Szabad Újság, 1993. január (3. évfolyam, 1-24. szám)

1993-01-06 / 3. szám

1993. január 6. Kultúra Szabad ÚJSÁG 5 Nem megváltoztatni, hanem megszüntetni a határokat Főiskolai képzés Királyhelmecen A Mécs László Népfőiskola meghívására Ki­­rályhelmecre látogatott Mécs Imre, a magyar politikai élet egyik kiemelkedő alakja, az SZDSZ frakcióvezetője. A „csokornyakkendős politi­kus“, akit az olvasók bizonyára jói ismernek a tévé képernyőjéről, majd ötvenévi távoliét után tulajdonképpen hazalátogatott, hiszen itt éltek a nagyszülei, itt töltötte ö is a vakációkat, itt és Nagykaposon dolgozott nagybátyja, az ismert papköltő, Mécs László. A politikus szívesen jött volna hamarabb is, de - mint elmondotta - csak három éve van útlevele, a Kádár-rendszer alatt ugyanis nem utazhatott külföldre. 1956 után halálra ítélték, majd a büntetést életfogytiglani fegyházra vál­toztatták, végül is hat év után szabadult. 1977- ben, mikor ő és ellenzéki csoportja kinyilvánítot­ták szolidaritásukat az akkor megalakult CHAR­­TA-77 mozgalommal, elbocsátották állásából. 1989-ben, amikor a gorbacsovi politika és a Szovjetunió leépülése már éreztette hatását, lehetővé váltak a kerékasztal-tárgyalások a kommunista hatalommal. Ekkor már létezett a Szabad Kezdeményezések Pártja, amely ké­sőbb Szabad Demokraták Szövetségére változ­tatta nevét. Az 1988-ban még mindössze ezer tagot számláló tömörülésből Magyarország má­sodik legnagyobb parlamenti pártja lett, amely jelenleg konzervatív, liberális, polgári demokra­ta és szociáldemokrata frakciókra oszlik. Mécs Imre Királyhelmecre érkezése után ellá­togatott a temetőbe, ahol emlékmécsest gyújtott nagyszülei sírján, majd megtekintette a régi parókia épületét, ahol nagybátyja, a költő Mécs László tevékenykedett. Ezután került sor a talál­kozásra, amely késő estig tartott: Utána a politi­kus, válaszolt néhány kérdésemre.- Mik a benyomásai a városról, a lakosokról ilyen hosszú távoliét után?- Nagyot változott a város képe. Akkoriban még csak kis házak álltak a Fó utca mentén, az egyetlen emele­tes ház a bank épülete volt. Az embe­rek is kedvesek, érdeklődőek. Az, hogy órákon át hallgatták politikai fej­tegetéseimet, és újabb és újabb kér­déseket tettek fel, jelzi, hogy mennyire együtt élnek a napi magyar politikával.- Sokan jobbratolódással vádol­ják a magyar kormányt, és a tévéné­zőknek is úgy tűnik, hogy Magyar­­országon erősödik az idegengyűlö­let, a bórfejűek mozgalma, a neoná­­cizmus. Mi erről a véleménye?- Az az igazság, hogy nem voltunk felkészülve erre. Nem szabad megen­gednünk, hogy egy zajos csoport az utcán gyűlölködő jelszavakat hangoz­tasson. Fasizmus ugyan nincs Ma­gyarországon, de jobbratolódás saj­nos igen. Pozitív dolognak tartom, hogy a demokratikus érzelmű állam­polgárok, a lakosság túlnyomó része azonnal reagált, és intézkedéseket követelt a kormánytól.- Csurka István nagy port kavaró tanulmányában mintha lovat adna a jobboldali csoportok alá. Mennyi­re erősek és szervezettek ezek a tö­mörülések?- Nem túl jelentősek. A baj inkább az, hogy kormánypártunk egyik jelen­tős személyisége állt mögéjük, ö sza­badította föl írásával az indulatokat. Csurka István ezzel az írásával bűnt követett el. Ezekről a témákról kultúr­­embereknek nem szabadna így be­szélniük, írniuk. Arról nem is beszélve, hogy a kormánypárt alelnökeként na­gyobb súlya, nyomaféka van annak, amit mond. Alapvető politikai hibának tartom azt is, hogy a kormány nem határolta el magát azonnal határozot­tan és világosan az ügytől.- Mit vár az SZDSZ soron követ­kező küldöttközgyűléstől?- Két elnökjelöltünk van, mindkettő kiváló személyiség. Programjukban nincsen lényegesebb különbség, mindketten liberálisak. Újdonság vi­szont, hogy ezentúl kétévenként vá­lasztunk elnököt. Ez azért szükséges, mert másfél év múlva választások lesznek Magyarországon, s ha egy év múlva ismét elnökválasztással len­nénk elfoglalva, nem tudnánk fölké­szülni a választásokra. Közben végez­zük a parlamenti teendőket, ellenőriz­zük a kormány munkáját.- Talán korai a választási esélye­ket latolgatni, mégis véleménye szerint hogyan alakulnak a válasz­tások után a parlamenti erőviszo­nyok?- Valószínűleg több új pártkezde­mény jött létre, ezeknek a sorsát azonban nem tudom megjósolni. A politikai szakértők azt mondják, hogy lényeges változás nem lesz, és én is effelé hajlok. A százalékhatár kizárja, hogy töredékpártok jussanak be a parlamentbe. Ha viszont egy párt ezt a határt át tudja lépni, annak olyan támogatottsága van, hogy valóban megérdemli. Úgy gondolom, hogy má­sik liberális párttal közösen képesek vagyunk megnyerni a választásokat. A Fidesz népszerűségi mutatója sok­kal magasabb, mint a miénk, de az időközi választásokon ez például nem érvényesült. A Fidesszel remélhetőleg képesek leszünk kormánykoalíciót al­kotni. Pártpolitikától függetlenül az a véleményem, hogy nagyon fontos, hogy a parlamentben váltógazdáiko­­dás alakuljon ki. Magyarország ebből a szempontból szerencsésnek mond­ható, viszonylag több nagy és kie­gyensúlyozott politikai párt alakult ki, nem úgy, mint például Lengyelország­ban. A térség államai közül ez talán Csehországban valósul még meg. Ha ezt most elrontjuk, esetleg a régi rend hívei kerülnek hatalomra, az hosszú időre megpecsételné az ország sorsát.- Milyen problémákkal kell meg­­küzdenünk a párton belül?- Az SZDSZ eléggé gyorsan nőtt nagy párttá, képletesen szólva: kinőt­tük a régi ruhát. Struktúraváltásra van szükség. Tanulnunk kell, biztosítani a politikus-utánpótlást, hisz Magyaror­szágon évtizedeken keresztül nem folyt politikusképzés. Erősségünk az a kétszáz polgármester, akik egy na­gyon szilárd országos hálózatot al­kotnak.- Milyenek az SZDSZ kapcsolatai a határontúli magyarsággal?- Az SZDSZ-nek legalább olyan fontos a határon túl élő magyarság sorsa, mint a miniszterelnöknek és pártjának. Vannak olyan kapcsolata­ink, mint az MDF-nek, csak éppen nem verjük nagydobra. Meglátogattuk Tőkést, tárgyaltunk Durayval is...,de százszor is meggondoljuk, hogy olyasmit jelentsünk ki, amit például a Vatra Romanesca azonnal felhasz­nálhat. Csak olyan lépéseket enged­hetünk meg magunknak, amelyeket a határontúli magyarság maga is akar.- Mi a véleménye a Felvidék au­tonómiájáról?- A határok kérdésében egyértel­mű az álláspontunk: nem megváltoz­tatni, inkább eltörölni akarjuk azokat, nyugati példára szűnjön meg a határ­átkelőhelyek jelentősége. Az SZDSZ alapvetően az önkormányzati autonó­mia híve. A többségi nemzet számára is ez a legmegnyugtatóbb megoldás. Ha a határok átjárhatóak, nincsen je­lentősége az elszakadásnak. A nagy nyugati államoknak is föl kellett adniuk a szuverenitásuk egy részét a maast­­richti szerződés keretében, elég nehe­zen is ment, hogy csak a franciákat említsem példaként, ötven év múlva Európában olyan szimbolikusak lehet­nek a határok, mint mondjuk az Egye­sült Államokban.- A térség államainak egy része nem éppen az európai integráció felé halad.- Pedig ez nekünk is elsőrendű érdekünk. Európában tudni kell visel­kedni. Európában nem lehet naciona­lista jelszavakat hangoztatni. Nekünk is tudatosítanunk kell, hogy Magyaror­szág nem tud nemzetállamban élni. Etnikailag bármennyire is elfogadha­tóak a két bécsi döntés határai, néz­zünk körül, mi lett az eredménye. Egyetlen lehetőség van: integráció, önrendelkezés, az európai normák el­fogadása. Le kell rombolnunk a bizal­matlanság falát... Lehet, hogy ez most még illúziónak tűnik, de ez az egyetlen járható út.- Mi a véleménye a szlovák sajtó­ban megjelent hírekről, amelyek az állítólagos magyar csapatösszevo­­násokrói szólnak?- Ezek a hirek alaptalanok. Bizalmi légkör és a „nyitott kaszárnyák" rend­szerének kialakítására törekszünk. Tudatosítanunk kell, hogy ebben a tér­ségben egymásra vagyunk utalva. A gazdasági kapcsolatokat kell erősí­teni és ápolni a kulturális együttműkö­dést. Természetessé kell válnia annak, hogy a térség fiataljai kölcsönösen egymás főiskoláin tanuljanak.- Köszönöm a beszélgetést. A találkozó befejezéseként dr. Gyimesi György, az Együttélés területi választmányának elnöke ör­vendetes hírrel szolgált. A miskolci egyetem közgazdasági kara a ko­máromi kezdeményezés mintájára a jövő év szeptemberétől tanfolya­mot indít Királyhelmecen. A hallga­tók képzését a Lórántffy Zsuzsanna alapítvány fogja támogatni, amely­nek magyarországi kurátora Mécs Imre lesz. TÓTH FERENC A kisebbségi sorstól a szociális piacgazdaságig Minőség a tartalomban, minőség a kivitelezésben - így jellemezhetjük a negyvennyolc év után újból megjelent Magyar Szemlét. A gondolkodó polgár, a társadalmi fejlődés sorskérdé­sei iránt érdeklődő s ezért mélyebb ismeretekre és szélesebb látókörre törekvő olvasó már az új folyóirat novemberben megjelent első számában is elégedetten lapozgathat. Azok pedig, akik aktív szerepre vállalkoznak a tájékoztatásban, s szükségét érzik annak, hogy gondolataikat, ismereteiket közkinccsé tegyék, örömmel vehetik tudomásul az új fórum, az új alkotóműhely megjelenését. Az új folyóirat elődjét, az 1927 és 1944 között megjelent Magyar Szemlét Szekfű Gyula, az 1955-ben elhalálozott neves magyar történész, valamint Eckhardt Sándor, a kiváló nyelvész és irodalomtörténész, a kétkötetes nagy francia-magyar szótár megalkotója szerkesztette. Az utóbbitól 1969-ben vettek búcsút szellemi hagyatékának tisztelői, örökösei. A megújult Magyar Szemle első számának bevezető írásá­ban a jelenlegi főszerkesztő, Kodolányi Gyula a szellemi jogutódlás és a folytonosság kérdéseivel foglalkozik. Ezzel kapcsolatban többek között Szabó Zoltánt is idézi, aki Szekfű Gyula halálhírét véve így írt londoni száműzetésében: ,,a Bethlen István által alapított Magyar Szemle Szekfű Gyula jóvoltából pontosan annak a társadalmi építménynek megdön­téssel egyenértékű reformálását is előkészítette, amelyet tíz­éves kormányzása alatt Bethlen István teremtett meg. E külö­nös jelenségben az volt a legkülönösebb, hogy Bethlen aligha­nem tudta ezt, és talán már nem is helytelenítette“ A falukutató­ként indult Szabó Zoltán említett írását egyébként a novemberi szám ,,A historikus halálhírére“ címmel teljes terjedelemben közli. Kodolányi Gyula a továbbiakban a hajdani munkatársakról is szól, foglalkozik a szellemi örökség csaknem fél évszázados hányatott sorsával, a jövőt illetően pedig így nyilatkozik: „Mi, a Magyar Szemle szerkesztőbizottsága és szerkesztői, a teljes magyar szellemi életet hívjuk meg a folyóirat lapjaira. Szeret­nénk, ha találkozna nálunk mindenki, aki értéket őriz és alkot, éljen itthon vagy határainkon túl; légyen volt ismert vagy ismeretlen az elmúlt évtizedekben. Követelményünk csak ennyi: a jövő felől szólni, a teljes lét és a teljes szellem felől pillantani jelenbe, múltba. “ A csehszlovákiai magyar olvasó saját sorskérdéseit ismerheti fel a vajdasági Végei László ,,A totalitárius örökség és a kisebb­ségek jogai“ című vitafelszólalásnak szánt írásában. A VMDK belső terjesztésű Hírmondójában eredetileg megjelent szöveg ismertetése helyett elégedjünk meg néhány köztes cím felidézé­sével, amelyek bizonyára elegendőek az érdeklődés felkeltésé­hez: „ 1. A kisebbségi kompenzációs előjogok; 2. A kisebbségi etnikai autonómiák; 3. Kisebbségi autonómiák és autonóm pol­gári formák; 4. Alkotmánymódosítás és kisebbség; 5. A kisebb­ség és a civiltársadalmi intézmények; 6. A kisebbség és az anyaország; 7. A posztszocialista régió kisebbségi parlamentje; 8. Aktuális gondok. “ Egy minket is érintő gondolatmenetet azonban nem hagyha­tunk ki: „Mi premodern nemzetállamban élünk, amelyben meg­hirdették a polgári állam eszményét. A társadalom egyik része őszintén, a másik propagandacélokból; hogy melyik kerekedik felül, azt még nem tudjuk. Az a nemzetállam viszont, amelyik elismeri a politikai pluralizmust, kénytelen-kelletlen elismeri a kisebbségi autonómiák létjogosultságát is, tehát a kisebbségi autonómiára ruházza át hatáskörének a nemzeti identitásra vonatkozó részét. Bizonyos részkérdésekben, alkotmányos keretek között, megosztja a szuverenitását. Ahogy csökken a nemzetállamjelleg, úgy csökken majd a kisebbségi autonó­miák hatásköre is. Minél nagyobb szerepet szán magának az állam a nemzeti élet meghatározásában, annál nagyobb szerep hárul a kisebbségi autonómiákra. “ Azt, hogy az új Magyar Szemle nem a fellegekben jár, mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy méltó helyet biztosít a gazda­ságpolitikával foglalkozó írásoknak. Ennek első, és mindjárt „in médiás res“ jellegű megnyilvánulása a német Willy Kraus közgazdásznak, a Ruhr Egyetem professzorának ,,A szociális piacgazdaság, mint a kapitalizmust és a tervutasításos gazdál­kodást meghaladó piacgazdasági rendszer“ című tanulmánya, íme, néhány szemelvény a szerző 1990-ben megjelent „Soziale Marktwirtschaft“ című könyvéből válogatott dolgozatból: „A szociális piacgazdaság olyan eszménykép, olyan egysé­ges gazdasági-társadalompolitikai koncepció, melynek alapjául az az elképzelés szolgál, hogy a piaci szabadságot szociális kompenzációval kell összekapcsolni. “ ,,A szociális piacgazdaság eszményképének gyökereit első­sorban a liberalizmus nagy történelmi szellemáramlatai, de a szocializmus célkitűzései is képezik. “ ,,A szociális piacgazdaság hívei elismerik a szocializmus és a szocialista mozgalmak erkölcsi szándékát, de a ,,szociális igazságosság ‘' elérésére szolgáló, ma még uralkodó módszere­ket, különösen a központi tervezést, teljes egészében eluta­sítják. “ A szerző részletesen ismerteti a szociális piacgazdaság koncepciójának kialakulásához vezető elméleteket, kiemelve Alexander Rüstow és Wilhelm Röpke neoliberális szociálköz­­gazdászok, valamint a Franz Böhm és Walter Eucken nevével fémjelzett úgynevezett freiburgi iskola gazdaságpolitikai néze­teit. Végeredményben ezek alapján dolgozta ki Ludwig Erhard és Alfred Müller-Armack a szociális piacgazdaság elméleti, szellemi alapjait. Ezeket az előbbi tömören így fejezte ki.: „ Jólétet mindenki számára. Ne a gazdagok legyenek szegé­nyebbek, hanem a szegények legyenek gazdagabbak." Az utóbbi pedig a szociális piacgazdaság lényegét így határozta meg: „a piaci szabadság összekapcsolása a szociális kompen­zációval“. A tanulmány külön fejezetet szentel az állam szerepének a szociális piacgazdaságban. Ez a fejezet különös figyelmet érdemel a posztszocialista országokban, ahol ebben a tekintet­ben jelentős nézetkülönbségek vannak, amelyek a pártpolitikai csatározásokban megnyilvánulva haladást fékező bizonytalan­sághoz vezetnek. Mint a szerző is megállapítja, ez a piacgazda­sági rendszer erős, aktív államot követel. Idézi továbbá Ludwig Erhardnak az állam rendszerpolitikai feladatára vonatkozó szel­lemes megállapítását: ,,A jó labdarúgásnak van egy lényeges ismertetőjegye: meghatározott szabályokat követ, és ezek a szabályok előre rögzítettek. A piacgazdasági politikával - az említett példánál maradva - arra törekszem, hogy kialakítsam a játék rendjét és a játékra érvényes szabályokat. “ A felsorolt szemelvények csupán némi ízelítőt adnak a szociális piacgazdaság koncepciójából, Willy Kraus tanulmá­nya azonban közérthető módon foglalja össze és magyarázza annak egész összefüggő rendszerét. A novemberi Magyar Szemle a továbbiakban Mádl Ferenc tolmácsolásában a Bős-Nagymarosi Vízlépcsőrendszer törté­netét ismerteti, egészen az érintett régiók polgármestereinek 1992. április 25-én történt dunaszerdahelyi tanácskozásáig. Szalai Attila, aki 15 évet élt Lengyelországban „A lengyel út tanulságai“ címmel konkrét történelmi összefüggésekbe ágyazva foglalja össze a lengyel rendszerváltás folyamatát és tanulságait. A tanulmány jól illeszkedik a folyóirat első számá­nak tartalmi koncepciójába, arról nem is beszélve, hogy az olvasó egyrészt betekintést nyer a lengyelországi események „kulisszatitkaiba“, másrészt pedig a lengyel tapasztalatokat az egész kelet-közép-európai térségre vetítve is értelmezheti. A szám további írásai közül nehéz lenne bármelyiket is kiemelni, hiszen mindegyik egyaránt magas színvonalon elégít ki egy-egy érdeklődési kört. A szám felépítési koncepciójában a „magyar vonalat“ a Bibó István munkásságát dióhéjban összefoglaló „Bibótól és Bibóról“ című írás képviseli. A szerző, Borbándi Gyula ezúttal nem Bibó méltatására törekszik, hanem inkább tájékoztatást nyújt az olvasónak a bibói életművel foglalkozó magyarországi és külföldi kiadványokról, valamint Bibó saját műveinek a sorsáról, miközben nem feledkezik meg Bibó István mai időszerűségének hangsúlyozásáról sem. MAKRAI MIKLÓS

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents