Szabad Újság, 1993. április (3. évfolyam, 76-100. szám)
1993-04-26 / 96. szám
1993. április 26. A Csallóköztől a Bodrogközig Szabad ÚJSÁG 5 Lovak közé dobott gyeplővel Szegény önkormányzatok Miről írnak a regionális lapok? KOMÁROMI LAPOK Az önkormányzatok működését számos bizonytalanság, kétértelműség és kényszerűség veszélyezteti. Már nyilvánvaló, hogy az önkormányzatok látványosan deklarált önállósága felsőbb hatalmi korlátokba ütközik. A központi hatalom természetesen a rendszerváltás (?) után is gáláns, hatalmi funkcióiról, mint tudjuk - hiszen deklarálták - szívesen lemondott az önkormányzatok javára. A szkeptikusok persze kezdettől csapdát gyanítottak emögött, s azt kérdezték, hogy nem arról van-e szó, hogy az államhatalom saját felelősségét igyekszik áthárítani az önkormányzatokra. A munkanélküliség, oktatásügy, egészségügy, szociálpolitika, lakáspolitika (területfejlesztés) mind-mind kényes kérdés, oldják meg tehát az önkormányzatok, teremtsék meg e súlyos kérdések megoldásának feltételeit. Sajnos, a központosított csapdába belesétált az egész ország, s most félig-meddig önkéntes béklyóbavertségünkben nyűglődünk. Országjáró utaim során nap mint nap „belehallgathattam a társadalom idegrendszeében dúló „bábeli“ információ zavarba. Szomorúan kell megállapítanom, hogy ezek a „forró drótok“ sehová sem vezetnek. A kormányzó (párt)hatalomnak nincsenek csatlakozó készülékei, s a javarészben manipulált tömegkommunikációs eszközök is kényük-kedvük szerint idézgetik, kurtítják, félremagyarázzák, nyirbálják és „stilizálják" az állam- és választópolgár őszinte véleménynyilvánításait. A politikai tavasz elöcsalogatta, majd a félévszázadnyi megrögzöttséggel visszajáró ideológiai fagyhullám kegyetlenül letarolta a demokrácia zsenge hajtásait. A lélek rejtekeiböl elöbátorkodó rendszerdöntö szavakat, megnyilvánulásokat sorra elárulták, és bemocskolták. Az emberek megint visszahúzódtak immár biztonságosnak nem mondható csigaházikóikba. Az évtizedek óta atomizált társadalom további maghasadási folyamaton megy keresztül, miután a tömegből kis időre lett Nép most már egyedenként is meghasonlott önmagával. A települések polgármestereinek (s)óhajait hallgatva elgondolkodtató fejleményekről nyerhetünk tanúbizonyságot. A Bodrogköz és Ungvidék határán fekvő Pólyán község választott vezetőjében, Román Györgyben például ekként „csapódott le" a demokráciacsúfoló időszak eseményzajlásának siralmas hozadéka:- A falu infrastrukturális felzárkózása, az élet- és civilizációs viszonyok elfogadható szintre emelkedése akkor következett be, amikor a falu gazdasági, foglalkoztatási és jövedelmi bázisa minden korábbinál nagyobb mértékben megrendülni látszik. Kritikussá vált a mezőgazdaság helyzete, de kritikussá vált (ahol még nem számolták fel) a mezőgazdasághoz kapcsolódó kiegészítő, ipari tevékenységeké is. A piac összeomlásával ugyanis a nagyvállalatok először ezeket a kooperációs bedolgozó kapcsolatokat kurtították-kurtítják meg. A helyzet abban az értelemben drámai, hogy a 20. század több nemzedékének élete munkája fekszik abban a nemzeti vagyonban, amit például a falvak épületállományában helyrehoztak, s ami most kezd kicsúszni a lábuk alól - ha nem is egyik napról a másikra, de az itteni lakosság számára mindenképpen váratlanul, úgy, hogy a felkészülésre esélyük sem volt. Vagyis a következő nemzedék nem talál megélhetést falun, és a létrehozott lakásállomány, nemzeti vagyon egy része befagyasztott beruházásnak minősül. Remény csak, hogy a kisebbik része. E remény valósággá válásának alapvető feltétele, hogy a falvak gazdasági struktúrája átalakuljon - amit éppen ez a civilizációs kiegyenlítődés alapoz meg. A népességet ugyanis nem csupán a föld köti ma már a kis településhez, hanem maga a település is, ezért feltételezhető, hogy a lakos foglalkozásának megváltozása után is itt kiván maradni, ha ez lehetséges volna. Mert az utóbbi két évtizedben a falu lélekszáma drámaian, mintegy 30 százalékkal csökkent. Sok az üres, lakatlan porta. Tapasztalatom szerint az önkormányzatok önállósága olyan, mint amikor a kátyús úton vágtató lovak közé gyeplőt dobunk. Csökkentették ugyan a járási hivatalok hatalmi súlyát, de ezzel is átestek a ló másik oldalára, mert most meg a minisztériumba futkoshatunk, levelezgethetünk minden apró-cseprő ügyben. A föhivatalban azonban meglehetősen lagymatag az ügyintézés, hiszen olykor hónapokat vagy fél éveket is várni kell egy-egy válaszra, amely az esetek többségében nemleges, elutasító. Ráadásul előre gyártott, sokszorosított formanyomtatványokon közük - az általuk részleteiben egyáltalán nem ismert kérelem sorsáról Ítélkező - egyszavas döntéseket. A hatalmi problémákon túl, talán még azoknál is nyomasztóbban hatnak a gazdasági és gazdálkodási gondok. Először is a környező települések zömében üres kassza, vagy éppen deficit várta az önkormányzatokat. A központi költségvetésből pedig igencsak szűkös támogatásra számíthat(t)unk. Különösen a speciális helyzetben lévő települések, az apró falvak és a nemzetiségi települések helyi társadalmát érinti súlyosan ez, hiszen megnövekedett feladatainkat nem kompenzálják megemelt központi támogatással. Mint tudjuk, településeink többsége - hogy csak a fontosabb nehézségeket említsem - környezeti ártalmakkal, szociális feszültségekkel, általános elszegényedéssel küszködik. A problémák megoldása természetesen elsősorban anyagi erőforrásokat, s nagyon sok pénzt igényel. Ha a központi források szűkösek, honnan szerezzenek az önkormányzatok mind több pénzt? Amíg nem juttatták csődbe a jól működő mezőgazdasági üzemeket, addig legalább azok támogatására számíthattunk. A községnek sohasem lett volna ivóvízvezetéke, amennyiben például a helyi szövetkezet nem adományoz e célra egymillió koronát... Az önkormányzatoknak nincsenek üzemeik, s ahhoz, hogy önálló vállalkozásokba kezdjenek, idő és töke kell. Márpedig egyik sem áll korlátlanul vagy legalábbis nagyobb mennyiségben a rendelkezésünkre. Az önálló gazdálkodáshoz a tökén kívül világos, egyértelmű szabályokra, keretekre is szükség van, márpedig az önkormányzati gazdálkodás játékszabályai mindmáig nincsenek kidolgozva. A mai esetünkben az idén csak egy mínuszos költségvetésre futotta. Az önkormányzatok legnagyobb gazdasági csapdája az adórendszerben kereshető. A parlament megszabta az adóztatás és adóbehajtás nemét, mértékét és módozatát - így a döntés és a pénztárfeltöltés (joga és kötelessége) az önkormányzatok kezébe került át. Csakhogy egy agyonadóztatott országban, gyorsan romló életfeltételek és életszínvonal mellett a helyi adók kivetése igencsak kockázatosnak látszik. A szegény önkormányzatok ugyan rá vannak kényszerítve a helyi adókivetésre, mert erőforrásaik rendkívül szűkösek. Ha nem vetünk ki adót, ez számunkra öngyilkosság, ha pedig kivetjük az adót, akkor megint csak létünket kockáztatjuk, mert a helyi társadalom vagy megtagadja a fizetését, vagy megvonja bizalmát az önkormányzattól. E dilemma feloldása rendkívül nehéz. Nem tudom, hogy fogom tudni behajtani a földtulajdonosok társulásával létrejött szövetkezettől a földhasználat után járó, mintegy 320 ezer koronát kitevő s az önkormányzat bankszámlájára átutalandó hátralékot, ha egyszer ők is el vannak adósodva. Hogyan vessük ki az adót azokra a vállalkozásokra, amelyek épphogy megszülettek, s tetemes terhet cipelnek máris? Vagy változatlanul - a korábbi gyakorlatnak megfelelően - egyszerre akarjuk fejni és nyírni a juhot, esetleg már kisbárány korában? Persze a helyi adók kivetésének jogát úgy is felfoghatjuk, mint a központi hatalom felelősségének az áthárítását a helyi társadalmakra. Csinálják ők, vállaljanak felelősséget az önkormányzatok, őket szidják, nem minket és így tovább. Végezetül mit tehetnek az önkormányzatok a jelenlegi minden tekintetben kedvezőtlen helyzetben? Többek között szövetségre léphetnek egymással, regionális vagy településtípusú érdekvédelmi és érdekegyeztető társulásokat hozhatnak létre, s megpróbálkozhatnak közös megoldásokat találni feszítő gondjaikra. Mintha azonban máris túlságosan sokféle lenne a szerveződés, s kérdés, hogy az érdekek összehangolása helyett nem fogja-e szétforgácsolni az önkormányzatokat. Ugyanakkor azzal a jelenséggel is szembe kell néznünk, hogy a köz(ös)ség érdekében szinte már senki sem hajlandó önzetlen áldozathozatalra... FÖLJEGYEZTE: KORCSMÁROS LÁSZLÓ Örömmel tapasztaltuk, hogy az utcai árusok színesebbé, mozgalmasabbá tették a városképet. Szinte nagyvárosi hangulatot adtak Komáromnak. Később azonban kiderült, hogy bódéikban sok ócska árut, bóvlit sóznak a vevőre. A ruhabutikok mellett megjelentek a gyümölcs- és zöldségárusító bódék is. Például a Hajós áruház előtti területen egyfajta konkurencia alakult ki az áruház, az üzletek és az utcai árusok között. A konkurencia az üzlet, a kereskedelem terén azonban csak addig jó, amíg az egészséges verseny 1 szintjén folyik, nem pedig a tisztességtelen előnyszerzés érdekében. A Hajós áruház előtt sajnos, (ahol a felvételek is készültek) egészségtelen konkurenciaharc alakult ki, hiszen az üzletek, a Hajós élelmiszerüzlet, a Tutti Frutti stb. rendesen fizetik a nem éppen alacsony rezsiköltséget, az adót és az egyéb fogyasztói díjakat, térítéseket. Az utcai árusok viszont - amellett, hogy áruikkal csökkentik az üzletek forgalmát és bevételeit - csupán a minimális helypénzt fizetik ki, adót azonban egyáltalán nem fizetnek. Ebből a tisztességtelen harcból valahogyan egészséges versenyt kellene kialakítani. Persze, nem úgy, hogy felszámolják az utcai árusok bódéit, hanem úgy, hogy a törvény rájuk is vonatkozzon, hogy ne vonhassák ki magukat az adófizetés alól. Ha a városnak szüksége van rájuk- következésképpen nekik a városra- akkor nem csak az ebből eredő hasznot élvezzék, hanem az ebből eredő kötelességek súlyát is. Az említett adófizetési kötelezettség mellett ilyen például a takarítás is. Hogy ne hagyjanak maguk után olyan irdatlan mennyiségű szemetet, mint most, hanem tegyenek rendet bódéjuk, standjuk körül. -t-Egy porta valahol - „Szlovákországban —Szociális biztonság...— A munkanélkülieknek egyáltalán nem mindegy, hogy mivel tudja gondjaikat enyhíteni, megélhetésüket segíteni - a munkanélküli-segélyen kívül - a munkaügyi hivatal. Augustin Kajántól, a Komáromi Körzeti Hivatal igazgatóhelyettesétől megtudtuk, hogy a hivatal kötelessége a családi pótlék, a kiskorú gyermekeknek járó állami támogatás folyósítása, a gyermek születésekor járó egyszeri, 3 ezer koronás segély, a temetési költségekhez való hozzájárulás folyósítása, gyógykezelések esetében az útiköltség megtérítése a munkanélküliek részére. Áprilisban a körzeti hivatal 821 családi pótlékot folyósít, havonta 516 ezer korona összegben. 786 személy részére nyújt állami támogatást a kiskorú gyermekek ellátásához, ez mintegy 330 ezer koronát tesz ki havonta. A hivatal törődik azokkal a nőkkel is, akik munkanélküliként mentek szülési szabadságra, nehogy anyagi hátrányba kerüljenek ebben a helyzetben. Talán ez is az oka, hogy viszonylag sok „kismamát“ regisztrálnak a körzetben, az idei év első három hónapjában 21 újszülött édesanyjának fizették ki az ún. „kocsipénzt“, a 3 ezer koronás támogatást. A kérdésre, hogy ezeknek a segélyeknek, támogtásoknak a kifizetése milyen feltételekhez kötött, az igazgatóhelyettes azt a választ adta, hogy egyetlen feltétel, hogy az illető szerepeljen a körzeti munkaügyi hivatal nyilvántartásában. Mindaddig a munkaügyi hivatal folyósítja ezeket a támogatásokat, segélyeket, amíg a munkanélküli új állást nem talál. A hivatal és az érintettek annak örülnének a legjobban, ha egyre kevesebb lenne a dolguk az ilyen ügyintézéssel, s ha a mostaninál kevesebb esetben kellene igénybe venni ezeket a támogatásokat (hernádi) (Bogoly János illusztrációs felvétele) Egészségtelen konkurencia?
