Szabad Újság, 1993. január (3. évfolyam, 1-24. szám)
1993-01-27 / 21. szám
L 4 Szabad ÚJSÁG Családi kör 1993. január 27. Vallomások a családról Mindig úgy éreztem, úgy képzeltem, hogy ha bármilyen vihar, veszedelem söpörne végig a világ felett, én azt a mi kicsi, faluszéli házunkban átvészelhetném. Ki tudja, miből táplálkozik ez a hit, ez a reménykedtető bizalom? Taián abból, hogy tudom, a ház minden vályogát apám gyúrta, öntötte, szárította. Hogy kiapadhatatlan kutunkat ő ásta, miután három előző beomlott, az igazi forrásra lelve. Ma is ő a mércém, s vallom, nem férfi, nem apa, aki családjának akár vályogból is, de nem tud maradandó, menedéket adó otthont építeni. Falusi vagyok, hiába kényszerülök csaknem negyven éve városban élni. Ezért hát nem véletlen, hogy amikor lehetőségeim megengedték, a Nő-ben töltött főszerkesztősködésem idején elsősorban a faluról jött, faluhoz kötődő költők véleménye érdekelt a családról, a szülőföldről, íme, néhány idézet az 1977-es vallomásokból: (Csontos Vilmossal beszélgetett Csáky Károly) (Zs. Nagy Lajossal beszélgetett Dusza István) (Gál Sándorral beszélgetett Neszméri Sándor) Egy kép a családi albumból M. Nagy László felvétele Kedves Olvasóink! Kérjük, küldjenek egy képet családi albumukból, s írják meg, miért fontos, kedves, felejthetetlen az önök számára ez a kép. írásukat a „Vallomások a családról“ című sorozatunkban közöljük. Kérjük, a borítékra írják rá: „Vallomások a családról“ Csontos Vilmos Veletek vagyok című versében a következőket mondja magáról a legközelebb állóknak, az egyszerű falusi embereknek: „Én azt sohasem hangoztattam, Hogy erény ez, csak itt maradtam Köztetek szépen, szegényen, Testvér parasztok, árva népem. Veletek vagyok viharverten, Sorsvállalón, hitben töretlen. S ha utam végére értem, Hogy miért volt igy - meg sem kérdem.“ Én gyermekkoromtól kisebb-nagyobb megszakításokkal falun élek. Valamikor átéltem a szegénységet, a szenvedést, a nélkülözést. Mindig arra vágytam akkor, hogy életünket szebbé, tartalmasabbá és gazdagabbá tehessük. Éreztem, hogy a falusi parasztoknak, az öt elemit végzett szegényeknek is szükségük van a szépre, a jóra; joguk van ahhoz az élethez, amely örömet is jelenthet számukra. Tudtam, hogy a felemelkedést egyszerre két síkon, szellemi és gazdasági téren is meg kellene valósítani. Főleg kulturális téren igyekeztem népemnek segíteni úgy, hogy közben magamat is műveltem. Ha innen elmentem volna, talán csak én jártam volna jól. Ilyen értelemben viszont sohasem tudtam elszakadni az emberektől. Tudtam tehát, hogy itt kell maradnom. Mindamellett azt is éreztem, hogy a mélységből feltörő szavakra, a nehéz körülmények közt kikívánkozó verssorokra is szükségük van.., A másik dolog az, hogy aki falun született, annak a váltás talán-talán még nehezebb. Nehezebb, mert sok mindennel nagyon közeli kapcsolatba került. Valahogy erősebbek voltak itt a családi, de általában az emberi kapcsolatok is. Meg aztán az ember jobban magáénak érzi a tájat, s földet, a napot. Egyszerűen csaknem mindenhez valamilyen élmény köti. így egyszerre nekem is sok mindentől el kellett volna válnom. Egy nagyobb szellemi központban bizonyára könynyebb lett volna a kibontakozás, de az is lehet, hogy az élményforrások örökre kiapadtak volna... ... Szerintem az emberi közösség szobába zárkózva nem közösség. Hiába élnek az emberek zömmel nagyobb településeken. Ha magukba zárkóznak, elszigetelődnek a közös szórakozástól, nem fedezhetik fel az élet igazi értelmét... ... Gyakran nagyon sok mindennel szembe kell nézniük a házastársaknak. Sokszor talán a külső tényezők is kedvezőtlenül befolyásolják a családi élet harmóniáját. A mai társadalom, a rohanó élet néha nagy feszültséget teremt körülöttünk, s ezt a feszült légkört olykor csak lassan és nehezen lehet feloldani. Ma már sajnos az emberek sokkal idegesebbek, ingerültebbek, mint régen. Ez aztán magával hozza a gyors összetűzéseket, az elhamarkodott döntéseket és ítéleteket ... Zs. Nagy Lajos ... Én a legszebb házastársi kapcsolatot a szüleimnél láttam és éreztem. Az, hogy szép gyermekkorra emlékezhetek vissza, ennek köszönhető. Furcsán hangzik, de nagyon sokáig azt hittem, hogy a szüleim testvérek- vagyis teljesen képtelenségnek tartottam volna, ha egyszer csak elválnak, (ahogy két testvér nem indíthat válópert egymás ellen), igaz, a válás gondolata még ötletként sem merült fel soha köztük... Nem volt a mi családi életünk sem csupa mesés összhang. Nem is lehetett, szegénység volt, háború, később családi tragédia - meghalt az öcsém- apám és anyám egy életre szóló szép szövetsége mégis kiállt minden próbát... ... Nincsenek a kezem ügyében statisztikai adatok, de így is tudom, hogy Dél-Szlovákiában is növekszik a válások száma. Ugyanakkor abban is bizonyos vagyok, hogy a falvakon ez a szám még mindig jóval alacsonyabb, mint a városokban, ez pedig azt bizonyítja, hogy a falvakon még- megtisztulva - él a legszebb erkölcsi parancs és hagyomány: a szerelem, a hűség, a családi felelősség tisztelete. Igaz, ma már falun sem törnek pálcát a tönkrement házasságot felbontók felett, de megvetik a családját felelőtlenül elhagyó vagy elhanyagoló férfit és nőt. A családok egyik legfőbb feladata, hogy anyagi és egyéb biztonságot teremtsen minden tagja, de elsősorban kiskorú tagjai számára. Egyszerűbben: a jó közérzet és légkör megteremtése és az utódok okos, előrelátó felnevelése... Véleményem szerint ezt a feladatát a dél-szlovákiai családok többsége teljesíti. Elég ha ellátogatunk egy-egy csallóközi, gömöri vagy bodrogközi iskolába: soha ennyi csinos, szépen öltözött, tiszta, okos fiúval és lánnyal nem találkoztunk. Az anyagi ellátottságot sok szülő már túlzásba viszi... Ami a családok szellemi légkörét illeti, korántsem lehetünk ilyen elégedettek. Tudjuk, növekszik a szabad idő, különösen a fiatalok szabad ideje. Falvainkon, sajnos, ezt az időt szinte ősztől tavaszig - fiatalok és idősek egyaránt - a tévé előtt töltik el: válogatás nélkül nézi az összes műsorszámot, korra, nemre, de még érdeklődésre való tekintet nélkül is, pusztán rászorultságból, más szórakozási lehetőség híján. Nem nagyon jut idő például meghitt beszélgetésekre, a családokon belül sem, nem még a nagyobb közösségekben. Ez viszont nem jó - az emberek elfelejtenek beszólni. S itt válaszolok arra a kérdésre is: őrzik-e családaink az anyanyelvet? Igen, mondanám, de mindjárt hozzá kell tennem, a nyelv tisztaságát nem őrzik, egy romló, szegényedő, sivárodé, nyeglévé züllő ízeit vesztő nyelvet őriznek. Ezen az áldatlan helyzeten ma már csak a magyar tanítási nyelvű iskolák segíthetnek - ha segíthetnek, azzal hogy gyermekeinket a szép beszéden kívül az okos kulturált szórakozásra is megtanítják. Gál Sándor Első gyerekként - szülőfalumban Búcson csak „gyerek" és „jány“ van; aki gyerek az: fiú - és első dédunokaként születtem egy nagy családbokorba, amelynek egyik ágán a Gálok, Pappok, távolabb a Pálok, s másik ágán a Soókyk és a Szabók álltak s állnak ma is. Ha e nagy család-bokor mai élő tagjait megszámolom, dédnagymamáktól a dédunokáig, talán százan is lehetünk. A kamocsai Soóky ág terebélyes hajtásait a búcsi mellé sorakoztatva pedig talán még többen is. E nagy családnak a sokféleségén belül volt egy közös jellemzője: a szegénység. Részaratással, napszámosmunkával keresték meg a kenyerüket. Aki próbálta az ilyen életet, tudja, hogy a gyerekek nevelése a nagyszülők dolga-gondja. Ha vannak, s ha jut rá idő. De azért az egész, „nagycsalád“ szeme is rajta van a gyereken, gyerekeken. Nagyapák, nagybácsik, nagynénik, keresztapák, keresztanyák sora figyelmeztetett: ezt igen, ezt nem. Szűkebb családomban valamiféle „ősdemokrácia“ volt az uralkdoó elv. Nem rejtették el előlünk a kenyeret, nem kellett engedély, ha valahová el akartunk menni, tudtuk, hol a pénz, s azt is, apánknak, anyánknak milyen tervei voltak: mit akarnak venni, eladni, s miért. Természetesen volt nyakleves is. Nos, ezek a körülmények formáltak, alakítottak. Nem íróvá. Emberré. Ez, ilyen volt a családi nevelés. Lényege abban állt, hogy a kiadott munkát maradéktalanul el kellett végezni mindenkinek. A sorból nem lehetett kiállni. Ma sem lehet... ... A magam, s a velem egysorból valók számára a példa volt a legdöntőbb nevelési mód. S nemcsak a családon belül, hanem általában. A jó és rossz egyaránt. Ha mondjuk valaki elhanyagolta a földjét, benőtte azt a gyom, akkor, arra menvén anyám, apám, vagy akivel éppen voltam, kimondta: „Rossz gazda, te ne légy ilyen!“ De ha szépen megművelt földet, jól gondozott állatot, szépen rakott kazlat láttunk, így figyelmeztetett: „Látod, így kapálj, ilyen állatot nevelj, ilyen szép kazlat tanulj meg rakni!" Az emberség, a tisztességes emberi magatartás mindig a becsületesen végzett munkán keresztül mutatkozott meg. S fordítva. Apámtól, anyámtól, s a tágabb környezetemtől ezt láttam, ezt tanultam. Hogy ebből mit valósítok meg ma a családomon belül? Ha lehetséges: ugyanezt. Azóta nemzedékek nőttek fel, társadalmi ideálok dőltek le és társadalmi rendszerek omlottak össze. A bársonyos forradalom ígérte demokrácia helyett még az anarchia (őskáoszának) időszakát éljük. Jő lenne tudni, hogy kinek hol van ma, s van-e család nyújtotta, apja építette házban, faluszéli, vagy lelkében épült, szüleitől kapott menedéke? Elindulunk, hogy megkérdezzük az egykori vallomástevőket, s mindenkit, aki úgy érzi, mondandója van a családról. H. MÉSZÁROS ERZSÉBET -'A'wdÖiHi: H , I! ' ->’>■ ■ ■ Inek az ágyon, és egy percre sem engedik el egymás kezét. így maradtak meg az emlékezetemben Franciska néni és Feri bácsi, akiknek nagyon sok évet kellett leélniük, amíg végül egymásra találtak. Franciska néni három gyereket nevelt fel nem kis erőfeszítéssel. Amikor a kicsik felcseperedtek, és saját otthonra vágytak, hosszas számolás után rájöttek arra, hogy a családi porta eladásával mindnyájuk számára elfogadható vagyonkához juthatnak. Idős szüleiket ezért a legközelebbi nyugdíjasotthonba invitálták egy látogatásra, amelyből már sosem térhettek haza. A két egymásra maradt, csalódott idős ember között felparázslottak a régi viták. Franciska nénit erőszakkal adták hozzá a nálánál idősebb, jómódú özvegyemberhez. Sok verést kellett tőle elszenvednie, amikor fiatalasszonyként nem ízlett a főztje az urának. A házban azért az utóbbi években már ugyancsak kerülték egymást. A gazdasszony az állatokat etette, vagy a kertben akadt tennivalója, amíg a férje a házban tartózkodott. Az otthonban azonban egy közös, szűk szobát kaptak, és napok hosszú során át egymás arcából voltak kénytelenek olvasni a vádakat. Meddő vitáik az éjszakába fúltak, végül már a szomszédos lakók kérték az asszony érdekében annak különhelyezését. Franciska néni jóformán búcsút sem vett a férjétől, amikor a szomszédos járás kastélyába költözött a magafajta elhagyatott idős emberek közé. Kis szobáját két asszonnyal osztotta meg, és nagyon jól érezte magát. Kivarrással, rádióhallgatással töltötte az időt. Csupán a délutáni sétákat nem osztotta meg senkivel. Ilyenkor szeretett egyedül maradni emlékeivel, és nem akart másokat terhelni gondolataival. Maga sem tudta eldönteni, helyes volt-e visszaküldeni lánya ajándékát, amit karácsonyra kapott. A hálóing postán érkezett, pedig a lánya csupán hét kilométerre Hetvenéves a „nagy 0“ lakik a kastélytól. Inkább ne hozott volna semmit, csak jött volna el személyesen megnézni, él-e még, jól szolgál-e az egészsége. Fájdalmával így bolyongott a kis ösvényen. Az otthon lakói valamennyien az emlékeiből élnek, amelyek még mindig fájdalmat tudnak okozni. Nem is vették észre Franciska néni gyötrődését. Csupán Feri bácsi, a kastély nagyon régi lakója figyelt fel az apró, törékeny asszonyra, akit már első pillantásra nagyon ápoltnak és csinosnak talált. Az ő szemében az apró arc szinte kislányos volt, és elgyönyörködött fürge mozdulataiban is. Eleinte néhány lépéssel mögötte ballagott a délutáni séták alkalmával, mígnem végül néhány udvarias szóval, bátorító mosollyal mellészegődött. Franciska néni egy ideig magának sem merte bevallani, hogy új ismerőse társaságában megfeledkezik töprengéseiről, és nemegyszer vidáman nevetgélve telnek el a közös séták. Feri bácsi nem sokat mesélt magáról. Az otthon lakói tudták, hogy magányára sosem volt ideje igazán odafigyelni. Mindig másokra figyelt, mások baján igyekezett segíteni. Franciska nénit megismerve érezte először: valaki arra törekszik, hogy az ő gondfelhőit elfújja, hogy az ő kis örömeit pátyolgassa. Az asszonyka szinte újjászületeti a szemérmetes szeretetben. Borongós napokon órákon át ülnek egymás mellett, összekulcsolódik a két csontos kéz, és nincs szükség szavakra. A múltról már egy ideje egyáltalán nem beszélnek. A jelenről pedig nem szükséges szólni, hiszen Franciska néni úgy gondoskodik Feri bácsiról, mint a tulajdon édesanyja, minta felesége. Megstoppolja a munkanadrágját, beoson a konyhába, hogy édességgel kedveskedjen neki. Életében először viszonozzák érzéseit. A kastély komor falai között született ez a kései szerelem. Az otthon lakói mosolyogva figyelik őket. A két öreg ember pedig olyan napokat él át, amelyeknek nem találják a párját, hiába vetítik vissza képzeletben az eddig leélt éveket. Bizony még irigyeik is akadnak! Történetük szerencsére máig sem ért véget, érvényes rájuk a mondás, hogy minden új nap - ajándék. SZÁZ ILDIKÓ
