Szabad Újság, 1993. március (3. évfolyam, 49-75. szám)
1993-03-27 / 72. szám
1993. március 27. Kultúra Hit - vallás, tudat - igazság _____________Szabad ÚJSÁG 5 Budapesti beszélgetés YEHUDI MENUHINNAL „Örülök a dodekafónia végének“ Hegedűjét mindenhová magával viszi, így történt ez most is, noha Yehudi Menuhin ezúttal „csak“ vezényelt Budapesten.-Sir Menuhin, ön tízévesen már a közönség előtt állt New Yorkban, s nem sokkal később a budapesti zenerajongók is megismerhették játékát. Vissza tud emlékezni az első magyarországi útjára?-Ha jól tudom, 1930 körül lehetett. Ősz volt. Bevittek egy végeláthatatlan terembe, ahol hatalmas karosszékben ült Hubay Jenő, a kiváló hegedűművész. Este Brahmsot és Bachot játszottam, s másnap apámmal meglátogattuk Duna-parti lakásában a nagy muzsikust. Soha többé nem láttam őt, de számos magyar zenész lett jó barátom. Talán nem is kell külön beszélnem Bartókról vagy Kodályról. Amíg Kodály élt s én Budapestre jöttem, sokszor várt engem feleségével Emmával, később Sárival, s az volt a hagyomány, hogy érkezésem napján náluk vacsoráztam.-Ön 1944-ben New Yorkban mutatta be azt a Bartók-művet, amit a zeneszerző az ön felkérésére irt. Hogyan kezdődött a barátságuk?- Nagyon izgatott a zenéje, ismertem a Hegedűversenyt és a Hegedű-zongora szonátát is, de kiváncsi voltam arra, vajon mit szól Bartók az én játékomhoz. Levélben fordultam hozzá, s kértem, hogy fogadjon. Késő délután lehetett, november volt, s amikor megérkeztem, már a zongoránál ült, kezében egy ceruza, előtte a kotta. Egy szót nem szólt. Nem kérdezte, hogy vagyok, ki vagy, mi vagyok, szóval elmaradtak a szokásos udvariassági kérdések, mondatok. Azonnal játszanom kellett. Egy idő után felállt, és nagyon jól fogalmazott angolsággal így szólt: „Sosem hittem, hogy halálom előtt akad valaki, aki így megszólaltatja azt, amit írtam.“ Akkor éreztem, hogy megértettem a zenéjét. Nyomban felkértem egy szólódarab komponálására, s küldtem egy 1000 dollárról szóló csekket, amit egészen addig nem vett föl, amíg teljesen be nem fejezte a művet. Bartók nem volt az a művész, akin könnyen lehetett volna segíteni. Tele volt büszkeséggel, zárkózott volt és független mindenkitől. Csak az Amerikai Zeneszerzők Szövetségének támogatását fogadta el. Azt hiszem, nagyon nehezen ólt Amerikában, mert a szíve mindig otthon volt, Magyarországon. Egyszer sétált a New York-i utcán, s így (Archív felvétel) szólt: „Lószagot érzek!“ Kinek jutott volna eszébe, vagy egyáltalán ki lett volna figyelmes a lovakra rajta kívül egy ekkora metropolisban? O egyébként is ügy ismerte a természetet, mint egy indián. Hatalmas tudás halmozódott föl benne a fákról, a levelekről, a növényekről, a bokrokról. Hiszem, hogy minden nagy komponista igen intenzív kapcsolatban él az erdővel, a földdel. Ez volt Bartók titka is, ahogyan Schuberté vagy Beethovené. A csak intellektuális komponista sohasem olyan nagy súlyú, mint az, aki beszéli a természet nyelvét. Emlékszem, egyszer Helsinki mellett meglátogattam Sibeliust. Éppen nem volt részeg, s igen kellemesen beszélgettünk, muzsikáltunk. Megkérdezte, szerintem ki a 20. század legnagyobb zeneszerzője. Túl banális lett volna azt felelnem, hogy „ön, uram.“ Bartók - mondtam. Teljesen egyetértett velem ebben is, s visszaemlékezett arra, hogy diákkorukban együtt voltak Berlinben, s Bartók zsenialitása már akkor érződött. Azért gondolja meg, micsoda elismerés volt ez egy olyan kortárs zeneszerzőtől, aki maga is nagyszerű művész.- Bartók vagy Sibelius ma már nem kortárs zeneszerző, hanem a 20. századi muzsikus. De vajon mit tart sir Menuhin a kortárs zenéről? Hogyan léphetünk tovább?- Őszintén mondom, boldog vagyok, hogy vége a dodekafóniának. Bár nem rossz, ha az embernek egy adott rendszerben kell gondolkodni, szerintem sokaknak segítség, na szigorú szabályok költik őket, a Schönberg-féle 12-hangúságot mégis természetellenesnek tartottam. A természet ellen szóló szabály volt. Nem véletlen, hogy éppen Bartók akarta és tudta bebizonyítani Schönbergnek, hogy van dallam. Szóval örülök a dodekafónia végének. Azt hiszem, a mai kortárs zenéből az érződik, hogy a fiatalok félnek a jövőtől, frusztráltak, nincs is jövőképük, s ezért a zenéjük is ijesztő, pontosabban elijesztő. Szinte így védekeznek. Szerintem sokkal bátrabban lehetne használni a japán, az indiai zene hatását, s az afrikaiból is többet, nemcsak a ritmikusságát.-A spirituális keleti kultúra nemcsak a zenében vonzza önt, hiszen jógázik is. Most is, érkezése után, az interjú előtt kicsit jógázott, s valóban cseppet sem tetszik fáradtnak vagy törődöttnek.- Új-Zélandban találtam először egy jógával foglalkozó könyvet, és nagyon tetszett, hogy olyan sportra leltem, amihez nem kell sehová elmenni, bármelyik hotelszobában is csinálhatom. Úgy 1951 vagy 1952 lehetett, amikor Indiában Nehru meghívására léptem föl, s a kormányszálláson laktunk feleségemmel. Meséltem a miniszterelnöknek, milyen nagy hatással van rám a jóga, hogy milyen nyugtató, kiegyensúlyozottá tesz, javítja a teherbírást. Éppen a vacsorára vártunk, talpig elegáns öltöny, ruha mindannyiunkon, amikor megkérdezte, tudok-e fejen állni. Mondom, nem nagyon jól. Na, próbáljuk meg - mondta Nehru, s mind a ketten fejen álltunk a szalonban, amikor megérkezett a turbános szolga, és így szólt: „Uraim, a vacsora tálalva!“ Kedves történet, nem? De őszintén, tényleg sokat jelent pár perc jógázás is, felfrissít, bárhol vagyok.- Beszéljünk kicsit egy másfajta spiritualitásról, a vallásról, az istenhitről. Az ön édesapja orosz rabbi családból származott. Könyvében ír is arról, mennyit tanult a zsidó zenéről, a hagyományokról édesapja segítségével. S hogy a papa mindig énekelt. Ön vallásos?- Én anélkül vagyok vallásos, hogy bármely felekezethez tartozónak érezném magam. Persze zsidó vagyok, hiszen anyám s apám is az volt, de nem járok templomba, s a vallás egészében érdekel. Szerintem minden vallásnak három fontos összetevője van: a zene, a hit és a csend. Londoni iskolámban például minden reggel énekeltünk egy jót. Ezáltal felszabadultnak, frissnek érzik magukat a gyerekek. Majd csendet tartunk, befelé, magunkra figyelünk, s csak ezután kezdünk el dolgozni, gyakorolni,- Úgy tetszik, hegedűjét mindenhova magával viszi. Most Budapesten is vezényel, nem játszik, a hangszere mégis itt van.- Ha nem is játszom, minden nap megpróbálok egy kicsit gyakorolni. Tavaly nyáron koncerteztem utoljára, s néhány hét múlva újabb feladat vár, de az iskolában, amelyről beszéltem s amely már 30 éves, szinte mindig mutatok valamit, megszólaltatom Bachot vagy Mozartot. Legutóbb éppen Brahms sextettjét játszottuk Londonban.- Fia zongoraművész, de a másik két fiú és a lánya nem muzsikus. Miben tudta segíteni ön Jeremyt?- A gyermekeim elsősorban a feleségemnek köszönhetik eredményeiket, hiszen én mindig utaztam, koncerteztem, s ő vagy velem jött, vagy a gyerekekkel törődött. Jeremy kiváló pianista, nagyszerű művész, és számos zenei elképzelésünk hasonló. Persze éli a saját életét. Hogy mit adtam neki művészként? Talán azt, hogy általam ö is megszerette Bartókot, és érti is a muzsikáját. Talán csak ennyit.- Ön persze nagyon szerény, hiszen éppen Jeremy mesélte, milyen sokat jelentett számára, hogy a zene közegében és közelében nőhetett fel. De milyen érdekes, mindig visszakanyarodunk Bartókhoz s a magyar muzsikusokhoz.- Ez azért van, mert tényleg nagyra tartom a magyar zenészeket. Több oknál fogva is. Kezdő muzsikusként ismertem meg Solti Györgyöt, Doráti „Tóni" jó barátom volt, tőle örököltem a Philharmonica Hungarica zenekart is. És mindig csodáltam a magyar zenészek játékát. Micsoda ritmusérzék, erő sugárzik belőlük! Úgy bánnak a hangjegyekkel, mint szobrász az agyaggal. Tehát kreatív, alkotó zenészek. Ez egy különleges adottság. Az orosz muzsikusokra a drámaiság, a feszültséggel teli előadásmód jellemző, a német zenészek alázatosak, pontosak és megértőek, a magyarok pedig intellektuálisan és technikailag is kreatívak. Ez szerintem annak is köszönhető, hogy hűségesek saját zenei hagyományaikhoz, valóban hozzátesznek valamit a darabokhoz. A zenei hagyományok alatt egyként éltem a magyar nép táncait, az esküvőket, a siratódalokat, a vidám és fájdalmas zenéket, a cigányzene zsenialitását és az Ausztriában is fellelhető zenei hagyományokat. Ezek gyúródtak egybe a magyar zenében és a zenészekben. És még valami nagyon fontos: a hit és a felelősség a jövő iránt. Kodály, Bartók, Doráti - mind kiváló pedagógus, tanár volt. Vagy Weiner Leó, akivel kétszer is találkoztam, és az Akadémia mai professzorai mind a jövőért dolgoznak, felelősséget éreznek a felnövekvő generációért. Ez igen tiszteletreméltó. Saját iskolámba is hívok magyar tanárokat, hiszen kiváló pedagógusok. B. K. Az igazságkeresés felé A Premontrei-rend kassai kezdeményezéssel már lassan ismertté válnak. Egyik rendezvényük: az esti szabad egyetem keretében március közepén, egyik szerda este volt hat órától majdnem kilencig. A témakör a következő volt: Hit-vallás, tudat-igazság. Első pillantásra ellenpólusoknak látszanak. Hogy mit is jelentenek tulajdonképpen a valóságban, arról a kassai főrabbi, Kleiman Lázár tartott szemléletes ismertetést. A szemléletesség szó szerint értendő, a főrabbi ugyanis képekben fejezte ki magát, így a legbonyolultabb teológiai elvek, eszmék és maga az ideológia is közérthetőek lettek. Az előadó és az ideológia fogalmát egészen a görög és az ókori ideológiai irányzatoktól kezdve a világtörténelmen át a materializmusig vagy a náci ideológiáig, illetve a ma jelentkező újfasiszta mozgalmakig ellenezte. Szemléltető képei elsősorban itt kaptak külön szerepet: a mintegy 200 jelenlévő több ideológiát képviselt. Az előadást követő kérdések ezt meg is mutatták: nemcsak a hitre, az igazságra, a vallásokra, a tudatra vonatkoztak, hanem a világpolitika sok visszásságára is. Ragadjunk ki most egy szemléltető képet a sok közül. Azt, hogy mi a hit és mi a tudat a főrabbi így magyarázta: a hiszem szó az ember egyik leggyakoribb szava és nemcsak teológiai vonatkozásban, hanem mindennapi használatban is. Vegyünk csak egy példát: itt egy pohár víz, ha ránézek, látom és tudom, hogy ez. Tudom, hogy a víz sok millió molekulából áll, de azokat nem látom. Azt is tudom, hogyan került a víz a városba - vízvezetékeken keresztül, megnyitom a csapot és már folyik is a víz a pohárba. Tudom azt is, hogyan készül a pohár. De ezt már nem látom, tehát csak hiszem, hogy így van. A hit és a vallás között még világosabb az ellentét: csak egy hit van, az istenhit. Az már a vallások dolga, hogy ezt az istent hogyan nevezték el. S mivel a világban több mint 34 ezer vallás és szekta van, elképzelhetetlenül sok az elnevezés. A rabbi azt is hozzátette, hogy a zsidó vallás szerint az istent nem szabad a nevén nevezni. Ezért ott, az előadáson ki sem mondta, csak jélezte. Többen is felvették a vitában a tudat és az igazság ellentétét, s maga az előadás is hosszasan elemezte ezt. Hiszen ebben benne van az egész világpolitika. Az előadó többek között kiemelte, hogy már a régi görög kultúrában megmutatkozott ez az ellentét. Maga Arisztotelész sem azonosította filozófiáját sem a vallással, sem a politikával. Külön kiemelte Spinozát s annak zsidóságát, rámutatva tévedéseire is. De Darwin evolúciós elmélete vagy Kant: A tiszta ész kritikája című műve is bonckése alá került. Tény, hogy sokunkat talán más szempontok szerint neveltek, illetve mindenki saját tudása, képzettsége, olvasottsága alapján mást értett a fogalmak alatt. Ezt a mindennapi életben könnyen le is mérhetnénk. Hiszen a napi események - a háborúk és a békék - elég meggyőzően jelzik a különbözőségeket! Egyet azonban megállapíthatunk: az elhangzottak eléggé szemléltetőek, meggyőzőek voltak ahhoz, hogy aki hallgatta, abban nyomot hagyjanak. S talán nem egyet közülünk elindíthatnak az új emberért való küzdelem útján: az igazságkeresés felé. SZANYI JÓZSEF Könyvespolcra = Együtt az első osztályba A szülő számára sem kis izgalom, aggodalom, szorongás forrása az, amikor gyermeke iskolás korúvá válik. Vajon megfelel-e a követelményeknek? Bírja-e a munkát, be tud-e illeszkedni a közösségbe? Nem pikkel-e majd rá a pedagógus? A pedagógusként eltöltött évek során tartott szülői értekezleteken felmerült kérdések, benyomások alapján állított össze hasznos kézikönyvet a szülők számára Majorossy Judit, amely Együtt az első osztályba címmel tavaly jelent meg a budapesti Trivium Kiadó gondozásában. Az óvodából az iskolába kerülés előfeltétele az iskolaérettség. A szerző vázolja ennek követelményeit, s bár az iskolaalkalmassági vizsgálat magyarországi rendszerét mutatja be, a következményeknek a hazai gyerekek számára is ugyanazoknak kell lenniük ahhoz, hogy a gyermek sikerrel vehesse az akadályokat. Vagyis testileg alkalmasnak kell lennie az iskolai életre, képesnek kell lennie a tartós figyelemre, birtokában kell legyen a feladattudat és a kötelességérzet képességének, megfelelő akarattal és önfegyelemmel kell rendelkeznie, és fontos, hogy képes legyen a beilleszkedésre. Ha a gyermek a fejlődés valamely fontos eleme tekintetében elmaradt, az elmaradás behozható, ha idejében felfigyelünk rá. Ehhez „csupán“ az szükséges, hogy megfigyeljük, miképpen viselkedik gyermekünk a különféle helyzetekben. A szerző tájékozódási pontokkal szolgál ehhez. Azt tanácsolja, hogy az óvoda nem javasolja még az iskolába lépést, ne erőltessük, hiszen egy év alatt számos készség kialakulhat, tehát könnyebb lesz az iskolai haladás. A kézikönyv a továbbiakban hasznos tanácsokkal szolgál a szülő és a gyermek otthoni teendőivel kapcsolatban. Szól a napirendről, az otthoni szabadidőről, a szülői következetesség fontosságáról. Külön taglalja a felelősség és az adott szó súlyát, mint megtanulandó és megtanítandó kategóriákat. Kitér arra, hogyan oldjuk meg, ha a testvérek közül az egyik már iskolába megy, a másik még kicsi, illetve mi lehet a nagyobb testvér szerepe a kisiskolás segítésében. Örömteli tanulás címszó alatt az optimális foglalkozás lehetőségeit taglalja. Külön fejezetet szentel a helytelen nevelési módoknak. Bemutatja a gyermekkori baráti kapcsolatok fontosságát, a csoportban szerzett siker- és kudarcélmények személyiségformáló hatását. Foglalkozik az oly sok szülő számára kellemetlen helyzeteket teremtő gyermeki magatartási hibákkal is. A legbőségesebben azt tárgyalja, miképp ajánlatos és lehetséges a szülőnek segíteni a gyermeket a tanulásban, az írás-olvasás-számolás elsajátításában. Hasznos tanácsokat ad az olvasási, írási, illetve számolási zavarokkal küszködő gyerekek szüleinek. Ötletekkel szolgál, hogyan kezelje a szülő a gyerek esetleges kudarcait, hogyan fogadja a bizonyítványt, milyen módon jutalmazhat és büntethet a leghatékonyabban, s még számos más „apróságra“ is kitér, ami a szülő és a pedagógus, a szülő és az iskola viszonyát meghatározhatja, s hathat a gyermekre. Minden fejezet tömör, érthető, igyekszik megragadni a lényeget. Valóban hasznos ez a kézikönyv azok számára is, akik tudatosan készülnek gyermekükkel Együtt az első osztályba lépni, s azoknak is, akik még talán nem is gondoltak arra, hogy ez az egész család életét meghatározó változás tudatosan szervezhető, kellő átgondolással kényszer nélküli, jókedvűen végzett tevékenységgé tehető. HARASZTI MÁRIA
