börtönblúz. Muszáj volt elröhögnöm magam, ő meg a derekához kapott. Már azt hittem, a veséje görcsölt be, de csak a gumibotját rántotta elő. A takaros kis munkaeszközt szelíden az orrom alá igazította.-Szagolj Kántor... Tudod, ez micsoda? Mondtam volna, már kész is voltam a válasszal, ám megelőzött.- Kommunista kolbász. Emlékezhetsz rá, régebben, május elsejéken, a rakoncátlankodók között osztogatták. A fűszeresebbje sokaknak sok fejfájást okozott... Egy rendőr hogy ünnepeljen? Különösen május elsején, a munka ünnepén? Tudtam a választ, de mivel még csak második kérdés volt, ennyi pénzért nem akartam megmondani.- Hát munkával, nem? Neki meg - filozofált tovább az elfuserált Konfucius - mások verése volt a munka. És bizony sokszor nagyon jó munkát végeztek. .. Egyébként ne félj, hamarosan visszatérnek a régi szép idők. Képezik már a háromezer főből álló csuklyás-maszkos elitkommandót, az emlékezetes nemzetközi focimeccsen kiválóan helytállt,, fekete sereget“. Szegény jó Mátyás királyunk, foroghat a sírjában. Vitézeinek holló díszlett a mellvédjén, ezeknek meg hiénafej illene a címerükbe. Porkolábom elújságolta, hogy május elseje ma is a munka ünnepe volt egynéhány országban. Csakhogy legfőképp a terroristák munkálkodtak. S, mondhatom, a hírek szerint alapos munkát végeztek. Igen, ma május elseje volt. Az ablakom alatt tombol a május, tombol a kánikula. Moszkvában hidegebb volt. Ott a kommunisták tomboltak.- Azt tudod ugye - térített vissza a rideg valóságba fegyőröm szava -, hogy május elseje az átkosban a kikelet és a hazaszeretet ünnepe volt?- Hogyhogy?- Hát mindenkinek ki kellett vonulnia, holott mindenki inkább haza szeretett volna menni. Jánosík felnyerített. Lehunytam a szemem. Egy pillanatra a lóversenypályán éreztem magam. Már épp szólni akadam, hogy megteszem őt nyerőre és befutóra, amikor vállamra tette szőrös bal manösát.- Nézz a szemembe. Lopva ráemeltem a tekintetem.- A jobb kicsit gyulladt. Persze azon melegében megbántam, hogy megszólaltam.- A telkemet lásd benne - zuhant le mellém a vaságyra ne a szálkát keresd. Sajnálni kezdtem. Valami baja lehet, hisz eleddig, amikor nyájasan beszélt, idő nagyokat szokott rúgni. Most meg még a tyúkszememre sem lépett. Igaz, nincs is tyúkszemem...- Az a baj testvér - nyögte két, ágyúlövésnek is beillő horkantás között -, hogy mi már leszakadt szomszédaink nélkül is nagyon szakadtak vagyunk, már nélkülük is csehül állunk. Testvéred neked a hóhér, volt már a számon a válasz, de még idejében visszaszívtam, meggondoltam magam, med nem testvére, csak unokabátyja az utolsó élő ítéletvégrehajtó, és megjegyzésem kiadós verés forrása is lehet.- Nagy Nyájas Vezérünk, az utolsó polihisztor, akit azonban egyre többen már csak kolduló dervisnek neveznek, azt Ígérte a minap - folytatta a megkezdett gondolatsod -, hogy hamarosan jobbra fordul a sorsunk, mert megtalálta a Kánaán felé vezető legrövidebb utat. Én viszont úgy látom, ez az út a Holt-tengeren keresztül vezet... Többet nem szólt, med rajtaütésszerűen elaludt. Kisvádatva azonban felriadt és ordítozni kezdett.- Kérem gyorsan a poharakat.- Miféle poharakat? Csak ekkor nyitotta ki a szemét.- Jaj, azt álmodtam, hogy fröccsöntő vagyok a majálison.- Micsoda?- Hát csapos. S elfogyott a pohár. Nehézkesen feltápászkodott az ágyról.- Megyek - mondta med még itt rekedek, aztán tévedésből itt tadanak, s legközelebb négy vagy öt év múlva mehetek haza. Az ajtót óvatosan tette be maga mögött... ZOLCZER LÁSZLÓ Elő-előjöttek azéd a télen is. Aztán ahogy fokozatosan enyhülni kezdett az idő, mind gyakrabban jelentek meg a bérházak között. Most meg már minden hétvégén jönnek. S a megszokott módon nekilátnak. Sorra veszik a konténereket. Az egyikük először is egy hosszabb karóval beletúr a szemétbe, megvizsgálja, mit lehetne vinni. Majd két társa azonnal válogat. Vajon mit lehetne belerakni az agyonkoptatott zsákba. S azéd bizony akad jó néhány dolog. Szomorú - persze, nem nekik, az éhezőknek -, hogy kenyér, kifli még mindig van bőven a konténerekben. De találnak ott mások által már megunt - igaz, még viszonylag jó állapotban lévő - ruhadarabokat, egészen tűrhető minőségű cipőket, nem is annyira megnyuvasztott játékot... Elégedetlen teszik le a konténer mellé az ,,édékeket“, majd megfontoltan összehajtogatják a ruhadarabokat - s belerakják a zsákba. És az egyik kuka meg is lenne, indulás a következőhöz... Az ő életük így zajlik. Majd eltűnnek egy hétre, ki tudja, hová, de aztán ismét megjelennek. Es újra beindul a szokásos folyamat... Mi van ma, kedd? S ezek megint itt vannak? Ja, nem, ezek nem ők. Szóval újak jöttek. Igen, sajnos, egyre többen vannak. Valahogy kezdjük őket már megszokni. Med mostanság, amikor szüntelenül demokráciáról meg piacgazdálkodásról szajkóznak vezető politikusaink, nap mint nap találkozunk velük. Med ők is köztünk élnek. A guberálók... (susla) \IY CICA'N DO B tf C|^ Tsúszó Sándor ősei praedialista nemesek Forgatom kezemben Tsúszó Sándor precízen megszerkesztett jó állagú papíron megjelentetett - Emlékkönyvét, melynek borítóján lilás mezőben piros nyulacskák sorakoznak. Csak a tojások hiányoznak mellőlük, ami nagy kár, ugyanis tojás van bőven, de - a vadászok szerint - nyuszi annál kevesebb. Node nem a nyuszkókról óhajtok szólni hanem a Tsúszó dinasztiáról, hiszen gyökerei tudomásom szerint a Zsitva völgyébe nyúlnak. A téma annak kapcsán ötlött fel bennem, hogy Tsúszó Sándor lelkes kutatói egy könyvvel rukkoltak elő, amely a szlovenszkói magyar sorsok kálváriájának tanúbizonysága is lehetne... Kezdem ott, hogy Gábor fiam valamikor a nyolcvanas évek végén, de minden bizonnyal még a bársonyos forradalom előtt beszélt nekem a költőről, Tsúszó Sándorról, és említette, hogy a méltatlanul elfelejtett zseni Nyitrával, Lévával, s talán Verebéllyel is kapcsolatba hozható. A fentiek hallatán nyomban felvillan bennem, hogy én bizony vadásztam Verebélyen egy Csúszok, Csúszocska, vagy talán Tsúszó nevű emberrel, aki a maga módján eléggé különc embernek tűnt. Türelmesen vádam tehát a következendő vadászidényre, ami november havában be is köszöntött. Azon a bizonyos vadászszombaton alaposan szemügyre vettem az agg vadászt, Csúszó tatát és az első kör után, amikor a tiltott „célzóvíz“ hatására szabadabb a hangulat, eléálltam. Katonásan szalutáltam, - akár egy kanadai hegyi vadász is megirigyelhette volna és imigyen szóltam:- Uram, engedje meg, hogy néhány szót válthassak önnel, jobban mondva egy dolog felöl szeretném megkérdezni!- Kérdezzen csak bátran! - mondta és közben visszaszalutált.- Csúszó úr - kezdtem bele biztatására -, ha meg nem sértem: mit tud ön Tsúszó Sándorról, a költőről, talán rokonok voltak?- Az én nevem Szabó, és ne „Csúszokozzon“ itt nekem - válaszolta pulykamérgesen -, mert úgy fenéken teremtem, hogy azon csúszik majd haza! Talán mondanom sem kell, hogy verebélyi vadásztársaság minden tagja kétrét görnyedve fuldoklóit a röhögéstől, mivel a gúnynevén szólítottam az öreget, amiéd azt a guta kerülgette a haragtól. A kedvemmel együtt sajnos az idő is elromlott. A köd még befejeztük, de a rossz időre való tekintettel a vadászgazda lefújta a vadászatot. Gyorsan terítéket készítettek a lőtt vadból, közben előhúztam a megmaradt célzóvizet, és öntöttem egy-egy kupicával, ami nagyon jól esett a bőrig ázott embereknek. Az öreget is megkínáltam, mivel láttam, hogy nagyokat pislant a pohár felé. Elfogadta:- Na, öntsön egy kupicával nekem is, már nem haragszom magára! Essünk túl a dolgon, holnap délután jöjjön el hozzánk, az asszony talán bővebbet is tud mondani - mondta, és a második pohárka után keményen megrázta a kezemet... Másnap talán négy óra lehetett, amikor Szabóék ajtaján kopogtattam. Szívesen fogadtak, hogy simábban csörgedezzen a beszélgetés patakja, bor és pogácsa került az asztalra, amelynek kellemes, sós, tepedős illata betöltötte a szobácskát. Szabóné, Vilma néni jó mesélőnek bizonyult, minden szavát érdeklődéssel figyeltem. Elmondta, hogy édesanyja Tsúszólány volt, a család egyházi vagy praedialista nemesi jogokat élvezett hajdanában, a verebélyi Praedista Nemesi szék tagjai voltak. Bizonyos ága Szelepcsényben, mások Nemesdicskén éltek, végig a Felső-Zsitva völgyében isméd volt a név. Ám a szabadságharc leverése után a nemesi széket feloszlatták, megszüntették, s miután a praedialista nemesség nem tudta gyakorolni előjogait, a szlovák környezetből magyar vidékre vándoroltak. Néhány család azonban itt maradt, földet vásárolt, és maga művelte bidokait, de mindig büszkék maradtak nemes őseikre. A családnak volt egy Sándor nevű sarja is, róla azonban csak annyit tudtak, hogy úr lett belőle, de még a sátoros ünnepek alkalmával sem látogatott haza. A legenda nagyon összetéveszti a család másik férfi tagjával, Gézával, aki Esztergomban papnak tanult, majd később szerzetes lett belőle. Ám a második világégés nagyon összekuszálta a családi szálakat. Az öregek elhaltak, csak Vilma néni maradt a vádán, és boldog házasságban élt férjével, István bácsival, így lett belőle Szabóné. A háború után azután megjelent Géza bácsi, de nem ám reverendában, hanem Huszák kísérőiéként érkezett egy pádküldöttséggel, a szomszédos' Zsitvagyarmati Szövetkezet megalakulását megünnepelni. Bizony a család szégyenkezett is a szerzetes pádvezető miatt. Végül a Pravdának egy megsárgult, de gondosan megőrzött példányát tette az asztalra Vilma néni, amelynek címfotóján a májusi manifesztáció tribünje volt s a kép baloldalán bekarikázva egy zászlócskát lobogtató férfi, Géza bacsi Motesiky Árpád Szabadakt
