Szabad Újság, 1993. február (3. évfolyam, 25-48. szám)
1993-02-09 / 32. szám
4 Szabad ÚJSÁG Kisebbségtörténet 1993. február 9. A magyar kisebbség helyzete Csehszlovákiában 1945-től 1989-ig Ősszel a Nemzetközi Kapcsolatok Hollandiai Intézete Hágában nemzetközi tudományos szimpóziumot tartott a szlovák-magyar kapcsolatokról. Elemezte, mi jellemezte a két nép viszonyát a múltban és jelenben, de szó volt annak várható jövőbeli alakulásáról. A tudományos konferencián meghívott előadóként DR. POPÉLY GYULA TÖRTÉNÉSZ, a Magyar Néppárt országos elnöke is részt vett.',,A magyar kisebbség helyzete Csehszlovákiában 1945-től 1989-ig“ címmel német nyelven megtartott előadásának szövegét az alábbiakban kivonatolva közöljük. A „hontalanság öve!" m WT#7* £<£'>' sül iwl $ I 'S' ' " A második világháború után Csehszlovákiát a csehek és szlovákok nemzeti államaként újították fel. Ebből az alapelvből indult ki a magyarság körében méltán hírhedtté vált Kassai Kormányprogram, ezt az elvet volt hivatott szolgálni a köztársaság teljes bel- és külpolitikája, belső jogrendje és propagandája. A harcok elülte után Magyarország és Csehszlovákia között mindenütt visszaállt a volt trianoni országhatár Magyarország északi magyarlakta területei újból a Csehszlovák Köztársaság részeivé váltak, kivéve Kárpátalját, amelyre a Szovjetunió tartott igényt. A háború után a csehszlovák kormány a magyar kérdést is - a némethez hasonlóan - a lakosság kitelepítésével és elűzésével szándékozott rendezni. Első lépésként először is annak a több mint 30 000 magyarnak a kiutasítására került sor, aki 1938 novembere után költözött be a Magyarországhoz visszacsatolt, majd a háború után újból Csehszlovákiához csatolt területekre. Ezt követte volna az egész őshonos magyar lakosság elűzése szülőföldjéről. A potsdami konferencia 1945 nyarán azonban a csehszlovák kormány kérelme ellenére sem hagyta jóvá a magyarok kitelepítését, s csupán ,,a német lakosság rendezett áttelepítéséről" határozott. A potsdami konferenciának ez a döntése azonban csak olaj volt a csehszlovákiai magyarellenesség tüzére. A csehszlovák kormány tovább szorgalmazta az ország teljes magyartalanítását, s azt részben lakosságcserével, részben Magyarországra irányuló egyoldalú kitelepítéssel, részben csehországi deportálásokkal, részben pedig a magyar lakosság reszlovakizációjával, azaz „viszszaszlovákosításával" próbálta meg elérni. Ezek az úgynevezett magyartalanítási akciók csaknem végzetesekké váltak a szlovákiai magyarság szempontjából. A magyar-csehszlovák lakosságcsere keretén belül kb. 70 000 magyart telepítettek ki szülőföldjéről, további kb. 6000 ember - főleg értelmiségi - pedig egyszerűen „önként" menekült el az üldöztetések elől. A cseh országrészekbe kb. 50 000 magyart deportáltak. Az államhatalom minden brutális magyarellenes atrocitást megengedettnek, sőt kívánatosnak tartott. „Jogunk van asszimilálni a magyarokat, és bármilyen áron is nemzeti államot teremteni. Végső célunknak a magyarok szétszórását kell tekintenünk" - írta egyik 1946 novemberi számában a Národná Obroda, a Szlovák Nemzeti Tanács hivatalos lapja. A háború utáni magyarüldözések keretein belül a csehszlovákiai magyar kisebbség számár^ erkölcsileg az ún. reszlovákizációs kampány volt a legveszélyesebb. Eduard Benes államelnök dekrétumai a magyarságot már 1945-ben megfosztották minden emberi és polgári jogától. A magyarokat bármikor deportálhatták, vagy kényszermunkára hurcolhatták Az így megalázott, megfélemlített és egzisztenciálisan kiszolgáltatott emberek könnyen zsarolhatóakká váltak oly értelemben, hogy tagadják meg eredeti nemzeti hovatartozásukat, s vallják magukat szlovák nemzetiségűeknek. Ennek az erkölcstelen kezdeményezésnek a hatalom részéről megvolt a maga ideológiai indoklása is. Az egész reszlovákizációs kezdeményezés abból a hamis feltételezésből indult ki, hogy a szlovákiai magyarok lényegében elmagyarosodott szlovákok, akik azonban most megkaphatják a lehetőséget arra, hogy - úgymond -visszatérjenek „eredeti" nemzetiségükhöz. E szégyenteljes kezdeményezés egyik fő ideológusa a következő szavakkal definiálta ezt az akciót: „A reszlovakizáció fogalmán a szlovák nemzetnek az a törekvése értendő, hogy visszaszerezzük mindazt, ami eredetileg a mienk volt, de amit a mi kis nemzetünk számára módfelett mostoha időkben elvesztettünk." Az idézett ideológus szerint a visszaszlovákosítási kampánnyal egy olyan akció veszi kezdetét, amelynek keretében mindenki lehetőséget kap arra, hogy „önként kinyilatkoztassa, szlovákká óhajt-e válni annak minden követelményeivel, vagy az állampolgárság nélküli emberek sorsában kíván-e osztozni". A nemzeti és emberi mivoltában többszörösen megalázott, megtört, anyagilag tönkretett magyar kisebbségnek nagy része eleget tett a reszlovakizációs elvárásoknak. Segítséget sehonnan sem remélhetett, csak további üldöztetést és újabb megaláztatást. A megfélemlített magyarok ezért több mint 400 ezer személyre vonatkozó reszlovákizációs kérvényt nyújtottak be a hatóságoknak. A kérvényezett személyeknek kb. a felét 1947 végéig valóban „szlovákká“ is nyilvánították, s ezt írásos végzés formájában közölték az érdekeltekkel. A teljes nemzeti felszívódás és megsemmisülés veszélye tehát reális lehetőségként függött a felvidéki magyar nemzetrész feje fölött. A megtört magyarság százezrei sodródtak a semmi jóval sem kecsegtető szomorú végkifejlet felé. Egyedül az isteni gondviselésben való bizodalom nyújthatott némi vigaszt a nagy kilátástalanságban. A „végső megoldás“ elhalasztva Ilyen előzmények után joggal feltehetjük a kérdést; mi mentette meg végül is a csehszlovákiai magyar kisebbséget a végső felszámolástól a második világháború után? Talán e kisebbség szilárd kitartása és szívós ellenálló képessége? Bizonyára ezek a tulajdonságok is jelentősen hozzájárultak megmaradásunkhoz. Helyzetünket és sorsunk további alakulását azonban az európai politikai helyzet módosulása is meghatározó módon befolyásolta. A Szovjetunió és egykori nyugati szövetségesei között 1947 nyarára már elmélyülőben voltak az ellentétek. A nemzetközi kapcsolatokban eluralkodó hidegháborús légkör előrevetítette egy esetleges újabb nemzetközi fegyveres konfrontáció lehetőségét. Ilyen körülmények között a szovjet érdekszférába tartozó kelet- és közép-európai országok is rákényszerültek, hogy szorosabbra zárják soraikat, s minél gyorsabban a „nagy testvérhez", a Szovjetunióhoz igazodjanak. A szóban forgó államok „szovjetizálása" elsősorban a totalitárius kommunista diktatúra bevezetését jelentette. Ez következett be Csehszlovákiában is 1948 februárjában. A szovjet politikának ki kellett küszöbölnie saját hatalmi blokkján belül minden olyan destabilizációs tényezőt, amely egy esetleges háborús konfliktusban negatívan befolyásolhatná csatlósai magatartását, azok egymáshoz való viszonyát. Mivel a csehszlovák-magyar államközi viszonyt ekkor már huzamosabb ideje mérgezte a felvidéki magyarság kálváriája, e viszály okainak megszüntetése is időszerűvé vált. A „végső megoldást" a hatalom birtokosai későbbre halasztották. A csehszlovákiai magyarság ennek köszönhetően időt nyert, lélegzethez jutott. A teljes jogtalanság állapota azonban csak lassan oldódott. A végső cél - Szlovákia magyartalanítása - továbbra is ott lebegett a hatalom birtokosai előtt. Az 1948. évi májusi nemzetgyűlési választásokra is az addigi magyarellenes diszkriminációs gyakorlat nyomta rá bélyegét. A magyarok nem járulhattak urnához, a reszlovakizáltak azonban - szlovákoknak elismerve - már szavazhattak. A csehszlovákiai magyarság teljes jogfosztottsága és kiszolgáltatottsága 1948 októberében kezdett oldódni. A csehszlovák államhatalom ugyanis ekkor ismerte el a magyar nemzetiségűek állampolgárságát. Ez a tény nem jelentette a teljes jogegyenlőséget. A felvidéki magyarság továbbra is csak másodrendű polgárként élte életét saját szülőföldjén. Az egyre inkább szovjetizálódó államhatalom, az ún. lenini nemzetiségi politika, valamint a proletár internacionalizmus szólamait hangoztató ideológia a mindennapi életben igyekeztek ugyan eliminálni a súlyosabb nemzetiségi konfliktusokat, ezek azonban még nem jelentették a nemzetiségi problémák igazi megoldását. A hatalomra került kommunista párt rövidesen tető alá hozta az ország új alkotmányát. Az 1948 májusában elfogadott Alkotmány a nemzeti kisebbségekről még csak említést sem tett. Tovább kísértett a Kassai Kormányprogram szelleme: „...felszabadult országunk nemzetállam lesz(...) mentes az ellenséges elemektől“ - szögezték le az Alkotmány bevezető sorai. A II. szakaszban azt is kimondta ez a sarkalatos dokumentum, hogy „a Csehszlovák Köztársaság két szláv nemzet egységes állama, a cseheké és a szlovákoké...“ Tényként kell azonban megállapítanunk, hogy 1948 őszétől a hatalom hozzálátott a legdurvább magyarellenes jogfosztó intézkedések módosításához. 1948 szeptemberében megnyíltak az első magyar tanítási nyelvű iskolák, megszűnt a magyarok kényszerű áttelepítése Magyarországra 1949. május 1-jétöl fokozatosan megengedték a Csehországba deportált magyarok hazatérését szülőföldjükre. 1948 decemberétől a kommunista párt magyar nyelvű sajtóorgánumot is megjelentetett, az Új Szót. 1949 márciusában megalakult a Csehszlovákiai Magyar Dolgozók Kultúregyesülete, a Csemadok. Az ilyen viszonylagos eredmények ellenére azonban a csehszlovákiai magyarság helyzete továbbra is bizonytalan maradt, mivel a magyarok valóságos egyenrangú állampolgárokká válása nem következett be. A háború utáni Csehszlovákiában 1950 március 1 -jén tartották meg az első rendes népszámlálást. E népszámláláskor a köztársaság területén csak kevesebb mint 400 000 fő vallotta magát magyarnak. A magyar kisebbség későbbi számának alakulása azonban bebizonyította, hogy ez az adat egyáltalán nem felelt meg a valós helyzetnek. Nyilvánvaló, hogy a népszámlálás nemzetiségi eredményeire nagy mértékben rányomta bélyegét a csehszlovákiai magyarságba beidegzödött félelem, a több éves üldöztetés emléke, a sorozatos megaláztatások és nem utolsó sorban a magyar lakosság tetemes részének reszlovakizációja. Szívesen bemutatnám kissé nagyobb részletességgel a csehszlovákiai magyar kisebbség helyzetét, sorsának alakulását az ötvenes-hatvanas években, erre azonban jelen előadásom keretében nincs sem terem, sem időm. Pedig sok tanulsággal szolgálna megvizsgálni a magyar kisebbség jogi helyzetének fejlődését a jelzett időszakban, a magyar iskolahálózat kiépítésének, majd elsorvasztásának módozatait, a magyar sajtó helyzetét stb. Beszélnünk kellene a magyar nyelv hátrányos megkülönböztetéséről, az asszimilációról, valamint a magyar etnikai tömb nemzeti jellegének megváltozásáról. A hatalmat kiszolgáló, a saját népük ellen készségesen felhasználható kollaboráns kommunista pártfunkcionáriusok tevékenységének bemutatása ugyancsak sok tanulsággal szolgálna. E területek és problémák elemző megvilágítását azonban most kénytelen vagyok mellőzni. íveljünk át tehát több mint másfél évtizedet, s hadd folytassam a Prágai Tavasz kihatásának ismertetésével a csehszlovákiai magyarság életére! A hatvanas évek közepére Csehszlovákiában mindenekelőtt a cseh-szlovák viszony vált feszültté. 1968 elejére azonban az ország nemzeti kisebbségeinek helyzete is megkívánta már az átfogó alkotmányos rendezést. Az 1968 januárjában meghirdetett demokratizálódási folyamat keretében rövidesen az egyes kisebbségek vezetői is kidolgozták a nemzetiségi kérdés rendezésével kapcsolatos állásfoglalásaikat, javaslataikat. A bekövetkezett belpolitikai változásokra a magyarok kulturális egyesülete, a Csemadok is komplett rendezési programmal reagált. A Csemadok-program - amely 1968 márciusában látott napvilágot - síkra szállt a nemzetiségi politikában megnyilvánuló hibák és visszásságok felszámolásáért, követelte a nemzeti kisebbségek egyenjogúsításának alkotmányos biztosítását. A javaslat azt is felvetette, hogy a prágai Nemzetgyűlés, valamint a Szlovák Nemzeti Tanács keretén belül a kisebbségek képviselői létrehozhassanak egy ún. Nemzetiségi Bizottságot. Továbbá az is a javaslatok között szerepelt, hogy a dél-szlovákiai vegyes lakosságú járásokat etnikai alapon szervezzék át. Szó esett még az 1945-1948 közötti diszkriminációs törvények és rendeletek felülvizsgálatáról, a középfokú nemzetiségi iskolaügy korszerűsítéséről és bővítéséről, a felsőfokú képzés arányos lehetőségeinek biztosításáról stb. Az idézett Csemadok-program a magyar kisebbség politikai és kulturális követeléseinek volt az összegzése. Hangneme azonban udvarias és lojális volt. Hangsúlyozta a hűséget a kommunista párthoz, a proletár internacionalizmushoz és a Csehszlovák Szocialista Köztársasághoz. Ennek ellenére durva ledorongolás volt rá szlovák részről a válasz. Rudolf Oláinsky például a Kultúrny zívot című szlovák irodalmi folyóiratban azt Írja, hogy a kiáltvány megfogalmazói egy húron pendülnek a nyugatnémet revansisztákkal. „Ha ilyen hang Nyugat-Németországban szólal meg - írta -, azt a revansizmus hangjának hívjuk. Annak ellenére, hogy ez a hang nem Nyugat-Németországban, hanem nálunk, Galántán szólalt meg, nem tudjuk másnak nevezni.“ Daniel Okáli, a Csehszlovák Áttelepítési Bizottság egykori elnöke egy másik folyóiratban arról cikkezett fenyegető hangnemben, hogy a Kassai Kormányprogram még érvényben van, a magyarok kitelepítését tehát akár folytatni is lehetne. Elmondható, hogy az 1968 márciusában kirobbant nemzetiségi vitában szlovák részről csak ritkán jutottak szóhoz a józan érvek. A magyarellenes gyűlölködés volt a jellemző a legtöbb szlovák sajtótermékre és vitatható közéleti személyiségre. Ebben a nagy nemzetiségi felbuzdulásban szlovák részről a magyar kisebbséget előszeretettel vádolták irredentizmussal, revizionista és ellenforradalmi törekvésekkel. Az 1968. augusztus 21-re virradó éjszaka eseményei a Prágai Tavasz kísérletén túl a magyar kisebbség önrealizálási kísérleteit is megsemmisítették. A szovjet tankok nemcsak Dubcek politikáját söpörték el, hanem a zsenge, de mégis oly heves ellenérzést kiváltó magyar javaslatokat is. Az országos reformok és a humánus szocializmus helyett újból a bolsevik embertelenség időszaka köszöntött be. A Prágai Tavasz esztendejének nemzetiségpolitikai eredményei semmiképpen nem nevezhetöek kielégítöeknek és a kisebbségek számára megnyugtatóaknak. Mert mi is realizálódott voltaképpen a kisebbségek követeléseiből? Az 1968 októberében megszavazott 144-es számú alkotmánytörvény, amely a maga nemében bizonyos előrelépést jelentett volna, amennyiben au az államhatalom komolyan veszi, s nem csupán üres szemfényvesztésnek szánja. Az említett alkotmánytörvény értékeit és jelentőségét nagymértékben megkérdőjelezte már a szöveg zavaros és félreértésekre alkalmat adó megfogalmazása is. Az első cikkely például kihangsúlyozta, hogy a Csehszlovákia Szocialista Köztársaság a cseh és szlovák nemzet, valamint a területén élő nemzetiségek közös állama. Ez úgy is felfogható volt, hogy a kisebbségeket az Alkotmány kollektívumoknak tekinti. A törvény harmadik cikkelye azonban már csak az egyes kisebbségi polgároknak, s nem a nemzetiségi kollektívumoknak biztosított jogokat. A jogi személyiség elismeréséről, az autonóm státusról tehát szó sem volt. Maradtak volna csupán a kisebbségi polgárokat megillető jogok, ha egyáltalán megszülettek volna azok a végrehajtási utasítások, amelyeket az említett alkotmánytörvény beígért. így aztán a hírhedt 144/1968. sz. kisebbségpolitikai alkotmánytörvény írott malaszt maradt, amelyet senki nem vett komolyan, se az államhatalom, se a kisebbségek Ma már mindenki előtt közismert, hogy a hetvenes évek elején Csehszlovákiában az élet megmerevedett. Dühöngeni kezdett a Husák és Bilak nevével fémjelzett ún. konszolidáció. A Prágai Tavasz évének minden demokratikus vívmánya semmivé vált. Az általános emberi jogok lábbal tiprása mellett a nemzeti kisebbségek elnyomása is egyre konkrétabb formákat öltött. Minden nemzeti kisebbség létezésének egyik legérzékenyebb pontja az anyanyelvi iskolai oktatás. Az anyanyelvi iskolák ugyanis a nemzeti kisebbségek megmaradásának elengedhetetlen posztulátumát jelentik. Az elnyomó csehszlovák államhatalom a hetvenes évek második felében éppen ezért mindenekelőtt a magyar kisebbség iskolai hálózatát kísérelte meg hathatósan meggyengíteni, majd távlatilag felszámolni. Az 1977-1978-as évek folyamán a Szlovák Szocialista Köztársaság Iskolaügyi Minisztériumában már ki is dolgoztak egy olyan tervezetrendszert, amelynek törvényerőre emelése után pár éven belül felszámolható lett volna az anyanyelvi oktatás az ország valamennyi kisebbségi iskolájában. Ez a veszély tette elengedhetetlenül szükségessé 1978 áprilisában a Csehszlovákiai Magyar Kisebbség Jogvédő Bizottságának megalakulását. A Jogvédő Bizottság szándéka eredetileg egyszerűen csak ennyi volt: meg kell menteni a magyar iskolákat! A Jogvédő Bizottság 1978 májusában adta ki első számú dokumentumát, amelynek címe „A szlovákiai magyar iskolák elsorvasztása" volt. Több, mint tízéves fennállása és illegális működése alatt a Bizottság 58 dokumentumot bocsátott ki. Hosszadalmas, de egyben roppant tanulságos is lenne e dokumentumok beható és elemző értékelése, politikai súlyuk felmérése. Most ezzel kapcsolatban csak annyit szögezünk le, hogy a Bizottság tevékenységi köre és társadalmi súlya egyre nőtt, mivel idővel már nem csupán iskolaügyi problémákkal foglalkozott, hanem a csehszlovákiai magyarság általános helyzetével is, sőt felvette a kapcsolatot a Charta 77 cseh polgárjogi mozgalommal, foglalkozott a magyar-csehszlovák párbeszéd lehetőségeivel stb. Mondanom sem kell, hogy az állambiztonsági szervek kezdettől fogva igyekeztek felszámolni a Jogvédő Bizottságot. Durva letartóztatások és házkutatások is előfordultak, rendőri zaklatásoknak azonban mindenki ki volt téve, aki csak valamilyen módon kapcsolatba került a jogvédő tevékenységgel. Pedig a Jogvédő Bizottság semmi törvénysértőt nem tett. Pusztán rámutatott azokra a törvénysértésekre, amelyeket a kommunista párt és az államhatalom önkényesen elkövetnek a kisebbségek rovására. Tehát mintegy leleplezte a diktatórikus hatalom sokoldalú törvénysértéseit. A más szlovák nemzeti színezetű kommunista diktatúra a Jogvédő Bizottságot, illetve annak tagjait a szocialista államrend, valamint a Csehszlovákia állami egysége ellen irányuló tevékenységgel vádolta. A nyolcvanas évek közepétől azonban Csehszlovákiában is kezdtek új szelek fújdogálni. A diktatórikus államrend még fennállott ugyan, de a Szovjetunióban meghirdetett glasznoszty és peresztrojka ideológiája is világosan jelezte, hogy a régi rend napjai Csehszlovákiában is meg vannak számlálva. A totalitárius rendszer összeomlására végül is 1989 novemberében került sor. Elkezdődött egy új korszak, tele vágyakkal és reményekkel. Bontottuk a régi megkövesedett diktatúra tilalomfalait, kerestük az utat a demokratikus kibontakozás felé, és közültük sokan még abban is reménykedtek, hogy végre a nagy nemzeti -nemzetiségi megbékélés pillanata is elérkezik. Hadd szögezzem le ezzel kapcsolatban: a naív hiszékenyek újból tévedtek. Három év telt el 1989 novemberétől. Mi, csehszlovákiai magyarok azóta ismét gazdagabbak lettünk egy tapasztalattal, de ismét szegényebbek egy illúzióval. Mi ugyanis továbbra is egy olyan harc részesei vagyunk, amelynek megmaradásunk vagy teljes megsemmisülésünk a tétje. Mi azon-, ban még bízunk annyira a müveit Európában - az eddigi keserű tapasztalatok ellenére is hogy feltételezni merjük: nem maradunk újból magunkra a jövőbeli Európa-házban.
