Szabad Újság, 1993. március (3. évfolyam, 49-75. szám)
1993-03-15 / 61. szám
1993. március 15. Napjaink Szabad ÚJSÁG 5 Történelmi helyzetjelentés Jászóvár Két és fél esztendővel ezelőtt nagy örömmel fogadta az egész katolikus egyház az előző szlovák kormány azon bejelentését, hogy a szerzetesrendek újból megkezdhetik tevékenységüket. A 12. században Magdeburgi Szent Norbert holland pap által alakított premontrei szerzetesrend új (jászóvári) apátjaként Bartal Károly Tamás főtisztelendő atyát nevezték ki. A szerzetesrend visszaállításának hivatalos és egyházi ünnepségein részt vett Marcel Van de Van, a Rend Rómában székelő főapátja is. Akkor elhangzott, hogy élni fognak a törvény biztosította jogaikkal és - ha nem is mindent, de - visszaigénylik a premontrei közösség létezésének elengedhetetlenül szükséges, előző rendszerben eltulajdonított javaikat. Mivel időközben riasztó híreket hallottunk a jászóvári premontrei prépostsághoz tartozó európai hírű barokk templom állapotáról és a rendi könyvtárban dúló példátlan barbarizmusról, no meg az egyházi vagyon helyreállításának fejleményei is érdekeltek - felkerestem a prépostságot.-Az egyik legnevezetesebb jászéi premontrei prépostságot Könyves Kálmán alapította - mondta Bartal Károly Tamás főtisztelendő atya.- 1193-ban Kálmán herceg kezdte az építkezést, de jött a tatár és lerombolt mindent. Ezt követően, amikor IV. Béla Torna várába érkezett, kiállította a második alapítólevelet, amelyben megerősíti és kibővíti a szerzetesrend kiváltságait. A mohácsi vész után Jászó is elnéptelenedett. Miután 1452-ben meghalt az utolsó premontrei szerzetes is, a király commendátoroknak adta ki az apátságot használatba. Kisdy Benedek prépost, egri püspök 1657-ben a jezsuiták számára főiskolát alapított itt, majd azt a kassai főiskolával egyesítette. Ezt követően az egri káptalant újból a premontreiek váltották fel. Majd 1745-ben Sauberer András építész a barokk létesítményt tizenhat év alatt az osztrák barokk kolostorok mintájára a templommal együtt újjáépítette. A rend tagjai 1944-ig laktak itt, Jászón volt a novíciusok nevelőintézete is. 1950-ben a rendet betiltották, ingó és ingatlan vagyonát államosították, szétlopkodták. Népszolgálatban eltöltőn 800 év • • Úgy tudom, az itteni rendnek iskolái, ipari üzemei és nagy kiterjedésű erdői is voltak. Ezeknek mi lett a sorsuk? Ön szerint, annakidején miért éppen ezt a helyet választották ki maguknak a „norbertinusok”?- Talán kevesen tudják, hogy a bencések a hegyek tetején, a ferencesek a városokban, a premontreiek pedig a völgyekben telepedtek le. Ez a völgy hajdanában egy nagy mocsár volt, amelyet a szerzetesek irányításával lecsapoltak, a földeket termővé tették, s ezzel megkezdődött a vidék benépesítése. A század elején saját villanyteleppel, áramfejlesztővel és ivóvízvezetékkel is rendelkeztek, amit a falu is használt. Az állami,,blokád" idején a prépostságnak hétezer hektárnyi erdeje, egy máig működő fűrésztelepe, valamint egy kályha- és egy téglagyára is volt. A téglagyárat 20 millió korona ellenében visszavehetnénk, de ilyen feltételek mellett nem tudjuk visszaszerezni. Pedig egy kanadai cég már jelentkezett, így kiadhatnánk bérbe, s a befolyt jövedelmet a félbehagyott templom helyreállítására fordíthatnánk. A kassai Jalta Étterem is a mi tulajdonunkban volt, amiről a város polgármesterétől írásos bizonylatot is kaptunk. Az eddigi használó ennek ellenére hallani sem akar visszaadásáról. A megüresedő rozsnyói gyermekkórházra is igényt tartanánk, sajnos onnan sem kaptunk még hivatalos visszajelzést. 1802-ben lettünk tanítói rend, miután I. Ferenc rendelete alapján átvettünk négy - a lőcsei, rozsnyói, ungvári és nagymartini - gimnáziumot. Ezenkívül Gödöllőn, Kassán és Nagyváradon is voltak iskoláink. Az iskolákhoz nem ragaszkodunk, hiszen azok átvételéhez megfelelő felkészültségű oktatókra és biztos anyagi háttérre lenne szükség. Kassán beindítottunk egy diákotthont, de sem az állam, sem az iskola nem járul hozzá költségeink fedezéséhez. Rendünket eddig hétszer tiltották be, és mi mindannyiszor talpra álltunk. Visszakaptuk a kolostort és a templomot. A kolostor egy részében szociális otthon működik. Az intézettől kapott bérleti díjat az épület helyrehozatalára fordítjuk. Bár a kommunista önkényura-A híres könyvtár egykoron (Klinko Róbert felvétele) + archív lom ideje alatt szétlopkodták és tönkretették az itt fellelhető értékek java részét - a kolostor visszaadása után a szemét és a törmelék alól, a rejtett zugokból párját ritkító szakrális kegytárgyak, művészi alkotások, barokk kánontáblák, aranyozott gyertyatartók, a világon egyedülálló miseruhák és régi iratok kerültek elő. Egy keskeny, boltíves folyosón keresztül tölgyfalépcsőkön a premontrei kanonokrend prépostsági templomába, Szlovákia legművészibb barokk egyházi épületébe jutunk. A templom tragédiájának története külön fejezetet érdemel.- Miután a templomot bezáratták (múzeummá vagy hangversenyteremmé akarták alakítani), 1970-ben valaki felgyújtotta, és az egész tetőzet a lángok martalékává vált. A tűz oltásakor felhasznált temérdek víztől eláztak a falak, majd négy éven keresztül ömlött az eső a nyitott szentélyre, a mennyezet teljesen tönkrement. A ,,kármentők" - teljesen indokolatlanul - felszedték és kidobálták a templom kövezetét, majd beállványozták a belső tereket és kezdetét vette a csigalassúságú felújítás. Eddig mintegy 38 millió koronát emésztett fel a mennyezet restaurálása. A tervek szerint már tavaly októberben át kellett volna adniuk az épületet, hogy megnyithassuk a templomot a hívek és a nagyközönség előtt, de ebből nem lett semmi. A munkálatok befejezéséhez nincs elegendő pénz. Aj. apátság a rend működésére kapott állami támogatás jelentős részét is a helyreállítás költségeinek fedezésére fordította, de még így sem biztos, hogy az idén augusztusban kitárhatjuk a templom ajtaját a világ előtt - fejezi be a szomorú látleletet Bartal Károly Tamás. A helyzet ismeretében elmondhatom: nemzetközi segítségre volna szükség (hamár az állam nem képes áldozni egyik legértékesebb és legcsodálatosabb műemlékére!) ahhoz, hogy a Lukács Kracker János csodálatos freskóival díszített művészettörténeti világörökség eredeti pompájában helyreállíttassék. A nevezetes rendházban mindenféle okmányokat hitelesítettek, és mindenről készítettek másolatot. így óriási értékek halmozódtak fel, s itt őrizték a rend országos levéltárát is, amelyet - a leleszivel együtt - elvittek Pozsonyba vagy Martinba... A régi könyvtár az értékes régi oklevelekkel, kéziratokkal, kódexekkel együtt azonban itt maradt. A könyvtár a Matica tulajdonában volt, illetve van. Az apátság papíron ugyan visszakapta, csak hát még nem került átadásra. Éveken át dr. Lágyi Kornél premontrei cirkátor volt a könyvtár gondozója. Halála előtt azt panaszkodta ismerőseinek, hogy a felbecsülhetetlen értékű könyvállományt (melyek között Mátyás korabeli magyar szövegezésű kódexek is voltak!) halálos veszedelem fenyegeti. Mint mondta, a könyvtárban megjelent egy kassai szlovák „maticás“ hölgy, aki nagy sebbel-lobbal nekilátott az iratok és a könyvek „selejtezéséhez“. Válogatás nélkül ürítette ki a polcok „tartalmát“, mígnem mintegy száz-százhúsz zsákot sikerült megtömnie a sohasem pótolható írásos dokumentumokkal. Az egészet teherautóra rakatta és elvitette. Mindenesetre a mecenzéfieknek sikerült megdézsmálniuk a szállítmányt, s így olyan iratok és könyvritkaságok birtokába jutottak, aminek értékét fel sem tudják fogni.- Értesüléseim szerint - panaszolta az apát úr - a teherautókkal elszállított iratokat és könyveket ,,hasznavehetetlen irományokénak minősítették. Ismerőseim a hazai és külföldi antikváriumokban is felfedezték a prépostsági könyvtár pecsétjével ellátott műveket. Állítólag van egy könyvtári katalógus, aminek alapján összeállíthatnánk a hiánylistát. Egyelőre azonban a könyveket, a könyvtárat se vehetjük birtokunkba. Mindehhez csak annyit szeretnénk hozzátenni, hogy a történelem még olyan könyvégetőin, mint amilyen Savonarola vagy Hitler volt, is kifogott az idő. Ugyanez a sors vár a mostani idők Cerberusaira is, akik közös történelmi értékeink pusztításán mesterkednek. KORCSMÁROS LÁSZLÓ A premontrei kanonokrend jászói prépostsági temploma írom a levelem — A címzett: Roman Hofbauer Soha nem akartam miniszternek írni, miniszterrel levelezni. A minap látott körülmény visz rá, hogy levelet írjak Roman Hofbauer miniszter úrnak, * a közlekedésügyi tárca birtokosának. Az elgondolkoztató körülményt egy kerékpárút szolgáltatta Páskaháza és Tornaija között. Engedett szigorából a kemény tél, szárazabbak lettek az utak, felpattantam hát a kerékpáromra, hogy elkarikázzam Tornaijára. Igen ám, csakhogy Gömörpanyit előtt lekanyarodtam a régi útra, amely a vasúti átjárón keresztül vezet a faluba. A falubéli helység névtáblájához érve azonban ugyancsak mereszteni kellett a szemem, jól látom-e, amit látok. Ön ugyanis, miniszter űr, az útkarbantartó vállalat igazgatóinak a nyelvtörvényre hivatkozva elrendelte, hogy magyar helységnév nem szerepelhet egy táblán a szlovákkal, még csak közelében sem, esetleg köztéren, kertben, az erdő szélén vagy a tágas mező kellős közepén, ahol személygépkocsival és semmilyen más közlekedési eszközzel nem járnak szlovákok, nem idegesíti, ingerli őket, s főleg nem mutatja sem a szlováknak, sem a külföldinek a község vagy a kisváros magyar voltát. Félreértés ne essék, a gömörpanyiti helységnévtáblán csak szlovákul szerepel a falu neve: Gemerská Panica. Nem azért ragadtam tehát tollat, hogy figyelmeztessem önt. Az vitt erre az elhatározásra, hogy ugyanazon az állványon, amelyre a magyar múltú község szlovák nevét írták, fittyet hányva az ön féltésére, az esetleges közlekedési zavarra, amivel ön a magyar táblák leszedését magyarázta, egy másik tábla is szigorúan tartja magát, melyen ez olvasható: „Kontumácia psov a maciek“. Tisztelt miniszter úr, amikor én ezt a másik táblát megláttam, úgy elterelte figyelmemet a kerékpár kormányzásától, hogy rögtön az árokba zuhantam. Már csak azért is, mert ismerem Gömörpanyitot, nemzetiségi összetételét is, sok áttelepültet raktak le a faluban, amikor a miniszter úr elődei rákényszerítették Magyarországra és a szlovákiai magyarokra az úgynevezett lakosságcserét, de még így is többen laknak Gömörpanyiton magyarok, mint szlovákok. Ennek ismeretében feltehetőleg azért zuhantam az árokba az eb- és macskazárlatra figyelmeztető tábla láttán, mert eszembe jutott, hogy így, szlovákul, a figyelmeztetés csak a szlovák kutyáknak és macskáknak szól, s azok az állategyedek, amelyek, kényszer ide vagy oda, még mindig nem tanultak meg szlovákul, mert disznó gazdáik pimasz módon csak magyarul társalognak velük, betegségükkel ki s bejárhatnak, terjeszthetik a veszedelmes kórt. S azok a községen átutazó s a községben esetleg megálló magyarok is a veszett ebek harmincadjára juthatnak, akik az oktatásügyi minisztérium már-már félelmetesnek mondható igyekezete ellenére sem tudnak szlovákul, mert miért is tudnának, ha nem akarnak tudni, elemi joguk nem tudni, ők lapátolnak, ha a kedvük úgy tartja, nem igaz? Ha olyan nagy szükségük lenne erre a már unalomig emlegetett mégsem világnyelvre, biztosan jobban csipkednék magukat! Egyszóval csak szlovákul figyelmeztetni Dél- Szlovákiában a zárlatra, egyenlő a veszedelmes kór terjesztésével! Nagyon kérem, gondolkozzon el ezen, s ha a Rimaszombati járás útkarbantartói eltűrik a további táblát ugyanazon az állványon, akkor rendelje el, hogy a magyarok által lakott területen,nyelvtörvény ide vagy oda, magyar táblán is figyelmeztessenek a veszélyre. Ez ugyebár elemi joga a megveszni nem akaró magyaroknak! Igazság szerint, mivel ön a magyar helységnév megjelölését sem tűri el ugyanazon az állványon, le kellene szedetnie a zárlatra figyelmeztető szlovák nyelvű táblát is, mert miniszteri kötelessége óvni a közlekedőt a veszélytől, s én a helységnévtábla állványán látott másik tábla láttán annyira megzavarodtam, hogy egyenesen az árokba fordultam. Ezért nagyon kérem, azonnal intézkedjenek, ügy, ahogy a magyar helységnévtáblák esetében tette, és szedesse le útkarbantartóival a zárlatra figyelmeztető táblát! Vagy ön szerint csak a magyar helységnévtábla idéz elő forgalmi dugót, közlekedési bonyodalmat, minek következtében, akik délre tartottak, hirtelen északra fordulnának, vagy ennél is rosszabb esetben egymásba rohannának. Esetleg az érzékenyebb sofőrök, akik eddig elhitték, hogy Szlovákiában csak szlovákok laknak, betódulnának a gömörpanyiti kocsmába, s az alkoholfogyasztás tilalmát semmibe véve részegre innák magukat afölötti elkeseredésükben, hogy Szlovákiában a helységtábla tanúsága szerint magyarok is laknak. Ahogy a pártállam pozsonyi korifeusai tették, amikor Dunaszerdahelyre vezetett az útjuk. Lapozza csak fel Firon András Szomszédunk: Csehszlovákia című könyvét, amelyet a Kossuth Könyvkiadó jelentetett meg 1974-ben. Ön is ilyen ingerült, nem is olyan régen még háromnyelvű Duna-parti városban nevelkedett miniszter, ha magyar helységnévtáblát lát? Vagy kényszerítik rá, hogy ingerült legyen? A kelet-közép-európai térség egyik legostobább nyelvtörvényének a kiagyalói? Választ nem remélve maradok tisztelettel: MÁCS JÓZSEF
