Szabad Újság, 1993. március (3. évfolyam, 49-75. szám)
1993-03-18 / 64. szám
1993. március 18. Kultúra Szabad ŰJSÁG 5 Kárpátalja Az utóbbi esztendőkben mind többet hallani Ukrajna legnyugatibb régiójáról, a hivatalos szóhasználatban Kárpátontúli Területnek nevezett Kárptaljáről. A tömegkommunkációs nyitás ellenére azonban elég sok téves információ van a köztudatban e térség forgandó szerencséje 20. századi történelméről. Ez nem Is csoda, hiszen a különböző kis- és nagyhatalmi érdekek keresztútján fekvő vidék múltjáról a leginkább érdekelt országok Magyarország, a volt Szlovákia és Ukrajna történészei különböző, egymásnak gyakorta ellentmondó módon vélekednek. S akkor még nem is említettük a szovjethatalom éveiben természetellenes ukránosításnak kitett őslakos kárpátaljai nép, a rutének újólagos nemzeti eszmélését, s — esetünkben képzavar ugyan — dólibábos túlzásoktól sem mentes múltkeresésót. A hajdani Ung, Bereg, Ugocsa és Máramaros megyék területén kialakult mai Kárpátalja 1919-ig Magyarország szerves része volt. A Károlyi-kormány 1918 decemberében a megváltozott magyar nemzetiségpolitikának köszönhetően, s az ország területi egységét védendő az északkeleti vármegyék rutének lakta vidékein Ruszka Krajna néven „autonóm jogterületről” hozott törvényt. Valóságos működtetésére azonban már nem volt lehetőség: a térségben harcok dúltak, a magyar vörös ezredek és a Ruszin Vörös Gárda elkeseredett csatákat vívott a cseh és román intervenciós csapatokkal. Kárpátalja ekkor már gyakorlatilag nem tartozott Magyarországhoz, a cseh megszállást az ügyes politikai manőverekkel tető alá hozott Saint-Germain-en- Laye-i szerződés 1919. szeptember 10-ón tulajdonképpen már csak véglegesítette. A csehszlovák Alkotmánylevélbe is bekerült okmány széles körű autonómiát ígért a ruténeknek, ebből azonban az Első Köztársaság fennállása alatt semmi sem valósult meg. A prágai kormányzatnak gazdasági szempontból nem is állt szándékában integrálni a bizonyos jelek szerint általa is átmenetinek tekintett új területi szerzeményt, a Podkarpatská Rusnak nevezett keleti tartományt. (Masaryk elnök 1920-ban a szovjet Vöröskereszt kiküldöttének ezt nyilatkoztaién úgy tekintem Kárpátországot, mint egy, Oroszország részéről Csehszlovákiára bízott zálogot, melyet mi az első adandó alkalommal vissza fogunk adni Oroszországnak. Ezt ér. köztársasági elnöki minőségemben a leghivatalosabban kijelentem’.) Az autonomista pártok követeléseit a csehszlovák vezetés, arra hivatkozva, hogy „a nép éretlen még az autonómiára", következetesen visszautasította. Az első bécsi döntéssel 1938 őszén a magyarok lakta tiszaháti sáv, Ungvár, Munkács és Beregszász városokkal visszakerült Magyarországhoz, a maradók területen Huszt székhellyel megalakult a Prágához külügyi, hadügyi és pénzügyi téren kapcsolódó autonóm Kárpát-U krajna. Csehszlovákia széthullása idején, Szlovákia önállóságának kinyilvánításakor, Kárpát-Ukrajna is deklarálta függetlenségét, és Németországtól kérte elismerését, ezt azonban nem kapta meg, így 1939. március 15-én a huszti kormány csapatainak, a Szics-gárdának gyenge ellenállását leküzdve a magyar csapatok megkezdték a terület megszállását. A visszaszerzett területen Teleki Pál a rutén népesség számára is elfogadható kisebbségpolitika kialakítására törekedett. A Kárpátaljai Vajdaság tervezetében testet öltött koncepció azonban főleg a katonai körök ellenállásán megbukott. Megvalósítása a kényes geopolitikai helyzet (Magyarország ebben az időben közvetlen szomszédságba került a Szovjetunióval), a rutén lakosság jelentős részének a szláv birodalom iránti szimpátiája, majd később a háborús helyzet miatt egyébként is nehezen volt elképzelhető. Az autonómia kialakításának nem kedveztek a moszkvai propagandának azok a megnyilvánulásai sem, amelyek a Kreml Magyarországot illető hivatalos nyilatkozatai ellenében azt sugallták, hogy a Szovjetunió igényt tart Kárpátaljára. (A moszkvai magyar követ 1940. január 10-ei jelentésében arról számolt be, hogy a Szputnyik Agitátora című folyóirat, a kommunista párt központi bizottságának orgánuma olyan térképet közölt Magyarországról, amely Kárpátalját Kárpát-Ukrajna néven az ország határain kívül ábrázolja.) A félelmek 1944 őszén beigazolódtak: az átmeneti hatalomgyakorló szerv: Kárpátontúli Ukrajna Népbizottsága arra kérte a szovjet kormányt, hogy Kárpátalját csatolja az „ősi anyaföldhöz”, Szovjet-Ukrajnához. A kétes legitimitású, a szovjet csapatok jelenléte mellett megalakult testület a magyarok véleményére nem volt kíváncsi, a Sztálinhoz intézett nyilatkozat napján, november 26-án a 18 és 55 év közötti magyar polgári férfilakosság egyébként is gyűjtőtáborokban volt, úton a belső területek munkatáborai felé. A „kérés” Moszkvában megértő fülekre talált, így az 1945. június 29-én aláírt szovjet—csehszlovák államközi szerződés értelmében Kárpátalja a Szovjetunióhoz „csatlakozott". A szerződés — a megerősítő okiratok kicserélése után —1946. január 30-án lépett életbe. Az ukrán függetlenség kinyilvánítása, 1990. július 16-a óta a terület a független Ukrajna része. Népesség, etnikai viszonyok Az 1989-es népszámlálás szerint Kárpátalján 1 241 914-en élnek. A hivatalos adatok szerint a legtöbben az ukránok vannak (a népszámlálás idején a ruszin nemzetiség nem volt bevallható), szám szerint: 976 749-en. Magyarnak 155 711-en vallották magukat (helyi becslések szerint kb. 200 000-re tehető a magyarok száma), ez az összlakosság 12,5 százaléka. Az oroszok száma 49 456, a románoké 29 485, a cigányoké 12131, a szlovákoké 7 329, a zsidóké 3 848, a németeké 3 478 fő. A magyar lakosság az ungi és beregi Tiszahát falvaiban és Beregszászban viszonylag megbontatlan etnikai tömbben él. A nem magyar többségű városok, Ungvár, Munkács, Nagyszőllős magyarságának önazonosság-őrzéséhez nagy támaszt nyújtanak a közeli, a népi kultúrát jelenleg is éltető falvak. Máramarosban, a Felső-Tiszaháton jelentős szigetek (Visk, Técső, Aknaszlatina) jelzik a magyarság ősi jelenlétét, s mellettük meg kell említenünk a hagyományaihoz, nyelvéhez elszigeteltségében is ragaszkodó szórványokat. Számottevő etnikai ellentéteket Kárpátalja őslakói között nem jegyez a történelem. Különböző előjelű, általában kívülről érkező megosztó törekvések, politikaiideológiai manipulációk főleg a huszadik században próbálták megnehezíteni a békés egymás mellett élést — szerencsére kevés sikerrel. Ezt az állítást látszik igazolni az is, hogy minden törekvés ellenére itt nem tudott erős hadállásokat kiépíteni az ukrán nemzeti érdekek védelmére szerveződött Ruh agresszív szárnya. Néhány aggasztó jelenség ellenőre mégsem az ukrán nacionalizmus az, amely pillanatnyilag a legnagyobb veszélyt jelenti a kárpátaljai magyarság számára. Sokkal inkább a nyolcvanas évek második felétől a rohamos életszínvonal-csökkenés miatt felerősödött kivándorlási hullám, amely már idáig is jelentősen elvókonyította a magyar értelmiségi réteget. Nemzeti önszerveződés, anyanyelvi oktatás Nemzeti-kisebbségi önszerveződésre, az e célokat szolgáló intézményrendszer kiépítésére a magyar lakosságnak egészen 1989-ig nem volt módja. (Hozzá kell tennünk: a nem magyaroknak sem.) Csonka oktatási hálózatrendszere az ötvenes évek derekától kiépült ugyan, ez azonban nem foglalta magában az óvodai és szakközépiskolai oktatást — pozitív fejlemény, hogy három szakiskolának 1990 óta van magyar osztálya —, s nem folyt magyar nyelvű képzés az ungvári egyetemen sem. (1963-ban az ungvári egyetem Filológia Karán megindult a magyar nyelv- és irodalomtanárok képzése, az egyetem többi karán azonban nem folyt, s ma sem folyik magyar nyelvű oktatás, így a más szakokon továbbtanulni szándékozó magyar fiatalok az új lehetőségeket kihasználva az anyaország egyetemein, főiskoláin próbálnak szerencsét.) 1989 novemberében Ungváron megkezdte működését — akkori nevén — a Szovjet Hungarológiai Központ. A magyar állami támogatással létrehozott intézmény tevékenységéről kevés jó mondható el: alapító okiratában deklarált tudományos és tudományszervezői funkciójának nem tud megfelelni, jelenlegi vezetése kerékkötője a felvállalt munkának. Az 1990-91-es tanévben kizárólagos magyar nyelvű oktatás 11 elemi, 34 általános és 14 középiskolában folyt. A magyar gyerekek egy része a nem magyar irányultságú, vegyes oktatási nyelvű (ukrán—magyar, orosz—magyar, ukrán—orosz—magyar) ún. „internacionalista” iskolákban tanul. (A túlnyomórészt magyarok lakta Beregszászi járásban például a magyar gyerekek 22,6 százaléka nem jár anyanyelvi osztályba.) A magyarok legális kulturális és politikai önszerveződése 1989 februárjában kezdődött. Ekkor alakult meg Ungváron a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség (KMKSZ), amely alapftóokmánya szerint ugyan kulturális szervezet, gyakorlatilag azonban már az induláskor magára vállalt, ám az elmúlt két esztendő alapvetően sikeres tevékenysége ellenére bebizonyosodott, hogy egymagában képtelen a szerteágazó feladatok megoldására. Ezért ezek hatékonyabb megoldása érdekében különböző szakmai (képzőművészeti, zenei, néprajzi, pedagógus) szövetségek és társaságok alakultak. Az Ukrajnán belüli kisebbségvédelmi munka jobb összehangolására 1991 őszén Kijevben megalakult az ungvári székhelyű Ukrajnai Magyar Demokrata Szövetség, amely a KMKSZ-en kívül a Ivovi és a kijevi diaszpróbán élő magyarok szervezeteit egyesíti. Hitélet, vallás A Szovjet-Ukrajnához csatolt Kárpátalján a legutóbbi két-három évet leszámítva hol nyílt, hol burkoltabb vallásüldözés folyt. A kezdeti időkben számos templomot zártak be, a papokat munkatáborokba hurcolták, a lelkószutánpótlást szinte teljesen lehetetlenné tették, 1949-ben feloszlatták a magyar híveket is tömörítő görög katolikus egyházat, javait a pravoszláv egyháznak adva át. Az oktatási intézményekben — az óvodától az egyetemig — a vallás, a hitélet gyakorlását devianciaként feltüntető erőteljes ateista propaganda folyt, a vallásos irodalom terjesztése büntetendő cselekménynek számított. A kárpátaljai magyarok 70-75 százaléka református. A nyolcvanas évek végén 81 templomban 81 gyülekezet működött, összesen 21 lelkipásztorral. Ezek többsége nem teológiát végzett lelkész, hanem a hetvenes-nyolcvanas évek féllegális helyi tanfolyamainak neveltje, őket a hivatalban lévő, s erre törvényes felhatalmazással bíró püspök szentelte lelkésszé. Pozitív fordulat 1988- ban következett be: ekkortól kezdve a kárpátaljaiak előtt is lehetővé vált a magyarországi teológiákon való tanulás. A római katolikusok becsült száma 65 000 körül mozog, a hívek körülbelül 85 százaléka magyar vagy magyar anyanyelvű. A 31 plébánián a hívek lelki gondozását nyolc, hetvenedik életévén túl járó pap látja el. A közelmúltban került Kárpátaljára egy, a rigai szemináriumban végzett lengyel anyanyelvű fiatal atya, aki első magyar nyelvű miséjét a munkácsi templomban tartotta. A krónikus lelkészhiány enyhítésére öt lelkész és három ferences atya öt esztendei missziós tevékenységre kapott lehetőséget. Ma már nem állanak állami tilalmak a magyarországi teológiákon való tanulás előtt, ennek köszönhető, hogy az Egri Hittudományi Főiskolának is vannak kárpátaljai növendékei. Nem ütközik adminisztratív korlátokba a görög katolikus egyház működése sem, amelynek betiltása idején, 1949-ben 28 000 magyar híve volt. 1989. decembeer 13-án jelent meg a szovjet kormány rendelete, amely visszaállította jogaiba a görög katolikus egyházat. A valóban szabad és zavartalan vallásgyakorlást ma már csupán az ateista államtól kapott javait megtartani kívánó pravoszláv egyház gátolja. Magyar anyanyelvű izraeliták mára alig maradtak Kárpátalján. Az 1944 tavaszán végrehajtott deportálás után alig maradt zsidó ezen a zsidó kultúra szempontjából oly fontos vidéken. Ma csupán Huszton működik egy zsinagóga, Ungváron és Munkácson imaházat tartanak fenn. (Világszövetség)
