Szabad Újság, 1993. május (3. évfolyam, 101-123. szám)
1993-05-21 / 116. szám
8 Szabad ÚJSÁG Szabad fórum 1993. május 21. ^ 44*Q*Jt J&í&Ji Olvasóinknak, munkatársainknak kínáljuk: ez az oldal (hetente vagy kéthetente) a szabad szájúak rovata. Névvel, vagy név nélkül, de akár álnéven - szájzár nélkül - ki-ki azt írhatja meg, amit még hangosan sem mert kimondani, óhaját, sóhaját, bánatát, sérelmét, kivel, mivel van baja, kit vagy mit imád és utál, akkora szabadossággal, amekkorát a nyomdafesték pirulás nélkül eltűr. A szerkesztőség nem korrigál, de felelősséget sem vállal. Süvöltsön a szelep! Tsúszó Sándor ősei praedialista nemesek Hosszan néztem a képet, a szikár, nyakkendős, szemüveges férfit, az volt a benyomásom, hogy már láttam, találkoztam vele valahol. Aztán egyszercsak beugrott, akárcsak a mozivásznon, 1968 hosszú meleg nyarának emlékei villantak fel... A nyitrai Csemadokban a Ki mit tud? vetélkedőt készítettük elő, ami októberben lett volna esedékes, de közben bejöttek a testvéri csapatok. A vetélkedőnek lőttek, akkortájt más dolgok érdekeltek bennünket. Egy szeptemberi délutánon székházunkban Lakatos generálissal az élen, magyar tisztek jöttek látogatóba. Úgy tűnt, semmi komoly célzata nincs a dolognak, csupán emberi szót szerettek volna hallani, ám az is lehet, hogy a véleményünkre voltak kíváncsiak a fejleményekkel kapcsolatban. Természetesen poharak is kerültek az asztalra, és az alattunk lévő mészárszékből gyorsan hozattunk némi olcsó harapnivalót is. Az idilli hangulatot az ajtó előtt őrködő kiskatona zavarta meg: jelentette, hogy egy habókos öregember várakozik kint, és személyemmel szeretne szót váltani. Szóltam a munkatársamnak, hogy intézze el a dolgot, hiszen mestere az öregekkel való kapcsolatteremtésnek. De munkatársam kissé zavartan visszatért, és jelezte, hogy vendégünk nem tágít, kitart eredeti elhatározása mellett, a velem való találkozásról nem óhajt lemondani. Egyébként a Ki mit tud?-ra hozta a jelentkezöívet. Belepillantottam: a jelentkező neve Tsúszó Géza volt, születési idejére és helyére már nem emlékszem, de lakhelyül a Vicsápapáti mellett lévő Lajoshalmi nyugdíjas otthont jelölte meg. A balett műfajban óhajtott versenyezni, és azonnali meghallgatást azaz megtekintést kért. Tanácstalanul néztem a tábornokra, de vállrándítva elintézte a dolgot:-A maga dolga, nem engem keresnek, de szerintem illő lenne megnézni, ha már egyszer idefáradt a művészünk. A kiskatona távozott és beengedte a látogatót. Szikár, szélfútta ember jelent meg az ajtóban, hosszú haja a szemébe lógott, de bajuszkája Jávorosan gondozott volt. Szúrós tekintete kissé megtört, miután megpillantotta a tisztkoszorút, és köztük Lakatos generálist, akinek szemüveges, dús bajuszú arcát nem lehetett összetéveszteni. A vendég nyomban feltalálta magát, átlátta a helyzetet, katonásan összecsapta bokáját, majd megszólalt:- Igen tisztelt vitéz uraim, Isten hozta önöket a Felvidéken, ezen a szent földön, e szent városban, Nyitrán, ahol Szent István nagy királyunk verte le a kereszténység hídját, és a magyar haza, a magyarság alapkövét, amelyet ápolunk, így maradtunk meg mind a mai napig. Isten hozta önöket, és végre megdől majd a kommunizmus, a kommunista rémuralom, amely oly sok gyászt és keserűséget hozott ránk szlovenszkói magyarokra. Le a kommunizmussal, vesszenek a pribékei, Isten áldja meg önöket! - fejezte be, mire kissé komikus, de inkább drámai csend honolt a teremben. A mellettem ülő - tizedesből előléptetett- tartalékos politikai tiszt, alezredesi rangban, keményen fölpattant, és ha időben nem fogom le kezét, talán szájon teremti a kommunizmust gyalázó öregembert. Szóval visszarántottam és halkan odaszóltam neki:- Ty zgolok! (Te kukoricacsutka!) - erre aztán belérekedt a szusz, mivel a Békés megyei „ales“ nagyon jól értett szlovákul, noha a kukoricacsutkával való összefüggést nemigen értette. A tábornok éberen figyelt, és a megjegyzésem sem kerülte el figyelmét:- Mit mondott? - kérdezte. Az alezredes szolgain fordított...- És az mit jelent? - most már nekem szólt a kérdés, nem volt kiút, válaszolnom kellett.- Seggdugó - mondtam minden célzás és hangsúly nélkül, nagyon fakó hangon.- Értem, nagyon találó, nagyon jó és nagyon szép szó, habár nehéz kiejteni- szólt a tábornok és belekezdett a nyelvgyakorlásba, ami többszöri próbálkozás után eredményes volt, hibátlanul ejtette ki a szlovák szavakat: „Ti zsgolok“. Amíg a szlovák nyelvleckével voltunk elfoglalva, addigra az öreg felkészült a táncra. Egy kopott, régi gramafonból - amelyet magával hozott - megszólalt a dal. Lassú, búgó, szívbe markoló női hang énekelte: „A csitári hegyek alatt ..Az öreg kitárt karokkal, szenvedélyes mozdulatokkal lejtette a piruetteket:..... régen leesett a hó, azt hallottam, kisangyalom, véled esett el a ló...“ Ha azt mondom: megdöbbentünk, keveset mondok. Néma csönd volt a teremben. A tisztek halkan köhécseltek, a tábornok zavartan törülgette szemüvegét kincstári zsebkendőjével. Ki tudja, mire gondoltak azok a kemény kun fejek, távol hazájuktól, nagyon messzire a „kerek erdőktől“. A generális lett úrrá a helyzeten:-Na, mire várunk? Töltsenek gyorsan! - és poharat nyomott az agg balettmester kezébe. Ürültek a poharak, és a kötetlen beszélgetés közepette nótára is gyújtottunk. Repertoárunkból nem hiányzott a „Gerencséri utca“ kezdetű sem, „A jó lovas katonának“ refrénjére már dobogtak a lábak is. Az „ales“ egy óvatlan pillanatban félrehívott:-Vidd innen ezt a vén ripacsot, a „zsgolokért“ még majd számolunk, nagyon megbánod te ezt egyszer!- mondta, noha aligha gondolhatta komolyan hogy parancsát teljesítem. Kellően válaszolni akartam alezredesünknek, de nem tehettem, mivel a tábornok vette át a kezdeményezést:- Ezt a szép délutánt szeretném valamivel meghálálni - szólt a magyar seregek ura - mi a kívánsága? Ha tudjuk teljesítjük! Az öreg rövidke töprengés után megszólalt: - A lajoshalmi otthonból szeretnék a csermányiba kerülni! - és nyomban elmagyarázta, hogy mi a különbség a kettő között, de lényegében arról van szó, hogy egy vén banya üldözi szerelmével. Lakatos tábornok nyomban intézkedett. Telefonhoz rendelte a párt vezető titkárát, és utasította, hogy Tsúszó Gézát azonnal helyezzék a csermányi aggok közé, és külön szobát biztosítsanak neki. Majd imigyen búcsúzott a főtitkártól:-Ty zgolok! - és lecsapta a kagylót. A velem szemben álló ales elpirult, mintha neki is szólt volna az üdvözlés... Az ital kihörpintése után az öreg balettmesterünket felpakolták az egyik nyitott kocsira, és megindult a menet Csermány felé. Az egyik kiskatona katonasapkát nyomott az öreg fejébe, és végig a Leninről elnevezett sugárúton szólt a dal: „Horty Miklós katonája vagyok...“ - vele fújták a tisztek is. Lakatos tábornok hamiskásan csóválta a fejét, ő nem dalolt, hanem elindult ellenkező irányba a gímesi vár felé, melynek tövében rendezték be hadiszállását... Az egyházi praedialista nemesek régi sírokban pihennek, alig maradt valami utánuk, emlék a harcos múltról. MOTESÍKY ÁRPÁD Világmegváltó szép üzenet „Kéziratom olvashatatlan, mondod. A tiéd is. Főképp, ha kinyomtatják. “* Az ember kicsit megilletődik. Felkérték, írjon valamit. Valami jót, valami okosat, mindegy mi lesz az, csak jól odamondja, hogy mindenki felkapja rá a fejét. S az emberfia ottmarad azzal a tudattal, hogy neki most valami társadalomrengetőt kell „szülnie". S akkor leül szülni. Társadalomrengetőt. De miről is írjon? Mert ma mindenki társadalmat akar rengetni, méghozzá papíron. A mindenki leül az üres papírlap elé, aztán szül, szül, mígnem megszületik a „gyermek", amely vagy rámosolyog édes egy szülőjére, avagy eleve zokogva jön a világra. A toliforgatók pedig egyre-másra ontják mosolygó vagy zokogó gyermekeiket, hiszen mostanában mindig akad valami visszásság, amiről jó nagyokat lehet írni. A TÉMA az utcán, jobban mondva a parlamentben, az alkotmányban, a kormányban és annak fejében, meg hasonszőrű helyeken hever. A TÉMA adott, csak meg kell fűszerezni minél több, bárgyú, bugyuta szójátékkal, ha balGA LÁNGÉsZ Az ember, vagy megtűzdelni az életből vett igaz történetekkel, ha a Teremtő éleslátással, nagy élettapasztalattal áldotta meg az alkotót, de érdemes átszőni írásunkat klasszikus és kevésbé klasszikus klasszikusoktól átvett, magunkhoz idomított idézetekkel, s nem mellőzendők az népi és egyéb bölcsességek sem, hogy minél „frappánsabban“ tudjuk megváltani a világot. Csak legyen, aki olvassa -, de minek. Elolvassák, aztán a TÉMA másnap ugyanott terpeszkedik, mintha fel se vették, mintha bele se rúgtak volna. Itt nem kell írni! Jobban mondva nem írni kell. Itt oda kell menni minden egyes emberhez az utcán, s a fülébe ordítani, hogy szakadjon be a dobhártyája: Te ökör. De nem is ökör, valami sokkal rosszabb vagy, hiszen még karika sem kell az orrodba, arra mész, vagy téblábolsz, vagy döglesz éhen, amerre mondják! De nem is érdemelsz mást. S tényleg nem érdemel. Csak azt nem tudom, mi lenne, ha egyszer TÉMA-mentes nap virradna ránk. Mit tenne akkor az a sok kardcsörgető grafomán(iákus), akik a lehető legnagyobb dilettantizmussal köpnek bele, illetve mellé mindennek, s oldalakon át képesek nyalogatni azt a csontot, amit már az utolsó percig lerágtak olyanok, akik esetleg jobban tudták a szájukba venni. Hát istenem. Úgy látszik nem csak hajózni, hanem írni is kell, s köztudott az is, hogy az ismétlés a tudás anyja, meg akinek nem inge, annak gatyája, úgyhogy tisztelet a kivételnek, de egyszer már a világmegváltóktól is meg kéne váltani a világot. (Az népi és egyéb bölcsességek című jelenet.) De most már egészen paradox lett a dolog, hiszen én sem ordítozom az utcán senkinek a fülébe, s helyette szülöm itt a világmegváltók elleni világmegváltó gyermekemet, holott nem is velük van a legnagyobb baj. Ezért inkább abba is hagyom, s írok gyorsan egy ,,frappáns“ befejezést, hadd mosolyogjon a gyermek, meg én is nyugodtan hajthatom álomra a fejemet. Mert aludni lehet, hiszen sötétség az van ebben az országban. Az oroszok elvitték a csillagokat, a kormány meg lopja a napot. Csak a világmegváltók körmölnek szorgalmasan. Akkor meg mitől legyen itt világosság. HOLOPZSOLT * („Egy klasszikus klasszikustól átvett idézet.“) Szabadakt 3 Kórkép Ismerősöm meséli:-A rendszerváltás után azonnal vállalkozni kezdtem, először kicsiben, aztán amikor már befektethettem, helyiséget béreltem, ahol irodát rendeztem be cégemnek. Minthogy állandóan úton vagyok, elhatároztam, felveszek egy tapasztalt női munkaerőt. Először hirdetést akartam feladni a helyi lapokban, de meggondoltam a dolgot: inkább imerőseim útján keresek egy megfelelő személyt, semmint ismeretlent alkalmazzak. Véletlenül összefutottam egyik volt kolléganőmmel, akit éppen elbocsátottak a munkahelyéről. Mivel gyorsan kellett egy mindenes titkárnő, felajánlottam neki cégemnél az állást, tudtam, legalább tizenöt éves irodavezetői gyakorlattal rendelkezik, van némi tapasztalata ezen a téren. Rögvest elfogadta, nem kérdezősködött a fizetése felől. Már az első héten elkezdődtek a bajok vele. Kifogásolta a villanyirógépet, túlságosan modemnek tűnt a számára. Megkért, ha már őt alkalmaztam, szerezzek neki egy 1947-ben gyártott Zeta típusút, olyat, amilyet előző munkahelyén használt, tudniillik ahhoz szokott, otthonában is olyanon gépel. Három napomba tellett, amíg felkutattam, kénytelen voltam lemondani egyik külföldi utamat is. A Zetát egy vidéki szövetkezettől vásároltam meg, persze meg kellett javíttatnom, hogy működőképessé váljék. Csak ezután derült ki: titkárnőm a telefaxot nem tudja kezelni, ilyen szerkezettel még nem találkozott. Fél napot szántam arra, hogy megtanítsam a kezelésére. Pár hét elmúltával lettem figyelmes rá, hogy a kópiákat indigó segítségével készíti, a legtöbbjük így olvashatatlan. A fénymásolót belépése óta még be sem kapcsolta, nem tudta, mi is az a masina tulajdonképpen... Miután bemutattam neki, csodálattal körüljárta, de nem mert hozzányúlni. Ekkor kezdtem ideges lenni. Aznap dél-Tisztelt Száraz úr és asszony! A Slovenské národné noviny (17. sz.) részleteket közölt az önök cikkeiből, amelyeket lapukban publikáltak. Száraz úr, ki ön szerint a nacionalista? Ha a szlovákok a Szlovák Köztársaságban, a vegyesen lakott területeken szlovák iskolákat követelnek és más jogokat, amelyek megilletik őket? Hogyan értékeli ezt a tényt:,.Amikor megalakult a KDM, nem volt arról szó, milyen nemzetiségű. Még a választások előtt, 1990-ben kivált az MKDM. „Miért? Hisz keresztények, talán nem tudják mindenkinek az érdekeit védeni, tekintet nélkül a nemzetiségre? Bocsánat, de csak a hülye nem látja, mit akarnak a magyar pártok a Szlovák Köztársaságban elérni! Dolník asszony (szép szlovák neve van!) Nem tudom, hová járt iskolába, ha történelemből nem tanult a Nagy-Morva Birodalomról, aztán a régi magyarok bejöveteléről, a tatár és török betörésről, a mohácsi csatáról és ezzel kapcsolatban Magyarország királyairól. Az én lányom tanulta ezeket, persze, az említett 1956-on kívül, mert ő még 15 évvel ezelőtt, a kommunisták alatt érettségizett. Kérem, hol az a „Felvidék", hol vannak a maguk várai? Maga szerint nem a Szlovák Köztársaságban élnek. Hát ébredjenek töl! Vagy a szlovák nem ember? Senki a szlovákok közül nem mondta, hogy a magyar nem ember. Mikor kémek tölünk bocsánatot a magyarok ? J. M. mérnök után a Fordommal felhajtottam a járdára, a városi rendőr, aki ott ácsorgott, hogy elkerülje az ütközést, beugrott a zöldséges üzlet kirakatába, ahol tönkretette a reklám céljából kipakolt árut. A kárt és az egyenruha kitisztítását nekem kellett meggfizetnem... Az íróasztalom székét csak azután törtem össze, amikor megláttam a telefonszámlát. Titkárnőm akkorra már pityergett, s midőn emelt hangon a tudtára adtam, hogy az összeg felét levonom a béréből, bőgni kezdett. Délutánra elrágta a zsebkendőjének mind a négy sarkát... Később szipogva bevallotta, hogy ő pontosan ugyanúgy dolgozik, mint azelőtt az előző munkahelyén, ahol a tizenöt év alatt senki sem figyelmeztette semmire, annyit telefonálhatott még Magyarországra is, amennyit csak akart... Fél év elteltével titkárnőm segedelmével fizetésképtelenné váltam. Nem maradt más lehetőségem, el kellett adnom a villanyírógépet, a telefaxot és a fénymásolót, hogy fizetni tudjam egyetlen alkalmazottamat. Drágalátos titkárnőm észrevette anyagi helyzetem romlását, ezért sértődötten felmondott. Szó nélkül elbocsátottam, egyébként is megelégeltem lehetetlen viselkedését. Megint magam végeztem mindent, éjt nappallá téve, miközben fogytam pár kilót. Rövidesen sikerült talpra állnom, újfent egyenesbejöttem. Megfogadtam, ezek után a változatosság kedvéért fiatal női munkaerőt alkalmazok, olyan valakit, aki frissen fejezte be tanulmányait, aki bizonyítani szeretne, akit a múltban nem butítottak el. Hirdetést adtam fel, és az első megfelelő jelentkezőt felvettem. A lány kifejezetten csinos volt, elbűvölt engem az első munkanapon. Előre örültem annak, milyen remek és reprezentatív munkaerő válik majd belőle. Másnap, számomra érthetetlen módon, nem jelent meg az irodában. Faképnél hagyott... Harmadnap tudtam meg tőle ennek okát. Pontosan emlékszem rá, mit mondott: „Mindig is azt hittem, egy valamirevaló vállalkozó, aki ad magára, a legmodernebb irodatechnikával dolgozik. Őszintén örültem volna legalább egy villanyírógépnek, egy telefaxnak és egy fénymásolónak... nem is szólva a számitógépröl. De mivel csupán egy özönvíz előtti Zetája van, nem óhajtok ennél a cégnél dolgozni. Foglalkoztasson egy iskolázatlan régi struktúrát, akinek efféle technika bőven megfelel!“ Nem maradt egyéb választásom, alkalmaztam anyámat. Ö még Zetát nemigen látott életében, ellenben kiváló a kézírása! Nos, hát ide jutottam.- És most? - kérdeztem. Ismerősöm feje búbját vakargatva kijelentette: - A feleségem minden este kijavítja azt, amit anyám munkaidőben elront... CSORDÁS JÁNOS
