Szabad Újság, 1993. január (3. évfolyam, 1-24. szám)
1993-01-23 / 18. szám
<tvv u/V' A"yj\u toMrtW*- 6 *7) - WJ . v * 0 ^ ^w-|acs<j t^^Usfij y ^ v r -é. ^ Szabad ÚJSÁG é„ *?£ >Belföld 1993. január 23. Egy küldöttség két jelentése Létünk - mások szemével... Amint arról korábban beszámoltunk, az Európai Népcsoportok Föderalisztikus Uniójának küldöttsége az Együttélés Politikai Mozgalom meghívására decemberben körutat tett Dél- Szlovákiában. Ekkor tanulmányozták a (cseh)szlovákiai magyarságot leginkább nyomasztó két kérdést: a szlovák nemzetiségi politikát és Bős ügyét. A kőrútról jelentés készült, amelyet az EPM eljuttatott szerkesztőségünkhöz. Mindkét dokomentumot az alábbiakban közöljük. Mit jelent Bős a szlovákiai magyar népcsoport számára? A Bős melletti vízerőmű nemrég bekövetkezett üzembe helyezése óta elsősorban a Duna mentén kialakult 25 kilométer hosszú sziget több ezer lakosa van állandó veszélyben. Egy biztos: inkább előbb mint utóbb a nemrég vízzel elárasztott csatorna gátjai átszakadhatnak, és ennek következményeként a környező falvak lakossága egyszerűen halálra lesz ítélve, mivel kb. 300 millió köbméter víz önti el őket, és bárminemű segítségnyújtásra még remény sem lesz. A veszély ismert, az érintett emberek szünet nélkül reszkethetnek az életükért. Tehát aki Bőst üzembe helyezte, az fog az előrelátható következményekért felelni! A bősi vízerőmű üzembe helyezésével és a vele kapcsolatos talajvízszint csökkenésével további 80-100 ezer, a Dunától északra és délre lakó, főleg a mezőgazdaságból élő ember megélhetése kerül veszélybe. Ezek az érintettek is nehéz dilemma előtt állnak: éhenhalni vagy menni? Az első fecskék már elköltöztek, és inkább előbb mint utóbb a régió többi érintettje is kénytelen lesz elhagyni szűkösebb hazáját. Bőst üzemeltetni és közben nem számolni a régióból való tömeges kivándorlással, lehetetlen dolog. Aki tehát Bőst üzembe helyezte, annak felelnie kell a tömeges elvándorlásért is! Bőst (csúcsteljesítményű vízerőmű) és Nagymarost (folyamatos teljesítményű) az ötvenes években tervezték meg, amikor Prágában és Budapesten még totalitárius, sztálinista rendszerek voltak hatalmon. A projektet 1978-ban kezdték kivitelezni. Magyarországon szaporodni kezdtek a nagy mű ellenzői, és 1986 tavaszától kezdve már tömegdemonstrációk is voltak, melyek végeredményeként a magyarok 1989-ben leállították a munkálatokat Nagymarosnál, és nem sokkal később a csehszlovákokkal kötött szerződést is felmondták. Csehszlovákiában csak az 1989/90-es általános közép-európai kurzusváltás után nyílt lehetőség tiltakozó megmozdulásokra. Az érintett terület összes polgármesterének (számuk 82) levelei, az érintett lakosság tüntetései, nemzetközileg elismert szakemberek kemény kritikája, független nemzetközi szervezetek (például WWF - vadállatvédő liga) figyelmeztetéseikkel végül is nem értek el semmit. A szlovák kormány 1990-ben újból olyan irányú határozatot hozott, hogy Bőst be kell fejezni, és 1992 júniusában már kipróbálták az új Duna-csatorna elárasztását. November végén aztán jött a végérvényes elárasztás, noha közben már nyilvánvalóvá váltak a várható pusztító hatások. A csehszlovák szakemberek tehát hajlandók voltak összesen 16 milliárd koronát áldozni arra, hogy az új vízerőmű fedezze az ország energiaszükségletének 2-3 százalékát. Bős üzembe helyezése óta közvetlen életveszélyben élő lakosok 90 %-a magyar nemzetiségű. Ezért nem tűnhet erőltetettnek az a feltételezés, hogy a bősi erőművet végül is csak azért helyezték üzembe, hogy érzékeny csapást mérjenek a magyar nemzeti kisebbségre, amely már több mint 70 éve szálka a szlovák nacionalisták szemében. A bősi vízerőmű veszélyessége A bösi vízerőmű üzembe helyezéséhez a Dunát Pozsonytól délre egy 25 kilométer hosszú és 61 négyzetkilométer nagyságú tóvá kellett felduzzasztani. Innen a Duna egy kb. 25 kilométer hoszszú csatornán át (amely helyenként 730 méter széles) a nyolcturbinás bősi vízerőműhöz, valamint a hajózáshoz szükséges két zsilipkamrához folyik. Az egész létesítmény nagyobb területet foglal el, mint a Szuezi-csatorna (összesen 68 négyzetkilométert). Az új csatornát nem ásták ki a földből, hanem erre építették rá, mégpedig úgy, hogy két közel 20 méter magas gátat építettek, amelyek most tulajdonképpen a Duna új medrét alkotják. Eddig minden rendben lenne, de mind a két gátat (amelyek az aljuknál 40 méter, a tetejüknél 10 méter szélesek) lényegében csak homokos kavics alkotja. Hogy ezt a nem nagyon szilárd anyagot „stabillá“ tegyék, fatörzseket kevertek közéje (rothadásveszély!), és a szükséges „szigetelés" csak egy 25 centiméteres vékony betonaszfalt rétegből (a csatorna belső oldalán áll). Mindenki előtt ismert a szocialista gazdaságra jellemző hiányos technikai kivitelezés hasonló esetekben! Ezen felül a csatorna ráadásul egy olyan területen át vezet, amely földrengésveszélyes! Egy szó mint száz: az új Duna-csatornában másodpercenként nem kevesebb, mint 5000 köbméter víz zúdul el a csatorna mellett lakók feje fölött, többháznyi magasságban. A konstrukció műszakilag annyira tökéletlen, hogy sehogyan sem fogja kibírni az elképzelhetetlenül nagy víznyomást (15 t/m2 = 1,5 atm). A nyilvánosság számára még ismeretlen, nem hozzáférhető bizonyos jelentések szerint már november utolsó hetében, két héttel az új Duna-csatorna végérvényes elárasztásának az elkezdése után jelentkeztek az előrelátható katasztrófa első jelei. A Közép-Dunán teljesen normális vízállásnál szerencsére nem a gát szakadt át, hanem csak az első zsilipkamra. A helyszíntől kb. 4 kilométerre fekvő Baka község 1200 lakosával közvetlen veszélyben forgott, Baka, Vajka, Doborgaz és Bodak közel ötezer lakosa (90-100 %-ig magyar) állandó életveszélynek van kitéve! Európai Népcsoportok Föderalisztikus Uniója Soviniszta nemzetiségi politika Szlovákiában SZLOVÁKIA Csallóköz 1 1. Államhatár 2. Árvízvédelmi gát 3. Árvízszint 4. Kisvízszint 5. Felvízcsatorna 6. Hajózási vízszint 7. Szivárgó csatorna 8. Omlósveszélyes altalaj December 5-én és 6-án Szlovákiában |árt az Európai Népcsoportok Föderalisztikus Uniójának (FUEV) háromtagú nemzetközi delegációja, hogy a helyszínen alkosson magának képet a közel 600 000 személyt számláló magyar nemzetiség, illetve népcsoport helyzetéről. A delegáció tagjai Reginaid Vospernik professzor (Ausztriában élő szlovén), a FUEV elnökhelyettese, továbbá Josef von Komlóssy (Svájcban élő erdélyi magyar) és dr. Christoph Pan (Dél-Tirol) voltak. Megállapították, hogy minden várakozás ellenére az 1989/90-es fordulat után nem javult a kisebbségek helyzete Szlovákiában, és Szlovákia ugyan igyekszik fenntartani a jogállamiság külső látszatát, de ezzel egyidöben egy olyan egyre keményedöbb soviniszta elnyomó nemzetiségi politikát folytat, amely elsősorban a messze legnagyobb népcsoport (a lakosság 12 %-a), a magyar ellen irányul, mégpedig a következő síkon: 1) A helység- és személynevek diszkriminációja Az 1989 óta megtűrt kétnyelvűség ezen a téren már a múlté. 1992. november vége óta az állami útkarbantartó vállalatok megkezdték a magyar helységnévtáblák eltávolítását, várhatóan hamarosan eltűnik az utolsó is. Készül az új kartográfia: az itt-ott még meglevő magyar dűlő-, patak-, mező- stb. nevek sorra tűnnek el az új térképekről. A helyüket szlovák tükörfordítások foglalják el. Nyilvánvalóan az 1993. január 1-jén megalakuló szlovák állam tiszteletére történik mindez, amelyek eredményeként eltűnnek a hivatalos térképekről a több mint ezeréves magyar jelenlét utolsó maradványai is. Egyébként november vége óta a magyar szülök nem anyakönyveztethetik gyermekeiket magyar nyelven. 2) A tömegtájékoztató eszközök diszkriminációja A Szlovákiában élő magyar népcsoport számára az állami televízió havonta háromszor jelentkező 30 perces magyar nyelvű műsort sugároz. 1992 novembere óta ebben a rövidke magyar televíziós adásban csak a szlovák helységneveket lehet használni. Eszerint arról a néhány településről, amelynek lakossága 100 %-ig magyar, és nincs szlovák elnevezése, mint például Bucsuháza, nem is eshet említés a televízió magyar adásában. Egyébként ezt a már amúgy is rövidre szabott 30 perces (havonta háromszor jelentkező) tévéműsort még tovább kurtítják 25 percre. 3) Diszkrimináció a reprivatizálással Az 1991. június 24-én jóváhagyott szlovák reprivatizációs (kárpótlási) törvény általában lehetővé teszi maximum 150 hektár szántóföld és 100 hektár másnemű mezőgazdasági föld (legelők, mezők stb.) visszaadását, a magyar ajkú szlovák állampolgároknak azonban legfeljebb csak 50 hektár járhat. Ha egykor több földet birtokoltak ennél, az 50 hektáron fölötti különbözet egy állami alapba megy át, amelyből ezek a földek újabb szlovák betelepülök kezére jutnak. Hogy lehetséges ez jogilag, vagyis hogy lehet ezt összeegyeztetni az új szlovák alkotmányban lefektetett egyenlőségeivel? A válasz egészen egyszerű: a reprivatizációs törvény csak a kommunista uralom alatt (1948-tól) eszközölt elkobzásokra vonatkozik. A magyar népcsoportot azonban elsősorban az 1945-1948 között eszközölt konfiskálók sújtották (az 1945. április 4-én MAGYARORSZAG Szigetköz kihirdetett kassai kormányprogram alapján), amikor is a magyarokat a németekkel együtt kollektive „háborús bűnösöknek", ill. „népellenségnek" kiáltották ki, és tulajdonuk az állam kezére jutott. A kassai kormányprogramot az új kormányok egyszerűen nem helyezték hatályon kívül. Egyébként a kárpótlásra jogosító kérvény beadásának utolsó határideje 1992. december 31. Várható, hogy a bürokrácia hihetetlen útvesztőjében csak a legjobb specialisták ismerhetik ki magukat, így a magyaroknak legfeljebb csak 10 %-a tudja betartani ezt az utolsó terminust. Akkor aztán egykori tulajdonuk végérvényesen az államé lesz. Ilymódon ez a népcsoport 1919-tól számítva három emberöltő alatt már harmadszor lesz egy kegyetlen konfiskációs hullám fő áldozata (az elsőre az I., a másodikra all. világháború után került sor). Ez a harmadik hullám pedig az állítólagos „jogállami viszonyok“ között pusztít. 4) Diszkrimináció a művelődésben A magyar nyolcéves kötelező alapiskolákban a szlovákot mint második nyelvet természetesen már az első osztálytól tanítani kell. A szlovák alapiskolákban azonban nem tanítják a magyar nyelvet mint második nyelvet, még ott sem, ahol nagy többségben élnek a magyarok. Néhány állami magyar középiskola is van. de főiskola már nincs. Dunaszerdahelyen (Dunajská Streda), amelynek 24 ezer lakosa közűi 87 % magyar, van egy magyar magán-középiskola kb. 400 diákkal. Óriási az eszközhiány, és a Magyarországról behozott tankönyvek sem jelentenek segítséget, mert tartalmuk nem felel meg a szlovák állami programnak. Eme iskola néhány tanára egyidejűleg a 450 km-re fekvő Kassa város magánközépiskolájában is tanít. A magyar magániskolák az államtól legfeljebb a szlovák maginiskoláknak juttatott anyagi támogatás 15-20 %-át kapják. 5) Az egyház diszkriminálása A szlovákiai magyarok többsége római katolikus, de vannak evangélikusok (luteránusok) és kisebb mértékben reformátusok is Ezek az egyházak csak az adományokból élnek. Kevés kivétellel alig van lehetőség új magyar papok nevelésére, és így a magyarul is tudó papság létszáma rohamosan csökken. Ezeknek a magyar egyházaknak az állam mégcsak nem is ígér gazdasági segítséget, és korábbi tulajdonukat sem kaphatják vissza, mivelhogy őket is az 1945-48 közötti időszakban semmizték ki, amely tudvalevőleg nem esik bele a kárpótlási törvény vonatkozási körébe! Ezekhez a diszkriminációs intézkedésekhez jönnek még a hagyományosan alkalmazott represszív fogások, mint például az észak-szlovákiai szlovákok folyamatos betelepítése a főleg magyarok által lakott területekre, vagy a közigazgatási egységek olyatén átrajzolása, hogy azokban a magyarok lehetőleg kisebbségbe kerüljenek. A történelem iróniája? Mivel az épp kimúlófélben lévő Csehszlovákia utódállamai annyiban már nyilvánvalóan megegyeztek, hogy a jogi státuszt úgymond elosztják egymás között, várható, hogy 1993. január 1 -tői Szlovákia minden különösebb nemzetközi elismerési procedúra nélkül automatikusan tagjává válhat az Európa Tanácsnak, * tehát annak a tanácsnak, amelynek az egyik legfontosabb feladata tulajdonképpen az lenne, hogy felügyelje az emberi jogok betartását. Bozen - Zürich - Klagenfurt 1992. december 7. Dunaremete ' W * :
