Szabad Újság, 1993. április (3. évfolyam, 76-100. szám)
1993-04-03 / 78. szám
4 Szabad ÚJSÁG 1993. április 3. A Csemadok erősítse a magyar közösségeket Közgyűlés előtti beszélgetés Bauer Győzővel, a Csemadok Országos Választmányának elnökével (Folytatás az 1. oldalról) A hatszázezres lélekszámú szlovákiai magyarság kulturális szervezete, a Csemadok erre az évre 10 millió korona állami támogatást kapott, a 31 ezres ukrán ás ruszin népcsoport kát szervezete pedig öt ás fái milliót. Nem az utóbbiakét so kallóm, Inkább az előbbit keveslem, ön Is? — A kisebbségi kultúráknak a költségvetésből juttatott tavalyi 140, illetve idei 130 millióval kapcsolatban már láván is elmondtam, hogy számarányukhoz mérten a kisebbségek jóval kevesebbet kapnak a kulturális tárca eszközeiből, mint a többségi nemzet. A paradoxon az, hogy a kisebbségeknek szánt juttatások keretében pozitív diszkrimináció történik a magyar kisebbség rovására. Nem lehet kétséges, szükségük van a pozitív diszkriminációra azoknak a kisebbségeknek, amelyek számarányuk szerint képtelenek nagyobb dolgok megvalósítására jelentős állami támogatás nélkül. Elfogadhatatlan viszont, hogy a többi kisebbség pozitív diszkriminációja a magyar kisebbség rovására történjék. Egyetértek azzal, hogy — mondjuk — a lakosság 5 százalékát el nem érő kisebbségek pozitív anyagi diszkriminációban részesüljenek, de az állami költségvetésből, s nem a nemzetiségeknek juttatott kis szeletből, amely eleve nem felel meg a kisebbségek és a többségi nemzet számarányának. Sajnos, ez nemcsak a kulturális szervezetek esetében áll fenn, hanem a kisebbségi intézményekében is, például a színházak, iskolák, múzeumok stb. vonatkozásában. Meg kell mondani, hogy ezen a területen nagy aránytalanságok vannak. Engem például nem az zavar, hogy van ukrán múzeum, hanem az, hogy magyar nincs. A komárominak csak magyar osztálya van. E problémák nagy része megoldható lenne, ha az oktatásügy és a kultúra a kisebbségi önkormányzatok hatáskörébe tartozna. Vágűl la most mennyivel gazdálkodik a Csemadok? — Az állami költségvetésből kapott 10 milliót a központi rendezvények bevételei 13—14 millióra növelik. Természetesen ebben nincsenek benne a helyi rendezvények bevételei. Az alapszervezetek önálló jogi személyek, s pénzgazdálkodásuknak nincs központi nyilvántartása. Egy jól működő alapszervezet költségvetése a százezer koronát is meghaladhatja, ha nagyobb csoportjai (tánccsoport, énekkar stb.) vannak és azok eredményesen tevékenykednek. Sok függ attól is, hogy az alapszervezetekben akad-e olyan ember, aki képes megmozgatni a helyi forrásokat, magyarán: támogatásra birni a vállalkozókat. Az alapszervezetek közötti különbségekben szerepet játszik a beállítottság is, vagyis hogy a szervezet műveli, „termeli”-e a kultúrát, vagy csak fogyasztja. Az alkotói beállítottság rendszerint jövedelmet is eredményez, viszont a fogyasztói általában csak kiadással jár. A Dunaszerdahelyl járás adataiból kiindulva a bejegyzett szervezetek 30 százaléka eléggé aktív, 12 százalékuk évzáró taggyűlést sem tartott. Országos viszonylatban Is hasonlók az arányok? S az aránylag |elentős passzivitásnak ugyancsak a pénzhiány lenne az oka? — én hiszem, és szeretném, ha mások is elhinnék, hogy a passzivitás elsősorban nem anyagi okokra vezethető vissza. Az anyagiaktól bizonyára függ egyegy rendezvény, akció jellege, nagysága, a tevékenység maga azonban főleg azoknak az embereknek a meglététől függ, akik a szikrát adják. Nem hiszem, hogy van helyi önkormányzat, amely, ha megkérik, nem teremti meg a Csemadok-összejővetel, vagy az énekkar, a szavalókórus, a kisszinpad legfontosabb működési lehetőségeit. A passziv és az aktiv alapszervezetek aránya nem volt más régebben sem, csakhogy a „pihenő" szervezetekről akkor kevesebbet beszéltünk. Mi nem akarjuk szépíteni a kimutatásokat, arról adunk számot, ami történik. A valóság tényszerű felmérése alapján ugyanis könnyebben kiderül, hol kell cselekednünk, ösztönöznünk. Az említett 12 százalékkal kapcsolatban elmondanám, hogy vannak olyan közösségeink is, amelyek egyszerűen nem hajlandók gyűlést tartani, inkább összejövetelt rendeznek, a hagyományos formalitások nélkül. Esetleg vezetőséget sem választanak. Nem tagadhatjuk, akadnak olyan alapszervezetek, amelyekben egyszerűen senki sem vállalja a tisztséget, az időigényes szervező munkát. Az összejövetelen való részvétek általában vállalják, de az azt megelőző szervezéstől néhol mindenki vonakodik. Tudni kell, hogy az alapszervezetek tisztségviselői, akárcsak az országos választmányé, közéjük értve engem is, többségben olyan emberek, akik megátalkodott hivei a tenniakarásnak. Most igyekszünk felmérni, hogy melyek azok a szervezetek, amelyekben a közösségszervezés sántikál, ahol ezt — külső segítséggel — még meg kell tanulni. Magyarországi támogatással tanfolyamot szeretnénk rendezni a közösségszervező titkárok részére. Helyi viszonylatokban tőlük várjuk, hogy megtalálják és támogassák a tettrekész embereket. Egy példát mondok arra, hogy ez mennyire fontos. 48 után, amikor megnyíltak a magyar iskolák, egyik nagyobb községünkben akadt néhány lelkes ember, akik pezsgő kulturális életet tudtak szervezni. Idővel két család elköltözött ebből a faluból, s ennek döbbenetes módon az lett a következménye, hogy a kulturális tevékenység visszahanyatlott, majd öthat év múlva még a magyar iskola is megszűnt. Ennyit számít a kultúra az identitástudat kialakításában és megőrzésében. Mindenütt szükség van arra az egy-két emberre, aki elöl megy, és viszi a zászlót. Ahol jelenleg még nincsenek zászlóvivők, ott meg kell őket találnunk, és segítenünk kell nekik a közösségszervezésben. Szerintem most a közösségszervezés fellendítése a Csemadok egyik legfőbb feladata. Az ön által megfogalmazott feladat nyilvánvalóan szakembereket, tisztségviselőket igényel. Ugyanakkor még mindig elhangzanak olyan vélemények, hogy sokba kerül az apparátus, és nagy pénzeket emésztenek fel a reprezentatív országos akciók... — A Csemadok az elmúlt három évben több mint 30 százalékkal csökkentette apparátusát. A kulturális munkának van egy része, amelyet amatőr módon is lehet szervezni, de van egy olyan része is, amely elképzelhetetlen szakemberek részvétele nélkül. Nálunk az apparátus elsősorban nem tisztségviselőkből, hanem a kultúrmunka „termelőiből” áll. Mi már annyira lecsökkentettük az apparátust, hogy ha további leépítéseket hajtanánk végre, veszélybe sodornánk azt, ami a Csemadok ereje, a szervezettségét Ennek további gyengítése azt jelenthetné, hogy nem törekedhetnénk munkánk színvonalának emelésére, ellenkezőleg, lassan mindannyian fogyasztókká válnánk. Nekünk szem előtt kell tartanunk, hogy a kultúra területén bizonyos dolgokhoz alkotmányos jogunk van. Jogunk igen, de ez csak lehetőség; s az mér tőlünk függ, élünk-e vele. Mindent nem bízhatunk az iskolákra, például azt sem, hogy könyvtárakat szervezzenek, hogy néprajzi kutatásokat folytassanak. Két színházunknak is szüksége van arra a háttérre, amelyet az amatőr színjátszás jelent. Mint tudjuk, megszűntek a népművelő intézetek, s feladataikat eddig senki sem vette át. A lényeget tekintve tehát: alkotmányosan jogunk van ahhoz, hogy kisebbségi kultúránkat műveljük és ápoljuk, de ezt valakinek szerveznie és cselekednie kell. Országos rendezvényeink anyagi mérlege egyharmad-háromnegyed részben valóban negatív, költségeik bizonyos hányadát mindenképpen az állami támogatásból kell fedezni. Létjogosultságukat mégsem lehet megkérdőjelezni, hiszen ki- és befelé egyaránt jelzésértékűek, bizonyítanak. Idén például felvállaltuk, hogy országos rendezvényeink egyben a magyarországi Ki mit tud? előválogatói. A jó színvonal néha még a vendég válogatók számára is meglepő. Megfelelő háttér nélkül, amilyen például a vers- és prózamondók versenye, ez sem lenne. Tapasztalataink késztetnek arra, hogy még közvetlenebbé tegyük alapszervezeteink és az iskolák együttműködését. Meg kell próbálnunk közvetíteni a gyermekek és a helyi önkormányzatok között. S nekem van egy „őrült” elképzelésem: létre kellene hozni az iskolai gyermekönkormányzatok (pedagógus ismerőseim nincsenek ellene), majd a helyi gyermekönkormányzatokat (ami egyébként francia találmány), s aCsemadoknak kellene vállalnia a közvetítő szerepét köztük és a helyi önkormányzat között. Meggyőződésem, hogy a kisközösségi önkormányzatok előnyösen befolyásolnák a gyermekek, fiatalok tevékenységét és magatartását, s nemegyszer okulásul szolgálhatnának a felnőtteknek is... Szavaiból arra következtetek, hogy a Csemadok kész új munkaterületeket Is meghódítani, jóllehet tagsága állítólag megfogyatkozott... Mennyivel ás miárt? — Pontosan tudjuk, 1989-ben hivatalosan 96 ezer tagja volt szövetségünknek, most valamivel több, mint 82 ezer nyilvántartott és tagdíjat fizető Csemadok-tag van. Azt hiszem, az 1989-es adat bizonyos mértékig imaginárius szám, a mostani viszont a valóságot tükrözi. így tulajdonképpen nem is biztos, hogy lényegesen csökkent a taglétszám. Bizonyos csökkenést kétségkívül előidézett a politikai mozgalmak és pártok megjelenése, s 90-ben az olyasféle vádaskodás, hogy a Csemadok az utolsó sztálinista szervezet... Persze az emberek időközben rájöttek, hogy ez csacsiság. Különben semmi értelmét nem látjuk annak, hogy ne a reális taglétszámot mutassuk ki. Ez ■ szervezettsági szint megfelel a szövetség lehetőségeinek ás igényelnek? — Jobb is lehetne, elsősorban ott, ahol véletlenszerűek az összejövetelek, s még nem váltak közösségi szükségletté. 530 alapszervezetünk van. Talán tíz százalékot képviselnek azok a jobbára apró települések, ahol még nincs szervezetünk, vagy nincs közösségi élet, vagy az olyan, hogy a formális kereteknek nem érzik szükségét. Szövetségünk tevékenységének átmeneti, 90-ben és 91-ben tapasztalt, az ismert társadalmi és politikai okok miatt teljesen érthető viszszaesése után tavaly megindult a stabilizálódás, sőt a fellendülés is. Legutóbb most, március 15-én tapasztaltuk, hogy rendezvényeink tömegeket vonzanak. Ezt jó volt látni, de nem volt jó tudni, hogy a tavalyinál, tavalyelőttinél nagyobb összejövetelekre leginkább milyen okok késztetik az embereket Érezzük, szükség van a nagyobb összefogásra. így reagálunk a magyarellenes közhangulatra, a médiumokban megjelenő és a vezető politikusok szájából elhangzó megdöbbentő nyilatkozatokra, amelyekről egyébként hamar kiderül, hogy nem szabad őket túlságosan komolyan venni, mert alapjában véve komolytalanok. Tény ugyanakkor, hogy az emberek nagy részében félelmet keltenek. Különösen akkor, amikor azt is látják, hogy a többségi nemzet kulturális intézménye a szerintük vegyes lakosságú területeken megpróbál számonkérő módon kioktatni, ami egy demokratikus államban elfogadhatatlan. Minderre különféle módon lehetne reagálni. A magyarság érettségét és a Csemadok megfontoltságát is bizonyítja, hogy a kesztyűt nem vettük fel, sem mi, a központi szinten, sem az alapszervezetekben. A megfontoltság helyett némelyek a magyarság megszeppenéséről beszélnek. Valóban nem erről van szó? — Nem. A vádakra mi visszakérdezünk, s amikor konkrétumokról kellene beszélniük, visszahőkölnek. Különben, hogy a magyarság nem szeppent meg, azt a helyhatósági választások egyértelműen bizonyították. De bizonyíthatnánk még másutt is azzal, hogy a gyermekét a magyar ember demonstratíve magyar iskolába járatja. A Csemadok kinyilvánította, hogy a napi politikával nem óhajt foglalkozni. Ennek ellenére Indokoltnak tartom a kérdést: nem okozott megosztottságot, viszálykodást szövetségükben a politikai pluralizmus? — A Csemadok valóban nem akar a napi politikával foglalkozni, de kimondja a szlovákiai magyarság problémáit a kultúra, az oktatásügy és a magyarságtudat védelme terülétén. S hogy1 ennek van hatása, és hogy a Csemadok megkkora erőt képvisel, azt az Iránta és a véleménye iránt megnyilvánuló érdeklődés is mutatja. Az elmúlt másfél évben nagyon sok diplomata megfordult székházunkban. Megkérdezték, hogyan vélekedünk a kialakult helyzetről, mi az, amit a Nyugatnak a problémák súlyosbodását meggátolandó meg kellene tennie, miben érzi úgy a szlovákiai magyarság, hogy az ország politikai vezetése antidemokratikus módszereket alkalmaz vele szemben... És nemcsak kérdéseket tettek fel, hanem el is mondták, szerintük ennek a kulturális szervezetnek nagy szerepe van abban, hogy a szlovákiai magyarság megfontoltan viselkedik. Azt hiszem, ennek elérésében jelentősége volt annak is, hogy a Csemadok nem állt oda egyetlen politikai párt elé sem, hanem megpróbálta a magyar politikai mozgalmakat összeülésre késztetni. Persze tudatában voltunk, hogy nincs szükségünk bábáskodásra, de mi is örülünk annak, hogy az összefogás, az egyezkedés szükségességét felismerték. A Csemadoknak úgy sikerült megmaradnia semlegesnek, hogy az értékeket tartotta szem előtt, függetlenül attól, hogy azok melyik mozgalomtól vagy párttól származnak. Bizonyos párttörekvések — főleg a helyhatósági választások előtt — éreztették hatásukat, és a viták némileg begyűrűztek ugyan, de a politikai prularizmus nem osztotta meg a Csemadokot. Az elmúlt megbízatási Időszakban milyen törekvések jellemezték leginkább a Csemadok kulturális munkáját? — Fontosnak tartom a csoportok színvonalának emelésére irányuló igyekezetét. Azzal, hogy létrejöttek a társaságok, hogy megváltoztattuk az országos rendezvényekre történő válogatás kritériumait, az alapszervezetek műsorválasztását is megpróbáltuk befolyásolni. Igyekeztünk elérni, hogy az irodalom, a zene-, a tánc- és más művészetek értékesebb részéből válogassanak. Törekvésünk fogadtatása felemás volt. Az egyetértés ellenvetésekkel váltakozott: miért ezt szeressük, amikor nekünk más tetszik. A szakvezetés sokszor került összeütközésbe a helyi szemlélettel, s meg keli mondanom, én ebben a kérdésben szkizofrén vagyok, mert szerintem ahhoz, hogy a piramisnak csúcsa lehessen, testének és lábának is lennie kell. Természetesen az előbbrelépés lehetőségét — ahol megvan — ki kell használni, de az erre való serkentés nem lehet kényszerítő, hanem csakis példákkal ösztönző. Ez lenne a szakemberek feladata, csakhogy az apparátus leépítése miatt már nagyon kevesen vannak. Az együttesek, csoportok meglátogatására és segítésére felkérhetjük ugyan a társaságok tagjait, akik szakemberek bizonyos területen, de nem fizetett alkalmazottai a Csemadoknak, tehát nem várhatjuk el tőlük, hogy ezt a munkát hivatásszerűen végezzék. Jórészt a szakemberhiánynak tudhatjuk be, hogy a minőségi vagy színvonalbeli javulás nem következett be mindenütt azokban a csoportokban, amelyben megvan a fejlődés lehetősége. A szakembergárda gyarapodását most csak az anyagiak hiánya gátolja? — Ha képesek lennénk őket megfizetni, a szlovákiai magyarság körében csaknem minden területre találnánk elegendő olyan szakembert, akik elősegítenék a színvonal emelését. Nem lenne gond a színjátszó csoportok, a vers- és a prózamondók,a néprajzosok segítése. Viszont néhány más területen nincs elegendő szakemberünk, s a pénzhiány miatt az újak képzését sem tudjuk megoldani. De még ha magyarországi segítséggel esetleg sikerülne is új szakembereket képeztetnúnk, az sem biztos, hogy hazatérésük után alkalmazni tudjuk őket. Ugyanakkor nemcsak néhány, illetve a meglevőknél több szakemberre, hanem intézményekre is szükségünk lenne. Azt hiszem, ebben a nagy pénzhiányban csak a kulturális autonómia jelenthet megoldást... Igen, ha a szlovákiai magyarság megkapja a költségvetésből a számarányának megfelelő részt. Elnök úr, ön a kutató, kísérletező és az eredményeket szigorú próbának alávető tudomány embere. Mit plántált át a tudomány közegéből a társadalmi szervezet berkeibe, tudós maradt-e közéleti tisztségében Is? Mindannyian szenvedünk valamilyen szakmai ártalomtól. A tudományban a legcsodálatosabb szakmai ártalom a kíváncsiság. A tudós — mint a kisgyerek — állandóan kérdez. Kérdések nélkül nem tud előbbre lépni. Ezt a gondolkodásmódot próbáltam ide áthozni, mégpedig úgy, hogy az erre vagy arra kényszerítő okokra kérdezzünk rá. Igyekeztem meghonosítani azt is, hogy az örökös de, vagyis a kifogások emlegetése helyett járjuk inkább a hogyan lehet útját. Tehát ne csak akarjunk, hanem tegyünk is. Egyébként megmaradtam tudósnak, elveimet nem kellett feladnom, legfeljebb a környezetemnek voltam egy kicsit kellemetlen tudósi makacsságommal. Végűi hadd kérdezzem meg: az új megbízatási időszakban milyen lehetne a jobb Csemadok? — Szerintem a jobb Csemadok még több közösséget hoz majd létre, s nagyobb lesz a közösségek szervező ereje. Az emberek felismerik, hogy a közösség nemcsak a félelemmel szembeni védekezésre szolgál, hanem lehet pozitív előjelű is, közösség nemes célokért. A Csemadok szervezet ugyan, de a szervezeti élet ne gyűlés legyen, hanem rendezvény, találkozó, szabad kerekasztal, amely körül minden szóba kerülhet, akár az is, hogyan gazdálkodik a szervezet. Minimalizálni kell azt, ami formális. Ha valóban akarjuk, hogy előbbre lépjen a szlovákiai magyar kultúra, akkor sok mindent intézményesíteni kell. Az értelmiség merjen és tudjon példát mutatni, s a Csemadok őrizze és erősítse a magyar közösségeket. Köszönöm a beszélgetést. Szabó Géza
