Szabad Újság, 1993. február (3. évfolyam, 25-48. szám)
1993-02-04 / 28. szám
1993. február 4. Belföld Sábád ÚJSÁG 5 Tanácsot adni szinte lehetetlen Biztosítás, adó, káosz Mire a végére értem annak az írásnak, amely legalább az új jövedelemadó-rendszerben némi eligazítást nyújtott volna - az eddig közzétett törvényértelmezések és törvénymagyarázatok alapján - éppen összeszólalkozott a Szlovák Rádió tanácsadó műsorában két minisztériumi szakértő. Nem tudták eldönteni, hogyan is fog adózni az az egyén, aki egyszerre tagja és alkalmazottja is egy korlátolt felelősségű társaságnak. Egyikük így, másikuk amúgy magyarázta a törvényt, végül megegyeztek abban, hogy nem mondtak semmit sem, csak a saját elképzelésüket fejtették ki arról, ők hogyan értik és értelmezik a paragrafusokat. Általában véve ez a tapasztalat, ha az ember információért fordul az illetékesekhez. Illetékes pedig két minisztériumban is akad, s a legtöbb esetben a kapott magyarázatok nem egyeznek meg. Csak arra jók, hogy a törvény gyengéi kiütközzenek. Van ugyan számos teljesen egyértelmű eset, mint a függő munkaviszony - ami alkalmazotti státust jelent valamilyen munkaadónál -, de van sok ennél bonyolultabb helyzet. A betegbiztosítás és egészségbiztosítás tekintetében az egyik legérdekesebb kérdés az újabb „önkéntesen, önszántából munkanélkülinek“ nevezett egyének kategóriája. Főleg a háztartásbeli nőket nevezik fgy. Azokat, akik nincsenek munkaviszonyban, nem kapnak semmiféle járadékot vagy nyugdíjat sem. Egy ötvenhat éves aszszonynak például, aki koránál fogva egyébként már nyugdíjjogosult lenne, de soha nem volt munkaviszonyban, az illetékesek szerint havonta be kell fizetnie a 301 korona összegű minimális egészségbiztosítási összeget. Azért, hogy jogosult legyen az ingyenes betegellátásra. Nem érdekes, hogy ezt miből fizeti be, elvégre vagy van még kereső férje, vagy van a férjnek nyugdíja. Egészségbiztosítást abból is lehet fizetni. A törvény megszerkesztöi és jóváhagyói feltehetőleg nagyon távol álltak a realitástól, amikor ezt a paragrafust kieszelték. Hiszen a legidősebb korosztály soraiban van a legtöbb olyan nő, aki soha nem volt munkaviszonyban, így hát őket bünteti leginkább ez a biztosítási rendszer. Teszem azt egy hetvenéves nő és hetvenöt éves férje a két személyre szóló minimálnyugdíjból él. Ebből az összegből most havi 301 koronát be kell fizetni a biztosítónak, azaz évi 3612 koronát. Több mint egy havi minimálnyugdíjat. Eddig legalábbis így rendelkezik a törvény betűje. A minisztériumi illetékesek szerint feltehetőleg egyedi elbírálás alá esnek majd egyes esetek, de hogy az egyedi elbírálásokra mikor és ki kerít sort, arról egyelőre senki sem tud információt adni. Ilyen szemszögből nézve a társadalombiztosítási törvényt nyugodtan nevezhetjük cinikus törvénynek. Nem veszi ugyanis figyelembe, hogy számos idős ember a múlt rendszer alatt érte el a nyugdíjkorhatárt, s hogy ma már öregen, betegen nem igen folyamodhat munkáért. Esetleg megteheti azt, de vajon melyik munkahivatal vesz majd nyilvántartásba egy öreg, beteg anyókát, hogy ő is jogosult legyen állambácsitól az egészségügyi biztosítás kifizetésére?! Más kérdés, hogy az idős asszonynak - ha megözvegyül - az özvegyi nyugdíjjal együtt az egészségügyi biztosítás befizetése alóli mentesség is' jár majd. De akkor most minden érintett idős asszony kezdjen a mielőbbi özvegységben reménykedni? Gondolom, azért ezt a paragrafust előbb-utóbb csak megváltoztatják. Mondjuk úgy, hogy a hatvan éven felüli nőnek akkor se kelljen egészségügyi biztosítást fizetnie, ha nincs saját jogán nyugdíja. Hiszen ebben a korosztályban nálunk még igazán kevés a dúsgazdag mágnás hölgy, akinek bagatell a havi háromszáz korona. Sokkal többen vannak azok, akiknek ennyi - vagy még ennyi sem - jut a nyugdíjukból egy heti kosztpénzre. Persze, tudom, a kormányban sok kiváló könyvelő ül, aki képes volt felállítani a költségvetési egyenleget (legalább látszólag), s akárcsak a banki pénzforrások megteremtése során, itt is'a „saját forrásokra“ - az állampolgárok zsebére - épített a kormány. Még az üres zsebekre is. Meg azt is tudom, jóval könnyebb a biztos források alapján megtervezni, hová hány koronát tehetünk, mint kitalálni, honnan vegyünk, miből teremtsünk elegendő pénzt, hogy ha szerényen és szegényen, de legalább embermód élhessünk. A gazdasági válságok ideje nem kedvez az embereknek és az emberségnek sem. Az irodalomból talán sokan emlékeznek a Tiszazugra, a harmincas évek vidéki Magyarországának azon praktikáira, amikor a „fölöslegessé“ vált öregeket kivitték a mérgező gázokat kibocsátó hegyi barlangba, hogy ott meghaljanak. Eddig talán azért soha nem szabadna eljutnunk. Még akkor sem, ha előre tudhattuk: az ország önállóságáért komoly árat kell fizetnie mindenkinek. Minden egyes állampolgárnak is.-ts-Kérem, engem lehallgatnak___ Kötelező a titoktartás A telefonbeszélgetések lehallgatása lehet kétféle: véletlen és céltudatos. A véletlenszerű, amikor felemelem a telefonkagylót és végighallgatom két ember beszélgetését. De mi a teendő abban az esetben, he így egy titok birtokába jutok? - kérdezem IBOS LÁSZLÓ mérnököt, a Rimaszombati Távközlési Igazgatóság dolgozóját. (A szerző felvétele)- A véletlenszerű lehallgatások legtöbbször a technikai berendezéseink meghibásodásából adódnak. Ilyen esetekben a távközlési törvény úgy rendelkezik, hogy aki a véletlenszerű lehallgatás által valamilyen titok birtokába jutott, köteles azt megőrizni. Ha az így kapott információt felhasználja maga, vagy más személy javára, megsérti a távközlési törvényt és a Büntető Törvénykönyv ide vonatkozó cikkelye alapján tettéért felelősségre vonható. Az információ értékétől függően róható ki rá büntetés. De vegyük ennek az ellentétét is, amikor olyan információt hallunk, ami polgári jogot vagy államérdekeket sért! Például terrorcselekmény vagy merénylet készül. Ezeket az információkat kötelesek vagyunk jelenteni a közbiztonsági szerveknek. A bejelentési kötelezettség elmulasztása szintén büntetendő.-... és a lehallgatás másik módja?- Az amikor magnetofonszalagra rögzítjük a beszélgetéseket? A törvény értemében ez csak bírósági végzésre történhet. Ilyen lehallgatásokat csak indokolt esetekben végzünk. Arról nincs tudomásom, hogy az utóbbi két év alatt történtek volna lehallgatások a járásban. Korábban is csak néhány ilyen eset volt.- És ha az ügyfél saját maga kéri a lehallgatást?- Előfordulhat, hogy valakit zsarolnak, éjszakánként felébresztenek, ezért szeretné megtudni, ki a zaklatója. Ha kérelemmel fordul hozzánk, mi elhelyezünk egy figyelőkészüléket a telefonvonalán, ami nem hangokat rögzít, hanem jeleket, impulzusokat. Ugyanúgy kérheti a tulajdonos készüléke figyelését, ha sokallja az általunk kiállított telefonszámla összegét, magyarán: reklamál, hogy sokat fizet. Ilyen esetben aktív telefonbeszélgetés-megfigyelést végzünk, ami abból áll, hogy a mérőkészülékünk jegyzi a telefonhívások idejét, a hívott telefonállomást és a beszélgetés időtartamát. Az ügyfél 31 korona 50 fillért fizet egy napi megfigyelésért. Ugyanennyit fizet naponta a beérkező telefonhívások figyeléséért is - a rosszindulatú telefonhívások kiszűrésére - azzal a különbséggel, hogy a telefonbetyár leleplezéséért még 63 korona pótdíjat számlázunk. Előre kell bocsátanom, hogy a leleplezésre használt technikai berendezésünk tévedhetetlen. Megbízónk maga leplezi le a telefonbetyárt. Azt, hogy hogyan működik, nem szeretném elárulni. • Nos, tételezzük fel, hogy megvan a telefonbetyár. Mit tesz a távközlés és mit kell nekem cselekednem?- Az ügyfélnek semmit. Mi még neki sem áruljuk el a leleplezett személy kilétét. Az ügyet átadjuk a rendőrségnek. Nem adunk ki telefonszámokat, sem címeket.- Akkor hogyan bizonyítják be, hogy helyesen állították ki a telefonszámlámat?- Annak is megvan a módja. Hogy miért nem adhatunk ki információkat, azt egy régebbi történettel magyaráznám meg. Bejött hozzánk egy fiatalember, reklamált, sokallta a telefonszámláját. Felkért bennünket, hogy figyeljük a telefonkészülékét. Megtettük. Bebizonyítottuk a fiatalembernek, hogy nem tévedtünk, a hívott számok és a beszélgetések időtartama megfelelt a számlázott összegnek. Másnap bekopogott hozzánk a felesége és felháborodva közölte velünk, hogy megromlott a házaséletük s ezért a távközlést teszi felelőssé. Mert, ha mi nem adjuk ki a férjének az általa tárcsázott telefonszámokat, még most is boldogan élnének... FARKAS OTTÓ Demokrácia és ,,demokrácia“ A rendszerváltás buktatói A szlovák politikában tulajdonképpen a rendszerváltás első pillanatától kezdve az az egyik alapkérdés: szükség van-e kemény kézre. Szükség van-e egy olyan erős egyéniségre, aki autoriter módon vezényeli az országot, aki képes rákényszeríteni akaratát az állampolgárok többségére. Kell-e Szlovákiának egy olyan politikus, aki diktátorává tud lenni az országnak? Úgy tűnik, e kérdés megválaszolására rövidesen sor kerül Nem először 1989 novembere óta. Egyszer ugyanerre a kérdésre válaszul Vladimír Meciar lett a miniszterelnök 1990-ben, holott a potenciális jelöltek közt ott volt Miroslav Kusy is. Azóta tudjuk: az akkor győztes politikai erő éppen Meciar miatt kettészakadt. S a tavalyi választásokon Szlovákia erős embere a mennybe ment. A választópolgárok 37 százaléka érezte úgy, arra van szüksége, hogy az országot egy erős ember irányítsa, aki minden adódó esetben megmondja, mit kell tenni. Arra az évtizedeken át utasítások végrehajtásához szokott választópolgár nem gondolt, hová vezet, ha végrehajtja a kapott utasítást. Gondolkodni ugyanis senki nem tanította őt. S most, hogy néhány gondolkodó a győztes politikai mozgalomban is felütötte a fejét, mi több: kinyitotta száját, a vezér rabszolgái összeültek, nyilatkozatot tettek közzé, még ezen a héten el akarják távolíttatni soraikból az eretnekeket. Nem hinném, hogy pusztán hatalmi harc folyik a Demokratikus Szlovákiáért Mozgalmon belül, ahogy azt sokan megpróbálják beállítani. Nem hinném, hogy szabad lenne ennyire leegyszerűsítve nézni a dolgokat. Vladimír Meciar régen nem titkolja már, hogy a szlovákiai végrehajtó hatalomban egyeduralomra tör, s valami nemzeti érdekre hivatkozva még saját fatális tévedéseinek is odaadó támogatókat keres mozgalmában és az állampolgárokban. Minden területen ö akarja kimondani a döntő szót, s túl könnyen enged ki száján sommás ítéleteket. Hogy éppen Milan Knazkónak kellett ezzel a magatartással nyíltan és nyilvánosan szembeszegülnie legelőbb, nem csoda. Külügyminiszterként a szlovákiai gondolkodásmódtól és elvárásoktól idegen, más magatartású országok képviselőivel ő találta szemben magát legelőbb. Benne kényszerült legelőbb megfogalmazódni a kérdés: meciarizmus és elszigetelődés, vagy demokrácia és a betagozódás a világ országainak rendszerébe. Saját jól felfogott érdekében is az utóbbit kellett választania. Rudolf Filkus pénteki nyilvános megszólalása, hogy ausztriai nagykövetként öt Meciar félreállítaná, mivel gazdaságpolitikai elképzeléseik közt lényeges eltérések vannak, csak azt bizonyítja: Filkus észrevette, ha Knazko most magára marad, ha a többi elégedetlen nem áll melléje, Meciart egyre nehezebb lesz megállítani, Szlovákia politikai pályájának módosítására kényszeríteni. Knazko és Filkus tehát már nem csupán felismerte, hanem nyilvánosságra is hozta véleményét, hogy a szlovákiai gazdasági és politikai viszonyokat nem csupán egy adott mozgalomnak az elképzelései szerint kell építeni, mivel nem csupán egy választási időszak - négy év! - egy ország élete. Knazkóval és Filkusszal együtt azonban megszólaltak azok a járási DSZM-vezetők is, akik az elmúlt évben jutottak kiskirálysághoz - a legtöbbjük volt kommunista káder s akik nem akarják az újból megszerzett hatalmat kiadni a kezükből. Mert nem titok, hogy a DSZM járási bizottságainak vezetői tettek „javaslatokat" különböző minisztériumoknak és minisztereknek kórházigazgatók, iskolaigazgatók, vállalatvezetők, állami hivatalnokok leváltására, párthü új emberek kinevezésére. (Az új jelölt legfőbb érdeméül azt hozva fel: alapítótagja volt a járásban a DSZM- nek.) E vazallusszellem, e hűbériség ellen is „támadnak" a társaikat önálló gondolkodásra serkentő „pártütök“. Úgy tűnik, ők tudatosítják, hogy a voksok 37 százaléka nem jelent egyeduralmat; hogy ezt a rendkívül labilis lábakon álló új országot közmegegyezés nélkül nem lehet megerősíteni. A közmegegyezés pedig nem azt jelenti, hogy egy ember elképzelését rá kell kényszeríteni egy egész országra. Knazko és Filkus bizonyára tisztában van vele, hogy ennek az országnak most minél több gondolkodó és teremtő emberre van szüksége, nem alázatos szolgákra, akik fejbólintásra szavaznak vagy tapsolnak, s akik a vezér szavára képesek akár a tulajdon anyjukba is belevágni a kést anélkül, hogy megkérdeznék: miért? És talán még valamire ráébredtek: nem lehet a hetvenes évek husáki tisztogató politikáját megismételni, kétes egypárti hatalmat kialakítani, mely annak idején őket is a diszkriminálták listájára tette A tisztogatás ugyanis piszkos munka, s aki hozzákezd, megteszi az első lépést saját bukása felé is. N. GYURKOVITS RÓZA
