Szabad Újság, 1993. február (3. évfolyam, 25-48. szám)
1993-02-05 / 29. szám
4 Szabad ÚJSÁG Napjaink Korrekt törvény kell Kulcskérdés a lakáskérdés Szlovákia-szerte több mint háromszázötvenezer községi vagy városi tulajdonban lévő, különböző kategóriába sorolt lakás található. A lakók közül sokan szeretnék megvásárolni bérlakásaikat. Mindez azonban - legalábbis egyelőre - szóba sem jöhet, hiszen nincs konkrét, s korrekt törvény az adásvétel lebonyolításának szabályozására. A minap a Szlovákiai Városok és Községek Társulásának képviselői Pozsonyban sajtótájékoztatón ismertették az újságírókkal a testület vezérkarának megfogalmazott álláspontját. égető szükség van, de csakis egy gondosan kimunkált, a lakók, a polgárok érdekeit figyelembe vevő, mihamarabb elfogadott jogszabálycsokor törvénybe iktatása tudja lecsillapítani a háborgó kedélyeket. A Városok és Községek Társulása elnökségének véleménye szerint a törvénynek szabályoznia kellene, pontosabban meg kellene szabnia a lakások négyzetméterenkénti legmagasabb árát, ám közvetlenül az adásvételkor, az érték megállapításakor már több egyéb tényezőnek is szerepet kellene játszania. Változna az ár példának okáért azáltal is, hogy hol, milyen környezetben található az épület, továbbá, hogy milyen kategóriába került... Elejét kell venni annak, vallják a társulás vezetői, hogy az üzletkötésekből bármelyik félnek tisztességtelen haszna származzon. Az indítványozók álláspontja szerint nem lehetne figyelmen kívül hagyni azt sem, hogy az érintett Lakások... Zsolna városának, egynémely kijelentésével kétes hírnévre szert tett polgármestere még a múlt év decemberében javasolta a parlamenti honatyáknak, hogy alkossanak az önkormányzatok hatáskörébe került (bór)lakásokról átfogó, tisztességes, világos és egyben „emberbarát“ törvényt. S Ján Slota elő is adta saját konkrét javaslatát. Szerinte a négy kategóriába sorolt lakásokat egyetlen hatalmas hullámban, a lakosság egyre romló anyagi helyzetéhez igazodva, elfogadható, az alapterület nagysága szerint kiszámított áron vásárolhatnák meg az érintettek. Ján Slota sietett leszögezni, mire is gondol valójában. Elmondta például, hogy a vevők az építési költségeknek megközelítőleg a feléért vásárolhatnák meg az ingatlanokat. A javaslat törvényerőre emelése után a kihirdetett kritériumok alapján mindenki magft is kiszámíthatná a lakás árát. A joghézalepülés vezetői határozhassák meg, mire költik a pénzt. A kifizetendő tétel törlesztésénél két- vagy háromszázalékos legyen a kamat, amely az esetleges inflációs veszteségeket pótolná. A társulás elnökségi tanácsa Ján Slota parlamenti képviselő törvényjavaslatát február tizedikéig véleményezi. Megtudhattuk továbbá, hogy általában nem óhajtanak minden, jog szerint őket megillető bérlakástól megszabadulni. Ezek egyharmada továbbra is az önkormányzatok birtokában maradna, s elsősorban a leginkább rászorulók rendelkezésére bocsájtanák azokat. A jelenlévő elnökségi tagok szorgalmazták, hogy a polgárok a vételár felét fizessék csak ki a lakásvásárláskor, a fennmaradó összeget pedig néhány esztendő alatt, részletekben törleszthessék. Elsősorban egyes falvak polgármesterei, önkormányzatai, mondjuk orvos megnyerésére, bizonyára „talonban“ is tartanak majd lakást, hisz az „eldugott“ településekre aligha kívánkozik gyógyász szakember akkor, ha még elfogadható lakást sem képesek számára biztosítani. A falusi, városi önkormányzatok azt szeretnék, ha a tulajdonukban lévő lakások eladásáról szóló majdani törvény nem kötné meg túlságosan a kezüket, mivelhogy az adott körülményeket - jelentették ki a sajtótájékoztatón részt vevő polgármesterek - mégis csak a helyszíneken élők ismerik a legjobban, s ebből kifolyólag a legigazságosabb döntések hozatalára is legfőképp ők képesek. Mindez nagyon szép és nagyon jó, de az átruházott hatalom nem adna újabb visszaélésekre is lehetőséget? A társulás képviselői élesen bírálták a kormányzatot azért is, mert az ingatlanokkal foglalkozó, tavaly áprilisban jóváhagyott jogszabályhoz ez idáig nem adtak ki a törvény gyakorlati megvalósítását garantáló rendeletet. Csak remélhetjük, hogy hama-% rosan tiszta víz kerül a pohárba, s a képviselők olyan törvényt hagynak majd jóvá, mely mindegyik félnek előnyöket is biztosít. gok betapasztásával számos visszaélésnek, csalásnak, elejét lehetne venni. Az új (minden bizonnyal boldog) tulajdonos a lakása árát öt év leforgása alatt részletekben fizethetné ki. A vevőnek a szerződéskötéskor csupán a konkrét ár 25 százalékát kellene „leszurkolnia“, a hiányzó tételt pedig - féléves ciklusokra bontva - a további időszakban egyenlítené ki. A képviselő polgármester elképzelései szerint a polgármesteri hivatalok a lakásértékesítésekből nyert összeg 20 százalékát az épületek karbantartására fordítanák, további 20 százalék a fűtési kiadások fedezésére menne, 60 százalék meg a falvak, városok konkrét költségvetését gazdagítaná, azzal a megkötéssel, hogy az így nyert pénzt további lakások építésére fordítsák. Nos, a javaslatnak akadt támogatója és ellenzője egyaránt. Egy bizonyos: a problémakört nem lehet sokáig a szőnyeg alá söpörni. A települések birtokában lévő lakások értékesítésével kapcsolatos kérdéseket rendező törvényre lakónak milyen a szociális helyzete. A lakóknak, hangzott a jobbára polgármesterekből álló testület tagjainak a véleménye, elsőbbségi joguk legyen a lakások megvásárlására. Abban az esetben, ha a bérlő nem tart igényt a lakás megvételére, a község vagy a város legyen köteles számára megfelelő pótlakást biztosítani. A befolyt összeggel az önkormányzat gazdálkodhasson, és az adott teJó volna, bizonygatták a jelenlévők az újságíróknak, ha a bérlők számára biztosított elővételi joggal sem élhetne vissza senki. Ezért is szükséges az alapos, jól átgondolt jogszabály. Fontos azonban, hogy ne essünk át a ló másik oldalára sem, ne legyen a lakáseladás ügymenete túlkategorizált. Hatályos törvény nélkül a törvénytelenség lehet az úr. ZOLCZER LÁSZLÓ 1993. február 5. A királyhelmeci Nagyhegy-krónika margójára Az olvasó hozzászól A január 15-én megjelent „Már Meciar is érdeklődik...“ című cikkükhöz szeretnék hozzászólni. Nemtetszésemet akarom kifejezni a cikkel kapcsolatban. Egyrészt, mert elég sok pontatlanságot (nem akarom a „hazugság“ szót használni) tartalmaz, másrészt pedig elég nacionalista hangulatú. Én egy vagyok azok közül a katonatisztek közül, akiknek majd a Nagyhegyen felépülő kaszárnyában kéne dolgozniuk. Alakulatunk már most is dolgozik Királyhelmectől nem messze, de minden szempontból nem megfelelő körülmények között. Napilapjukat elég sokan olvashatják, és akik nem ismerik Királyhelmecet és a Nagyhegyet, rosszul voltak tájékoztatva. Azt hiszem Tóth Ferenc úr sem igen ismerheti a környéket, ha azt állítja, hogy a kaszárnya néhány méterre a város szélső házaitól kell, hogy felépüljön. Szerintem ez a távolság legalább ezer méter. Továbbá nem értem azt sem, miért keverte bele ebbe az ügybe a nemzetiségi kérdést is. Azt állítja, a szlovák katonatisztek és családjaik jelenléte „higítótényező“ lenne ebben a magyarlakta városban, továbbá, hogy ezt is belekalkulálták valakik, akiknek ez a nemzetiségileg homogén város szúrja a szemét. A végén pedig azzal ijesztgeti az embereket, hogy Meciar úr Királyhelmecre látogat, hogy móresre tanítsa eme felháborítóan engedetlen magyar város lakosságát. Szeretném megjegyezni, a katonatiszteknek több mint a fele magyar, környékbeliek a családjaikkal együtt. Én is itt születtem, ahogy a feleségem is. Egyetlen egy szlovák tiszt van, akinek szlovák a családja is. A többi szlovák katonatiszt még nőtlen. Úgyhogy semmiféle „hígításról“ itt szó sincs, és nem is kalkulálhatott ezzel senki. És, ha Meciar úr valóban érdeklődik a kaszárnya felől, teszi ezt azért is, mert egyebek között felelős Szlovákia védelméért is. Tóth Ferenc úr, nem helyes, ok nélkül egymás ellen hergelni a szlovákokat és a magyarokat, hiszen már így sem nagyon rózsás a kapcsolatunk. Ha ön arra törekszik, hogy szlovákok és magyarok, munkatársak, barátok és ismerősök egymást szidják, kígyót-békát kiabáljanak egymásra, akkor én Önt őszintén sajnálom, mert talán majd akkor lesz a legboldogabb, ha fegyvert is fognak egymás ellen. Tudja, azt, hogy valaki mennyire elmaradott, nem a nemzetisége határozza meg. Remélem, újságuk valóban szabad, és helyet ad más nézetnek is, és ha nem is az egész levelemet, de egy pár sort közölnek. Tisztelettel BÓK JÓZSEF A szerzó válaszol TISZTELT BÓK ÚR! Nagyon köszönöm, hogy a „hazugság“ szót cikkemmel kapcsolatban csak zárójelben használta és mint említi, „nem is akarta“ használni, bizonyára véletlenül csúszott ki a tollából. Ráadásul finoman idézőjelbe is tette, ettől mindjárt nem éreztem magam annyira becstelennek. (így én is csak zárójelben jegyzem meg, remélem, az ön levelét valóban a spontán és őszinte felháborodás sugallta, nem pedig egy törzskari tanácskozáson döntöttek a megírásáról.) Levelének hangvételéből egyértelműen kitűnik, hogy ön a „másik" oldalon áll. Azon az oldalon, amely ellen a józanul gondolkodó, jövőjüket felmérni képes királyhelmeci állampolgárok immár másfél éve hadakoznak, mindeddig sikerrel. Tegyem hozzá: nagy örömömre, én ugyanis önnel ellentétben azoknak szurkolok, akik voltak bátrak szembeszállni a dölyfös, öntelt és pöffeszkedő katonai hatalommal, amelyiknek ön is egyik képviselője. Ezért nem is érzek síráskényszert afölötti sajnálkozásomban, hogy önnek a Nagyhegyre tervezett katonai objektumban „kéne“ tevékenykednie, és attól sem nagyon szorul el a torkom, hogy jelenlegi helyükön „minden szempontból nem megfelelő körülmények között“ működnek. Szántszándékkal nem használtam azt a szót, hogy „dolgoznak“, mert sem ön, sem tiszttársai, sem az egész hadsereg nem végez olyan termelőmunkát, amely javainkat gyarapítaná. Az önök kiemelt fizetése az utolsó fillérig az adófizető állampolgárok zsebéből származik. (Igaz, minderről személyesen ön nem tehet.) Hogy pontatlanul tüntettem föl a tervezett objektum és a város szélső házai közötti távolságot? Cikkemből sajnálatosan kimaradt a „légvonalban“ szócska, de ezzel együtt sincs lelkiismeret-furdalásom, mert egy kaszárnya és egy város közötti távolság esetében még akár háromszáz méter is csak néhány méter. Egyébként utánajártam az ön által említett „legalább ezer méternek“, ha akarja, fogadhatunk. Rászánom egy délutánomat, egy hoszszú madzaggal lemérjük a távot. Egy üveg pezsgőt egy géppisztoly ellen, hogy nincs igaza... A leghatározottabban visszautasítom a „nacionalista“ jelzőt. Ön olyan kifejezéseket használ, amelyeknek nincs valóságtartalmuk (nem akarom a „hazugság“ szót használni). Nem „hergelem“ az embereket egymás ellen, nem „törekszem“ arra, hogy „a barátok és ismerősök egymást szidják“, sem pedig arra, hogy „kígyót-békát kiabáljanak egymásra“ és egyáltalán nem lennék a „legboldogabb, ha fegyvert fognánk egymás ellen“. (Különben sem értem, milyen fegyverekre gondol, fegyverrel csak önök, katonák rendelkeznek.) Kérem, ne magyarázzon a soraim közé olyasmit, amit nem írtam le. Ami pedig a „hígítást“ illeti: ha ön tagadja ezt a tényt, akkor szándékosan becsukja a szemét olyasmi előtt, ami minden józanul gondolkodó ember számára nyilvánvaló. Vagy talán a Nagyhegyen csak az ön jelenlegi kaszárnyájának katonatisztjei akarnak szolgálni? Vagyis jelenlegi körletük üres maradna? Tehát nem tervezik újabb katonatisztek átvezénylését Királyhelmecre? Esetleg kizárólag magyar nemzetiségű katonatisztek kerülnének ide? És kit ijesztgetek én Meciar látogatásával? Itt van előttem a cikkem, olvasom, olvasom, de ilyet sehol nem találok benne. Mint fiktív feltevést említettem (a mondat a „hacsak" szócskával kezdődik). Miért, ön szerint ijedelemre ad okot, ha a miniszterelnök egy városba látogat? Ha a város polgárai nem akarják, a természetvédelmi területnek számító Nagyhegyen nem lesz katonai objektum. Hacsak az önhöz hasonló, Szlovákia védelmének szükségességét hangoztató katonatisztek nem találnak ki egy olyan törvényt, amelyet aztán saját szájuk ize szerint csűrhetnek-csavarhatnak. Csakhogy ez már a legkevésbé sem lesz demokratikus. Végezetül engedje meg, hogy egyetértsek utolsó mondatával. Azt, hogy ki mennyire „elmaradott“, valóban nem a nemzetisége határozza meg. Sőt továbbmegyek: még csak nem is az egyenruhája. De hát ki más venne a védelmébe egy szerintem felesleges és káros létesítményt, ha nem olyan valaki, aki jövendő munkahelyét látja benne. Tisztelettel: TÓTH FERENC
