Szabad Újság, 1993. január (3. évfolyam, 1-24. szám)
1993-01-09 / 6. szám
A . é/. 1. ir 9^ f 6 Szabad ÍJSÁG Napjaink 1993. január 9. Álruhás demokrácia — meztelen hatalom Információs zárlat következik? Szlovákia új Időszámításának első pillanataiban, amikor magukat nemzeti hősnek vélő szónokok rekedtes frázisokat a nemzet önállóságát ünneplő öntudatos nemzetiek pedig pezsgőt és petárdákat durrogtattak mámorban úszva, befészkelte magát szívembe a kétkedés. A vezérek, a szónokok ugyanis gyanúsan sokszor Ismételgették: a világ térképén egy új demokratikus ország jelenik meg, a Szlovák Köztársaság. Számomra, aki totális rendszerben élte meg élete felét, eleve gyanús minden jelzős szerkezet, ha azt politikusi szájból hallom. Az meg egyenesen a kilógó lólábbal ér fel, ha már a térképeken is politikai szakszavakkal „operálnak”. A térképen születhet új ország. A valóságban is. De az első pillanatban rásütni egy jelzőt felér annyival, mint kikiáltani egy emberi újszülöttről élete első pillanatában: zseni lesz, Nobel-díjas biokémikus, aki feltalálja a mindengyógyító elixírt. Mert néhány órán belül kiderülhet a csecsemőről, hogy végzete egyet s mást megtagadott tőle, osztályrésze így csak a lelki szegénységből fakadó boldogság lesz, hogy finoman fogalmazzak. De vissza a politikához! 1993 első óráiban és napjaiban olyan sokszor hallottam, hogy „megszületett a demokratikus Szlovák Köztársaság", hogy a frázis már a könyökömön jön ki. Hogy is ne, amikor más, nagy múltú államok arra büszkék, hogy demokratikus államrendjüket évszázadokon át alakítgatták, építgették, míg végre eljutottak a mai szintig. És akkor jön egy beképzelt újszülött, s bejelenti: ő eleve úgy született, demokratikusan. Hát csoda, ha nem hiszem el neki? Hisz módomban állt az elmúlt fél esztendőben alaposan megismerni, hogyan is értelmezi Szlovákia politikai vezérkara a demokráciát! Sommásan úgy, ahogy azt még 1990 elején egyik önjelölt kisebbségi „forradalmárunk" fogalmazta meg az Élet és Irodalom c. pesti hetilapnak nyilatkozva: „A demokrácia a többség diktatúrája.” Most ezt a definíciót csak azzal kell megtoldani, hogy a politika pedig az a művészet, amellyel a kisebbségből többséget csinálnak, hogy az bevezethesse saját diktatúráját. Ahol pedig diktatúra születik, ott ajánlatos agyonhangsúlyozni, mennyire demokratikus ország keletkezett. És ajánlatos álruhába öltöztetni a hatalom kizárólagosságra való törekvését. Ezt teszi Vladimír Meőiar és politikai mozgalma, ezt teszik szekértolói. A három éve megbuktatott pártállami rendszer után most szalonképesre álcázott diktatúra van születőben. Nem ad ki utasításokat1 és rendjeleteket a kormány, melyekkeljogokat korlátozna, nem kór — eddig még nem kér — magának különleges jogokat a „rend fenntartása" érdekében, hanem mást csinál. Törvényhozási képviselői által — a DSZM, az SZNP és a DBP képviselői által — olyan törvényeket hagyat jóvá, melyekkel megsemmisíthetők politikai ellenfelei, a más nézeteket valló emberek, közösségek. A 37 százalékot szerzett kormánypárt, szemben a választók 63 százalékának akaratával: uralkodik. Pártközpontokat épít ki szerte az országban, saját embereit ülteti minden intézmény vezető helyére a politikai megbízhatóság elve szerint. A tömegtájékoztatási eszközöket pedig — melyeket az adófizetők pénzéből üzemeltetnek — az alkotmányban deklarált szólásszabadság és információs szabadság ellenére a saját szócsövévé teszi. A Szlovák Rádió adásaiban úgyszólván megszűntek a véleménykülönbségek. Miniszterek, politikusok mind egy követ fújnak, mintha az ország több mint ötmillió lakosának egyetlen egy és egységes véleménye lenne: az, amit a kormány mond. A Szlovák Televízió adásaiban most már ugyanez a helyzet. Októberben leváltották a volt vezetést, kicserélték „független" kormánypárthű emberekre a médiatanácsok tagjait; a művészeti tanácsadó testületeket — kisebb törvénymódosítások segítségével. Ugyanakkor tart a frekvenciamoratórium Szlovákiában. Nincs magánrádió, magántelevízió — mert nem ad engedélyt az üzemeltetésre a kormány, nehogy más vélemények is nyilvánosságot kapjanak. (A két kereskedelmi rádiót a Szlovák Rádió üzemelteti gazdasági vállalkozásként.) A legnagyobb szlovák napilapok közül az osztrák érdekeltségű Novy Őas tipikus bulvárlap, nem igazán politizál. A Pravdát — mely a volt pártvagyon átmentésével jött létre — a kormány tartja kezében azzal, hogy bármely pillanatban felfüggesztheti gazdasági visszaélés vádjával; a Práca szakszervezeti lapként mindig is nemzeti volt, legfeljebb a szociális kérdéseket boncolgatja élesebben, bár nemzeti érdekre hivatkozva békülékenyen. A Smena volt az utolsó jelentős szlovák napilap, mely független volt minden politiaki erőtől, s a viszonylag ifjú szerkesztői gárda tudott annyira szabadelvű és nagyvonalú lenni, hogy a dolgokon felül emelkedve, európai kontextusba ágyazva szemlélje a hazai eseményeket, így szemlélte a demokráciát is. Nem tévesztette össze azt a nemzeti diktatúrával. Ezért történhetett meg, hogy gyászfekete címlappal, gyászkeretben közölte az 1992-es parlamenti választások végeredményeit. A Smena vezetése jó jósnak bizonyult. Az új hatalom pedig most, a napokban bizonyítja, hogy őt is jól ismerték e lap szerkesztői már megszületése pillantában. A bosszú stációi az elmúlt fél évben az alábbiak voltak: a kormány megakadályozta, hogy a Smena Napilap Rt. külföldi részesedésű gazdasági társasággá alakuljon; vizsgálatot indítót az Rt. ellen SZISZ-vagyon átmentése címén — ez nem bizonyult igaznak; a kormány állami részvénytársasággá nyilvánította a Smena Napilap Rt-t, és leváltotta annak igazgatótanácsát; új részvevőkkel megalakult a Smena Napilap Rt., és kinevezték az új igazgatótanácsot; az új óv első munkanapján leváltották a Smena napilap gazdasági igazgatóját és főszerkesztőjét, helyükre kormányhű és megbízható embereket neveztek ki. Tette a hatalom mindezt azért, mert a szerkesztőség nem volt hajlandó a kormány szolgálatába állni, s a szép Szlovákia helyett inkább egy valós Szlovákia képét rajzolta meg. Úgy látszik, most már ennyi is elég ahhoz, hogy kiátkozott legyen egy polgár ebben az országban. A báránybőrbe bújt farkas, a magát demokráciának nevező diktatúra pedig körmeit élesítgeti... A hatalom tudja, milyen fontos a célzatos tájékoztatás, a manipulált informálás. Többek közt ezért tartja megfontolandónak, adjon-e frekvenciát a Szabad Európa rádió szlovák adásának. Kormányunk szerint ugyanis nálunk már olyan szabad tájékoztatás, hogy a Szabad Európára már semmi szükség nincs. Nos, ahol ezt így, kerek-perec kimondják, ott nem árt kételkedni egy kissé, elvégre ugyanígy érvelt negyven éven át a kommunista diktatúra is. Azokban az országokban, ahol nem úgy született a demokrácia, hanem évszázadok kemény politikai csatározásaiban alakultak ki a játékszabályai, a sajtónak, a tömegtájékoztató eszközöknek fontos szerepük van. Tájékoztatnak — de mindkét irányba. A hatalom, a politikai élet döntéseiről a polgárokat, a döntésekre adott reakciókról pedig a hatalmat. Hogy a hatalom is tudja, mi az, amit elfogad a nép és mi az, amit elutasít. Az a hatalom, amely a sajtót, a tömegtájékoztató eszközöket csupán akkor tűri meg, ha azok a saját szócsövei, amelyeken keresztül a népet tájékoztathatja és utasíthatja, elvakult hatalom és kizárólagos. Az a hatalom, nevezze magát bárminek is, diktatúra, mégha eszközei, melyekkel manipulál, kifinomultabbak is, mint a korábbi diktatúráéi voltak. A hatalom, amely nem tűri el a bírálatot és nem okul belőle, hanem bírálóit elhallgattatja, „kinyírja", hiába hirdeti magáról, hogy demokratikus. Nem az. Ön- és közveszélyes. A „tájékoztatási” zárlat, a manipulált informálás kialakításának mindenáron való elérése Szlovákiában csak a jéghegy csúcsa Lejjebb, a mélyben máé áramlatok is erre a törekvésre utalnak. A hatalom titkolni próbált stratégiája olyan, hogy a szabad ember, a polgári társadalom kialakulása ellen hat. De erről majd legközelebb... N. Gyurkovits Róza Barátommal az egyik ung-vidéki falucska buszmegállójában álldogálunk. Este van, az első igazán hideg este. Az út menti pocsolyákat vékony jégréteggel vonta be a fagy. Az utolsó buszra várunk. — Mindjárt jön — mondom biztatóan, és topogunk egy kicsit, hogy fölmelegedjünk. — Aha — mondja a barátom, és rágyújt. Ez a legbiztosabb módja annak, hogy siettessük az autóbuszok érkezését. Néhány szippantás után okvetlenül feltűnik a kanyarban. Az abszolút biztos módszer ezúttal nem vált be. A busz nem jön. Nézem az órámat és számolok. Tíz perc az út a szomszéd faluból. Ha sok a felszálló, tizenöt. De ezen a járaton általában csak egy-két utas van. Egy ideig latolgatjuk, vajon mi történhetett Motorhiba? Befagyott a gázolaj? Csak nem történt baleset? Egy felhajtott galléré alak tűnik elő a ködből. A kőzelünkbe érve lelassít. — A buszra várnak? — kérdi. —- Arra — válaszoljuk egyszerre. Le se tagadhatnánk. Ismét akcióba lépett a vaján! hőerőmű propagandagépezete, hogy meggyőzze igazáról a leendő salaklerakat helyén elterülő földterületek tulajdonosait. Azok ugyanis nem sok hajlandóságot mutattak, hogy az első szóra mosolygó képpel csapjanak a hőerőmű vezetőinek markába. Ezt igazán csak az értheti meg, aki a hőerőmű közelében él, és nap mint nap láthatja az elrettentő példát: a régi lerakatot. Az erőmű építése óta ugynis évente 300- 500 tonna finomszemcsés salak került ide. A hulladék mára impozáns nagyságú heggyé nőtt, amely 90 hektár termőföldet foglal el. Finomszemcsés por, amit a legkisebb szellő is felkap, óriási porfelhővel borítva a környező falvakat. Száll a por, és nincs előtte semmilyen akadály. Aki nem látta, talán el sem hiszi, hogy még a legkisebb résen is befurakszik. Hiába zárnak be ajtót ablakot A por lerakódik a környező szántóföldekre, a fóliasátrakba, befedi a zöldséget, gyümölcsöt, füvet, fákat, egyszóval mindent. Rákkeltő hatása már bizonyított. Az erőmű építése óta a környéken megnőtt a légzőszervi megbetegedések, a rákos daganatok és az allergiás betegségek száma. A lerakatot eredetileg nem „porvihar-generátornak” tervezték. A finomszemcsés por nem emelkedhetett (volna) a talaj szintje fölé, elméletileg víz alatt kellett (volna) állnia. Akik ott dolgoztak, tudják: nincs annyi víz a Laboréban, amennyi elegendő lenne egy ekkora terület nedvesen tartására. Az erőmű vezetői csak egyetlenegy esetben gondoskodtak arról, hogy egy árva porszem se kerüljön a levegőbe. De akkor aztán alaposan. Ez Marián Őalfa kelet-szlovákiai látogatásakor történt. Sajnos, Őalfa úr előre bejelentette, mikor jön, így aztán mire megérkezett, az erőmű területén még ott is felporszívóztak, ahol azelőtt lapáttal kaparták össze a koszt. A lerakatot pedig bőségesen megáztatták vízzel, s ráadásul irdatlan mennyiségű homokkal is beszórták. A látogatás után azonban megint jöttek a szürke és poros (ez esetben szó szerint) hétköznapok. Hiába állt a maroknyi (de lelkes) tüntető a metsző szélben, hiába nyújtottak be petíciót, maradt minden a régiben. Mikor aztán végre egy kicsit ebben az országban is megszigorodtak a környezetvédelmi előírások, az erőmű vezetői ráébredtek, hogy a régi lerakatot le kell zárni, és egy újat kell létrehozni. Csak az volt a kérdés, hogy hol. Három falu — Csicser, Bés és Iske — jöhetett számításba. A kiszemelt földdarab több tucat birtokos tulajdonában volt, akik miután meghallották, hogy mit akar az erőmű vezetése az ő földjükre telepíteni, egy emberként tiltakoztak. Nem írtak alá semmit, és egyetlen négyzetmilliméternyi területet sem óhajtottak átengedni e „nemes” célra. Az illetékesek először próbálták meggyőzni őket, természetesen sikertelenül, majd olyasféle, nem egészen becsületes kijelentéseket tettek, hogy a földet mindenképpen meg kell kapniuk, még ha kis zöld környezetvédők — Az nem jön — mondja a férfi gallérja mögül. — Miért nem? — kérdem. — Talán valami baj van? —- A sofőr hazament — mondja a férfi tömören. — Nem volt utasa, hát hazament. Egymásra nézünk. A férfi közlése enyhén szólva mellbevágóit minket. — Gondoltam, szólok — teszi még hozzá a férfi, — hogy ne álljanak itt fölöslegesen. Barátommal tanácstalanok vagyunk, nem tudjuk mit tegyünk. A sofőrnek nincs utasa az egyik megállón, hát fogja magát és hazamegy? Ezt még talán a Vadnyugat hőskorszakának postakocsisai sem tették meg. Mese nincs, gyalog kell mennünk. Röpke öt kilométer. — Majd stoppolunk — mondom, cseppet sem magabiztosan. Ugyan ki a fene jár erre ilyenkor? Aztán mégis nekivágunk az útnak. Baktatunk az országúton, a táj a telihold ezüstös fényében fürdik. Milyen romantikus... Egy kis séta különben sem árt. S ha jobban meggondoljuk, a sofőr eme forgalmi kezdeményezépotyognak az égből, akkor is. Mert ugye azt senki sem gondolja komolyan, hogy esetleg leállítják az erőművet a tulajdonosok és az önkormányzatok nyakassága miatt? (Miközben tudták, hogy ez egyáltalán nem lehetetlen, hiszen ezt az elavult monstrumot már régen be kellett volna zárni.) Pedig ígértek is. A földekért kárpótlást, az erőmű korszerűtését, kénleválasztó berendezéseket, elektrosztatikus szűrők felszerelését, a régi lerakat megszüntetését meg még hasonló csodás dolgokat. Ezekből persze vajmi kevés valósult meg. Az erőmű vezetősége nehéz milliókat fizet kártérítés gyanánt, s a legégbekiáltóbb igazságtalanság, hogy ez a pénz nem oda kerül ahol a leginkább szükség lenne rá. Az erőmű közvetlen környezetében lévő falvakban nincs gáz, egészséges ivóvíz. Bezzeg jutott ebből a pénzbírságból a Terebes környéki falvaknak, mert a pénzösszeget a járás úgy osztotta szét, ahogyan akarta! A déli magyar-Ha nincs utas, hazamegyek... Évi tizenkét millió — szóban ígéretek, ígéretek... lakta területekre csak a szennyező nagyüzemeket építették..., de a kárté- i rítésből már nem jutott nekik semmi. Annak idején, mikor még ígéretekkel próbáltak hatni a lakosságra, sok minden elhangzott az erőmű vezetőinek részéről. Fantasztikus tervet tártak a közvélemény elé. Miszerint a régi le- v rakatot negyven centiméteres humuszréteggel fedik be, amin akár szőlőt is lehet termeszteni. Az új lerakat pedig egy valóságos műszaki csoda lesz — ígérték. Kizárólag pormentes technológiákkal dolgoznak majd, ami „ V) kevés por meg kijön, abból építőanyagot készítenek. Ha esetleg mégis marad egy parányi salakmennyiség, azt szigorúan ősszepréselik, víz alá merítik és a hulladék a vízszint fölé semmi- V. lyen esetben sem emelkedik. Persze az igazsághoz tartozik az is, hogy már a régi lerakatot is így tervezték. Az illetékesek nemrégiben ismét megkezdték a tárgyalásokat a földtulajdonosokkal. (Valószínűleg szorít a határidő). A föld árán kívül — hat korona hatvan fillér négyzetméterenként — tizenkétmillió korona támogatást is ígértek évente. így talán érthető, hogy ennek hallatán némely önkormányzat önként fölajánlotta a kívánt földdarabot. Az a harmincöt csicseri földtulajdonos, aki átengedte földterületét, vé- •»gűl is joggal érezheti, hogy szülőfalujának is szolgálatot tett. A bésiek és iskiek még ingadoznak. (A támogatást a csicserieknek ígérték). Talán érdemes volna mérlegre ten- "S ni, hogy eddigi ígéreteiből mit teljesített a hőerőmű vezetősége és mit nem. Nem kétséges, melyik irányba billenne a mérleg nyelve. Különösen, ha figyelembe vesszük, hogy az évi tizenkétmillió korona támogatás ez idáig még v csak szóban hangzott el. Mi lesz, ha az üzem nem tud majd kifizetni ekkora összeget? Akkor azután az érintett falvak gazdagabbak lesznek egy keserű tapasztalattal. Meg egy óriási salaklerakattal, amely — amíg csak emberek él- , nek körülötte — mindig potenciális veszélyt jelent. T.F. sét csak dicsérni lehet. Hiszen mindenki jól jár. A sofőr egy félórával ha- ■ N marabb tér meg meleg családi fészkébe, szerettei körébe. Mi teszünk —i egy jó kis egészséges sétát. Azonkívül a derék buszvezető megspórolt egy csomó gázolajat Magának, y^ Majd hétvégén leszívja a tartályból. V Kell az, a fóliasátor fűtésére. Támadt egy pompás ötletem. Ezt a módszert tovább kellene fejleszteni. Azt javaslom, akkor se menjen a busz; ha ötnél kevesebb utasa van. Kedves utasok! Nem szégyellik magukat? Ilyen kevesen utazni! Nahát! Azonnal tessék kiszállni! Egy-kettő! Legalább mozognak egy kicsit! Úgyis el vannak hízva. Magának se f árt a séta, öreganyám, hiába kilencvenkét éves! Kiszállás! Viszontlátás- ) ^ ra! Máskor jöjjenek többen! És a kedves utasok lassan megszokják majd a gyaloglást, s nem is fognak tudni hosszú gyalogtúrák nélkül élni. Ha az utakon találkoznak az autóbusszal, vidáman beintenek a kedves sofőr bácsinak: — Hellói Ezt önnek köszönhetjük! Tóth Ferenc
