Szabad Újság, 1993. április (3. évfolyam, 76-100. szám)
1993-04-19 / 90. szám
1993. április 19. Napjaink Szabad ÚJSÁG 5 PÁI-FY G. ISTVÁNNAL, a megjárt lépcsőfokokról A tájékoztatás rendszerváltása Pálfy G. István az az újságíró Magyarországon, aki egyszerre szimbólum és a bulvársajtó, az ellenzék céltáblája. Közírói alapállása egészen korán a népi írók köréhez, Móricz, Németh László, Illyés Gyula szellemi örökségéhez közelíti. Azok közé tartozik, akik megszólalásuk első percétől a határon túli magyarságért, az egységes nemzet szellemi életének helyreállításáért emeltek szót. így nem véletlen, hogy őt is a Lakitelek körül szerveződő szellemi körben találjuk a nyolcvanas évek elejétől. Aláírja a Tiszatáj című irodalmi folyóirat betiltása elleni petíciót. Munkahelyein, a televízió Híradó műsorában, majd a Művelődési szerkesztőségben s a Magyar Ifjúság című hetilap munkatársaként is olyan embereket szólaltat meg, olyan véleményeknek ad hangot, amelyek ma már pótolhatatlan kor- és művelődéstörténeti értéket jelentenek.- Beszélgetésünk őszinteségéből aligha von le valamit, ha régi barátságunkra való tekintettel tegezödünk... Kezdjük ott, hogy te, Pista nem először jöttél vissza a Magyar Televízióhoz. Mikor kezdődött az itteni pályafutásod?- 1970. augusztus 15-én jöttem a Híradóhoz. Ez volt az első „komoly“ munkahelyem az egyetem után. Úgy gondolom, hogy a főszerkesztők történetében, ebben a műhelyben én vagyok az első, aki tényleg minden lépcsőfokot megjárt, és itthon érezheti magát. Majdhogynem teljesen reménytelen volt akkor egy ilyen vállalkozás, hogy a debreceni egyetemről valaki azonnal a televízióhoz kerülhet. Nekem valamilyen rejtélyes módon sikerült, noha semmiféle protekcióm nem volt. Körülbelül 12-13 évet töltöttem itt beosztott munkatársként, s persze nem konfliktusmentesen. De meszszemenően mások voltak azok a konfliktusok, mint amilyenekbe aztán Hankiss Elemérrel kerültem. A 70-es, 80-as években volt egy országosan meghatározott értékrend, a Kádár-korszak értékrendje. Az nem föltétlenül az akkori Híradó vezetőjének, Matúz Józsefnének az értékrendje volt, de természetesen képviselte, hiszen ez volt hivatali feladata. Én azzal az értékrenddel is kénytelen voltam ütközni. Most a rendszerváltás idején viszont Hankiss Elemérrel egészen személyes politikai ütközeteink voltak. Leegyszerűsítve a dolgot: Hankiss Elemér a független televíziózást úgy képzelte, hogy a televíziós tömegtájékoztatást kiszolgáltatja az ellenzéknek. Én pedig úgyhittem, hogy ez éppúgy nem függetlenség, mintha kritikátlanul kormánypárti a tájékoztatás... Nagyon nehéz egyébként ezt minősíteni, mert azt hiszem, hogy a rendszerváltás történetének legizgalmasabb fejezetei közé tartozik az, hogy mi történt a televízióban, és nem biztos, hogy csupán az én elemzésem elegendő hozzá. Hosszabb és alaposabb történeti kutatómunka kell majd ahhoz, hogy az egész magyar társadalom, az egész magyar nemzet megértse, mi történt.- Maradjunk még a hetvenes éveknél. Én már akkor, gyerekként nézhettem a Híradót, s arra emlékszem, hogy olyan embereket szólaltattál meg, akik nem voltak éppen a hatalom dédelgetett gyermekei. írókat, költőket, közéleti embereket, akiket az akkori rendszer szívesen fölhasznált, ha tudott, de tartott is tőlük...- Annak a hivatalos értékrendnek a torzulása politikai és kulturális téren is az volt, hogy az 1958-as népi írói párthatározatból táplálkozott. Tehát mindenkit, aki valamilyen népi-nemzeti értékhez kötődött, igyekeztek „leírni“, háttérbe szorítani, lehetett az bármilyen európai vagy világméretű óriás, tehetség. Németh Lászlót éppúgy, mint Illyést, Tamási Áront, Szabó Pált vagy Veres Pétert, vagy akár a határon túlról bárkit. Ezzel egyébként egy másik értékrendi zavarról kell szólnom, amely elutasította Sütő Andrást, gyanúsnak találta Fábryt, Dobos Lászlót vagy Duba Gyulát... Ekkoriban persze az irodalom szerepe még lényegesen nagyobb volt, mint manapság. Az irodalom eszközeivel ki lehetett fejezni olyan gondolatokat, amelyekre a politikának egyáltalán nem volt lehetősége, s a tudománynak is csak módjával. Az irodalmon belül viszont éppen a népiek voltak azok, akik a történeti folyamatosságnak az értékeit képviselték vagy igyekeztek képviselni. Annak, hogy itt, a televízióban ezeknek az embereknek 30-40 másodperces megszólalást adott valaki, akkor önmagán túlmutató jelentősége volt. Különösen, ha tudjuk, hogy éppen ennek a körnek voltak meg a határokon túli magyarsággal azok az eleven kapcsolatai, amelyek aztán a nyolcvanas évektől kezdve szinte már össztársadalmi kapcsolatokká terebélyesedtek. Ugyanakkor nekik volt először kapcsolatuk a diaszpóra magyarságával, a világban szétszóródott magyarsággal is. Kodály, Illyés vagy Váci Mihály és sokan mások kezdeményezésére mozdult meg az anyanyelvi mozgalom is, mely előbb tiltott, majd tűrt szerveződés, később olyan, mint az oxigén, mára már nélkülözhetetlen és természetes. Nos, ezt képviselni a 70-es években nem volt könnyű, de aki ezt tehette, az most nyugodt lélekkel gondolhat vissza, mert megcselekedte, amit megkövetelt a haza“.- Én egy hallatlanul jellemző történetnek tartom, ahogyan téged a Híradótól eltávolítottak. Az egész korra jellemző ez a cinkos rafinéria...- Már az sem gerjesztett túl jó levegőt körülöttem, hogy nyíregyházi neveltetésem után a debreceni egyetemről érkeztem, hogy vidéki folyóiratokban publikáltam, ráadásul olyan dolgozatokat, amelyek semmiben nem egyeztek a hivatalos kultúrpolitikával. Amit a képernyőn akkor csináltam, az is ehhez volt hasonlatos. S amit a határon túli magyarsággal való kapcsolat akkor jelenthetett: a nacionalizmus bélyegét is megkaphatta az ember és melléje a narodnyik címkét. Tehát a konfliktusok állandóak voltak. Az ember azonban ne tagadja le a tévedéseit. Én még az egyetemen beléptem az MSZMP-be. Akkor olyan sajátos helyzetben volt a párt, hogy rádöbbentek: az ifjúság körében egyáltalán nincsen bázisuk. S akkor jött egy egyetemi pártszervezési kampány, amiből nagyon nehéz volt kibújni. Itt aztán a Híradónál a demokrácia képzetébe önmagukat beleélő kollégáim, a hivatalos jelölttel szemben engem választottak meg párttitkárnak. Gondolhatja mindenki, hogy milyen kellemetlen lehetett ez azoknak, akikkel naponta keveredtem politikai, kultúrpolitikai vitába beosztottként. S bár hatalmam kevesebb volt, mint egy harmadosztályú szakszervezeti titkárnak, egy sor döntési helyen hivatalból ott kellett ülnöm. Ez aztán végképp elviselhetetlen volt vezető körökben. Kezdték hát törni a fejüket, hogyan távolítsanak el; ez olyan ügyesen sikerült is nekik egy beiskolázással, hogy másfél év után a Híradótól el kellett mennem... Úgy volt, hogy a televíziótól is, de ezt annyira botrányosnak érezték, hogy inkább házon belül tettek karanténba. A Művelődési Főszerkesztöségben csinálhattam gondolkodtató műsorokat, amiket többnyire éjszaka vetítettek, csupán pár száz ember nézhette. Ám nagyszerű emberekkel, a magyar szellemi élet nagyságaival ismerkedhettem meg, dolgozhattam együtt. De természetesen a háttérben dúló csata, a sorozatos megaláztatás szintúgy feledhetetlen...- Mi a Magyar Ifjúság című hetilapnál dolgoztunk először együtt. Meggyőződésem, hogy egy ma is vállalható lapot csináltunk, nagy példányszámban. Ez is egy fura helyzet volt, mert szépen fokozatosan, a játékterületünket bővítve csúsztunk ki a Kommunista Ifjúsági Szövetség irányítása alól. S ezt annyira nem tudták megbocsátani nekünk, hogy megszűnésük előtt még minket, az újságot is megszüntettek.- Ne felejtsük el, hogy ez volt az első lap Magyarországon, amelyik levette homlokáról a „Világ proletárjai, egyesüljetek!" föliratot. Persze, hogy nem tetszett a KISZ-ben tömörülő ortodoxoknak, a kis karrieristáknak, „politikuspalántáknak“. Rettenetes élmény lehetett számukra olvasni a már emlegetett értékeket. A történelemszemléletnek azt a módját, amit sem az iskola, sem a szervezet, de legtöbbször a család sem vállalt, nem tudott megadni. A magyar sorskérdéseket - legalábbis a lap kulturális rovatában - folyamatosan napirenden tartottuk. Olyan esztétikai, emberi értékeket mutattunk fel, amelyeket akkoriban kevesen vállaltak. Szomorú tény, hogy azóta sem született hasonló lap, amely az ifjúság egészének érdekeit képviseli. Amikor ezt a lapot szétverték, akkor lettem először munkanélküli, fél évre. Ezután a kormány mellett szerveződő (Németh-kormány - a szerző megjegyzése.) Etnikai és Kisebbségi Hivatalba kerültem. A feladat csodálatos volt, de három hónap múltán számomra teljesen bizonyossá vált, hogy nem vagyok egy hivatalnok alkat. Közben jó néhány hónapig kapacitáltak, hogy vállaljam el a Népszava, a magyar szakszervezetek napilapja főszerkesztését. Rendkívül csábító dolog volt ez akkor, mert az ország második legnagyobb példányszámú újságjáról volt szó. Életem egyik nevetséges megingása volt, hogy három hétig voltam a lap első számú vezetője, mert ekkor szerveződött az a - nem általam, de - sokak által elátkozott televíziós kuratórium, mely tagjai sorába választott. S ennek az időszaknak az elnöksége bízott meg azzal, hogy legyek a Híradó és a Hét főszerkesztője.- Ez volt talán az első, nagy, nyilvános hatalmi torzsalkodás a magyar közéletben. Ez a kuratórium-vita. Akik korábban egy párt gyámkodását elfogadták, mi több, igen jól viselték, azok egy szakmailag, világnézetileg sokszínű, tekintélyes kuratórium létrejöttét súlyos politikai beavatkozásnak minősítették...- Ennek a kuratóriumnak az volt a „történelmi bűne“, hogy valamennyiekkor már megszerveződött párt, érdekképviseleti szervezet, a nagy egyházak, egyesületek delegáltak már ide szakembereket. Két párt azonban nem. Két olyan párt, amely a nemzeti kerekasztal-megbeszélések jegyzőkényvét sem írta alá, a FIDESZ és az SZDSZ, tehát a magukat liberálisnak nevező pártok. Ezzel kapcsolatban én akkor is azt gondoltam, ma is azt gondolom, hogy a demokrácia a többség meghatározottsága. így bár fáj nekem, hogy sajnálatosan csonka lett a kuratórium, de demokratikus mivoltát kétségbe vonni mégis botorság lenne. A szakmait méginkább. Hiszen az általuk jelölt későbbi elnökség olyan tagjai, mint Vitray Tamás, Nemeskürty István vagy éppen Chrudinák Alajos szakmailag vitathatatlanul értékes emberek. Se előtte, se utána a legutóbbi időkig nem volt esélye szakmai vezetésnek a televízió élére kerülni... A szakma szabályai nem változtak a politikai rendszerváltással. Esztergálni éppúgy kell, mint rendszerváltás előtt. Hankiss Elemérrel az intézmény - minden ellentétes híreszteléssel szemben - pénzügyileg összeomlott. Értékeket képviselő szakmai csoportosulások, nélkülözhetetlen csapatok verődtek széjjel, melyek korábban működőképesnek bizonyultak. Kitűnő műsorok és elképzelések szorultak háttérbe, miközben vitatható műsorok kerültek képernyőre. Azt, hogy a szakrendszerű szerkesztőségeket lebontják, aligha lehet eredménynek elkönyvelni. Ez az „újítás“ túlságosan költséges, mert most alapjaitól kell újjáépíteni, amit leromboltak ...-Én úgy vélem, hogy Magyarországon felemás módon ment végbe a gazdasági és a szakszervezeti átalakítás, a politikairól nem is beszélve. Állami keretek között, állami eszközökkel és pénzekkel kezdtek magánvállalkozásba a legtöbben. S ez igaz a tömegtájékoztatásra, rádióra, televízióra. így, miközben a vállalkozást, a privatizációt, a tisztes versenyt csak helyeselheti az ember, a sajtó, az elektronikus sajtó világában, védett, üvegházi környezetben kezdhettek vállalkozni a szabad rablásban élenjárók. Formailag minden szabályos, csak éppen egy csöndes hatalmi harc dúl, pénzért, műsoridőért, így hatalomért a háttérben, s politikai vagy szakmai vita álarcát ölti. A politikai hercehurca csak ezt a folyamatot fedezte. Tudatosan vagy véletlenszerűen, a szakma szempontjából ez mindegy.- Én is hasonlóképpen látom ezt. És hát természetesen a szakma tájairól nem kellett volna a politika bozótjába vinni ezen ügyeket. Mert ahol a politika megjelent, ott súlyos vereséget szenvedett, s megosztottá vált a szakma. Ennek áldozatává vált a legfőbb magyar közjogi méltóság, a köztársasági elnök, akit belerángattak egy nehezen kibogozható, megítélhető folyamat döntési szakaszába. Ennek áldozata lett a meg nem született sajtó- és tömegtájékoztatási törvény, a közszolgálati rádiózás és televíziózás szabályozása, így működhetett bármilyen társadalmi kontroll nélkül a két legfontosabb intézmény vezetője. Most, hogy visszatérhettem arra a helyre, ahonnan Hankiss Elemér eltávolított, úgy érzem - volt időm a féléves kényszerpihenő és a bírósági procedúra alatt gondolkoznom, nem mindenben cselekedtem a legtökéletesebben. De túl sok szemrehányást még sem tettem magamnak. Kilencvenben az ember olyan döntéshelyzet előtt állt, hogy vagy félreáll, vagy pedig vállalja a küzdelmet, hogy saját morális tisztaságát megőrizve, cselekvési területét, szakmai körét, szűkös autonómiáját nem engedi elorozni. Én ezt választottam, és nem teszek magamnak szemrehányást. Remélem, hogy mindaz a mocsokáradat, amit kénytelenek voltunk, kénytelen voltam elviselni, már nem próbálja leküzdeni a jószándékot. En tudom, hogy kétszer nem lehet ugyanabba a folyóba lépni. Visszatérésem szokatlan, ilyen nem nagyon esik meg a magyar közéletben, de úgy éreztem, hogy tartozom ezzel azoknak az embereknek, akik az elmúlt három évben nemcsak a fényes oldalát, de árnyoldalát is vállalták a közös munkának. Olyan műhelyt kell létrehozni, ahol nem a politikai szimpátiák, hanem a szakmai erények jelentik a megítélés mértékét. S ez lenne kívánatos az egész televízióban, az egész tömegtájékoztatásban. Szakmai alapokra kell visszavezetni dolgaikat, létrehozva a valódi közszolgálatiságot, amelyben a nemzeti vonásoknak jelentős szerepet kell kapniuk. S akkor visszamenőleg öt év múlva aligha kell megkérdeznünk majd, hogy érdemes volt-e... ANTALL ISTVÁN
