Szabad Újság, 1993. január (3. évfolyam, 1-24. szám)
1993-01-20 / 15. szám
1993. január 20. Belföld Tanulságaink és mulasztásaink Valóban új Mohács kell? Szabad t jsír, 5 Elnökválasztási atlnk-1/fKíTPk aU(/Aw VCrMCrA Tiso után a második... Újra műsorára tűzte a Magyar Televízió a II. Magyar Hadsereg doni katasztrófájáról készült riportsorozatot; most már remélhetőleg a teljes anyaggal megismerkedhetünk, nem úgy, mint néhány évvel ezelőtt, amikor szovjet tiltakozásra a vetítését megszakították. Mivel a családunk közvetlenül is érintett volt az eseménysorozat által, ma is megrázó élességgel vágnak belém a frontot megjárt emberek szavai, régóta ismert érzéseket élesztenek bennem viszszaemlékezéseik. Ugyanakkor döbbenten veszem észre magamon, szinte bénító diszharmóniát is keltenek bennem az újra hallott mondatok; az elmúlt két év, úgy látszik, bennem sem csapódott le nyomtalanul, s most bizony - a megváltozott helyzetből adódóan - egészen más tanulságokat is leszűrök a hallottakból, mint annak idején. Félreértés ne essék: a vallomások ereje, őszintesége, az emberi sorsok tragikus fordulatai, a kiszolgáltatottság látása most is megejtőek, a katonák által megélt tragédiák most is szíven ütik az embert. Kétségkívül sokan sokat szenvedtek a második világháborúban is, s a miértre bizony sokféle - nem mindig kielégítő - válasz adható. Az is vitathatatlan, hogy történelmünk minden időszakával, még a legkényesebbel is, szembe kell néznünk, az igazságot ki kell mondanunk róla. Ám a tanulságokat sem árt levonni. Tény, hogy a magyar történelem igazán gazdag, és számos olyan időszaka van, amelyre méltán büszkék lehetünk. Voltak azonban olyan korszakai is, amelyekben komoly megpróbáltatásokat kellett átélnünk. Ezekből kellene tanulnunk elsősorban, s a kiváltó okokat, a hozzájuk vezető rossz lépéseket elemeznünk, hogyha esetleg hasonló helyzetbe kerülnénk, ne ismételjük meg az egyszer már elkövetett hibákat. A háborús évek kényszerhelyzeteit ismerve bizonyára értelmetlen lenne most azt mondani, hogy ezeket a katonákat olyan felszereléssel (vagy részben felszerelés nélkül) nem lett volna szabad kiküldeni arra a frontra, olyan körülmények közé. Az sem világos, hogy a korabeli magyar hadvezetés egyáltalán mennyire ismerte az akkori szovjet hadsereg valós felszereltségét, technikáját, tűzerejét. Az is használhatatlan utólagos megjegyzésnek tűnik, hogy olyan felszereltség és emberanyag mellett nem lett volna szabad olyan széles frontvonalat elvállalniuk: hiszen a németek ezt is egyszerűen kiosztották nekik- nem utolsósorban persze a magyar, torzított bevallások alapján. Ami pedig a munkaszolgálatosokkal kapcsolatos embertelen magatartást illeti, az nem igényel különösebb kommentárt; még ma is szégyen rágondolni. Tartok tőle, hogy a hasonló, utólagos megjegyzések sora még hosszú lehetne, s a kritikák igencsak helyénvalóak. Ne akarjunk azonban utólag okosak lenni, ne akarjuk utólag szebbre festeni azt, ami pedig nem volt sem szép, sem okos. Egyet azonban mondjunk ki kertelés nélkül: az, hogy történelmünk során az események többször a mi vereségünkkel végződtek, az bizony nagyrészt a saját hibáinknak, belső megosztottságunknak is köszönhető. Történelmünkben számos ellenpélda is van, amikor összeszedve magunkat, komolyan véve önmagunkat, Európa megbecsült, élenjáró hatalma tudtunk lenni. Diplomáciailag, katonailag, gazdaságilag- de a kultúrában, tudományban, művészetekben is. Ezekből a példákból is tanulnunk kellene. Azt nem merem állítani, hogy kellő összefogással, odafigyeléssel minden esetben megfordítható a történelem, mert ez így nem lenne igaz; de azt állítom, hogy bölcs előrelátással sokszor igenis elkerülhetőek a nagy veszteségek. Ehhez azonban bölcsesség és megfelelő cselekvőképesség szükségeltetik. S ha ezek meglévőn, mégis a túlerő győzedelmeskedik, akkor is legalább szemrehányást nem tehetünk önmagunknak, megtettük, amit meg kellett tennünk. Miért írom most mindezeket? Van nekünk egy nagyon rossz tulajdonságunk: mindenbe belecsípünk, mindennel kapcsolatban nagy hangon elmondjuk a véleményünket, fogadkozunk - de tenni már nem teszünk úgy, kellő átgondoltsággal, elkötelezettséggel. Ez pedig az amatőrizmus egyik legkirívóbb jele. Toljuk a dolgokat magunk előtt, sok mindenről beszélünk, de semmit nem beszélünk meg, ide kapunk, oda kapunk, de konok rendszerességgel semmit nem viszünk végig, s fontos történelmi pillanatokban akadémikus vitákat kezdünk, ami semmi mást nem bizonyít, mint amatőrizmusunkat, felkészületlenségünket. A politikát - s hangsúlyosan a kisebbségi politikát - csak átgondoltan, precízen, svájci órához hasonlítható megbízhatósággal érdemes csinálni. A mellébeszélések itt nagyon megbosszulhatják magukat. A szlovákiai magyarságnak négy hónapja kész egy átfogó autonómiatervezete, s ez még mindig csak tervezet. A szlovákiai magyarság illetékes csoportjai ezt még mindig nem vitatták meg, nem tisztázták a vele kapcsolatos nézeteiket. S közben olyan „apróságok“ történnek velünk, hogy megkérdezésünk nélkül újból egy új államban vagyunk kénytelenek élni, hogy ez az állam úgy viselkedik velünk szemben, mintha a cselédei volnánk. Mi persze nyilatkozgatunk, véleményeket mondogatunk, a legtöbbször egymásnak, ahelyett, hogy végre egy átfogó koncepciót tennénk már az asztalra. Mi történelmi nép vagyunk, saját, több évszázados tapasztalatokkal. Nem tanultunk belőlük? Nekünk valóban új Mohács kell? Csáky Pál Nem tudom, a nagypolitikán kívül foglalkoztat-e még igazán valakit a kérdés, hogy ki lesz Szlovákia köztársasági elnöke. A nagypolitikát mindenesetre leköti ez a kérdés. A kormánypárt a múlt szombaton úgy döntött, a két Kovác közül Románt javasolja, aki jelenleg a kormány első alelnöke, korábban pedig a szakszervezetek szövetségi konföderációjának elnöke volt. Hogy miért így döntöttek, talán csak maguk tudják. Mindenesetre: e döntést követően a második legnagyobb parlamenti párt, a Demokratikus Baloldal Pártja is bejelentette, hogy saját jelöltet indít. Nem párton kívülit, mint Ladislav Tazky lett volna - ha vállalja -, hanem pártja soraiból. Korábban a DBP jelezte, nem örülne annak, ha a köztársasági elnök is a DSZM soraiból kerülne ki, mert akkor túlságosan sok végrehajtó hatalom kerülne a pártvezér államfő, Vladimír Meciar kezébe. A két Kovác közül a DBP Michal Kovác támogatását tartotta elképzelhetőnek, feltéve, hogy a létrehozandó legfelsőbb számvevőszék vezetője a DBP soraiból kerülne ki. Peter Weiss azt is kijelentette, nem éri be pártja néhány konzuli konccal... Mivel a köztársasági elnökjelöltek sorában most már a magyar mozgalmak kivételével minden parlamenti politikai erőnek van képviselője, nem várható, hogy az első választási fordulóban megválasztják az elnököt. Sokkal valószínűbb, hogy arra a második körben kerül sor. S akkorra esetleg megszülethet a csereüzlet a DSZM és a DBP közt is, sőt előfordulhat, hogy Roman Kovác önként visszalép, s mint kompromisszumos jelölt fellép Michal Kovác, akit esetleg a magyarok számára is elfogadható jelöltként tartanak nyilván a szlovák politikai kommentátorok. A DSZM eddigi politikai vonalvezetéséből kiindulva ez a változat a valószínűbb, mert jobban megfelel ,,a kecske is jóllakjon és a káposzta is megmaradjon“ elvének. A DBP pedig eddigi parlamenti működése során még mindig meggyőzhető volt a „nemzeti érdekről“, melynek szolgálatában szívesen letért az önmaga által meghatározott pályáról, s hajlandó volt feladni látszólag keményen ellenzéki pozícióját. Feltehetőleg most is egy politikai színjáték tanúi vagyunk, melyet rendezői két felvonásosra időzítettek, hogy egyik nagy választói támogatást élvező politikai erő tekintélye se szenvedjen csorbát, s a köztársasági elnök beiktatását követően is ki-ki mondhassa tovább a magáét, akár a másikat szidván is. Mert a demokrácia egy DSZM- es köztársasági elnökkel mindenképpen csorbát szenved majd. Nézzük, milyen lesz akkor az országban a törvényhozói, a végrehajtó és a bírósági hatalom összetétele! A törvényhozás élén Ivan Gasparovic, a DSZM képviselője áll. Kormányelnök: Vladimír Meciar, a DSZM pártelnöke. Köztársasági elnök: ????, a DSZM tagja. Az alkotmánybíróság elnöke: Milan Cic, a DSZM tagja. Meciart kivéve minden említett egyénnek van egy közös pártfőnöke: Vladimír Meciar, aki pártján keresztül ura és parancsolója az összes felsorolt tisztségviselőnek. Mivel pedig Meciar kormánya kisebbségi kormány, hiszen a szlovák parlamentben nem rendelkezik 50 % +1 fős többséggel, végeredményben kisebbségi egypárt uralja Szlovákiát. Igaz, az „ellenzéki“ Szlovák Nemzeti Párt és a Demokratikus Baloldal Pártja hathatós segedelmével. - ngyr-Széljegyzet politikáról és versről Könnyű-e optimistának lenni? Hónapok óta kísért Pilinszky János két verse. A „Sztavrogin elköszön“ és a „Sztavrogin visszatér“. Parányi két költemény ez, hisz Pilinszky míg írt, legtöbbször töredéknyi pár sorba tömörítetté, amit mondani akart. Verse akár az ikon, pár szóval megfestett, de annál többet mondó kép: egy rózsákért, egy fázó Sztavrogin, a háttérben néhány chagallian elúszó figura. „Gondoljanak a rózsakertre ...“ Hónapok óia kísért a szinte megírhatatlan. Hisz maga a történelem tört ránk mindent elsöprő sodrásával, a tehetetlenség és hiábavalóság érzése: hogy nem jó felé sodródunk. S hiába tudjuk ezt a legtöbben, ellene semmit nem tehetünk. Esetleg szomorúan vagy fásultan nézzük, ahogy az ország politikai vezérkara és a szlovák parlament büszkén vonul a történelem felé. Úgy tűnik, sokak számára ez a legfontosabb. Bevonulni a történelembe - bármi áron. Ahogy Pilinszky verse mondja, üveg alá gombostűzött lepkeként akár, csak bekerülni a vitrinbe. Amikor e sorokat írom, már tudom: holnap hűségesküt tesz a Szlovák Köztársaságnak az egyszer már felesküdött parlament. Mindegy, hogy ennek a tettnek az égvilágon semmilyen logikája nincs. Mindegy, hogy október elseje óta érvényes az az alkotmány, amelyre épp most, majdnem négy hónap után szintén esküt kell tennie a képviselőknek. Mert nem a dolgok rendje és logikája, nem a törvényesség a fontos, hanem a hűség. A hűség, mely megfoghatatlan és irracionális. Mert a hűséget nem lehet definiálni, nem lehet törvénybe, paragrafusokba szedni. A hűség érzelem, a lélek terméke, nem a hűvös észé, nem a józan megfontolásé. Semmi köze a politikához. A hűség érzelem. Egy érzelmet pedig nem lehet kényszeríteni, sem kikényszeríteni. Hűséget a rabszolgákkal fogadtattak uraik, ostorcsapások alatt. A spontán hűség szeretet. Szeretni pedig csak a szeretetreméltót lehet. Vajon mit szeret az ország többsége ezen az új országon, ezen az új alkotmányon? Vajon mit, hogy örök hűséget fogadjon neki? Gondolom, aki itt él, továbbra is azt szereti hazáján, amit korábban szeretett - hűségeskü nélkül. Egy új név miatt kell esküdni? Egy új politikai vezetés által „átpasszírozott“ alkotmány miatt kell hűséget esküdni? Aki itt él, hűséges. Igaz, nem a hatalomhoz, nem a vezér mozgalmához, nem a párthoz hűséges, hanem önmagához, egy darab földhöz, azokhoz, akiket szeret s akik szintén itt élnek. A legtöbb ember hűséges, pedig nem tett hűségesküt. Könnyű-e itt ma optimistának lenni? Nem hiszem. Amikor augusztus végén a szlovák parlament megszavazta az önálló ország alkotmányát, már téma volt a hűségeskü. Sok politikus ágált ellene. (Ágálnak most is.) Bauer Edit mondta el akkor nekem privát-félelmeit, melyeknek azért volt s van némi történelmi alapjuk. Attól tartott, ha a parlament hűségesküt tesz - melyet egyébként nem követel meg az alkotmány -, precedenst teremt. Példát arra, hogy az országban meginduljon a végtelen „esküdözés“. Az alkotmánytörvény jogfolytonosnak kiáltja ki a parlamentet, melynek tavaly letett esküje ma is érvényes. A kormányzat és a kormánypárt (DSZM) viszont hűségesküt tetet a jogfolytonosságukban alkotmányosan megerősített képviselőkkel, mert akadnak köztük olyanok, akik nem szavazták meg az alkotmányt. Amolyan utólagos alkotmánymegszavazási ceremóniát játszatnak az erő pozíciójából a bősz-nemzetiek a demokratikus gondolkodású, más véleményű politikusokkal. Nem azért, mert ők nem tartanák tiszteletben a hatályos alkotmányt vagy nem fogadnák el a status quó-t, mely kialakult, hanem hogy megalázzák őket. Hisz nyilvánvaló: egyszer már vereséget szenvedtek - akkor, amikor ellenszavazataik ellenére is megszületett ez az alkotmány -, túl kevesen vannak ahhoz, hogy saját elképzeléseiknek érvényt szerezzenek. De most itt, Szlovákiában egy olyan hatalom van hatalmon, mely a legyőzött ellenfelet is le akarja győzni, teljesen meg akarja semmisíteni. A döglött oroszlánra is vadászik. Sajnos. Persze: ehhez mért a stratégiája is. A politikai stratégiája. Itt szeretnék arra emlékeztetni, hogy az alkotmány számtalanszor ismétli velünk, kisebbségiekkel kapcsolatban, hogy csak olyan jogunk érvényesíthető, mely nem irányul „Szlovákia integritása ellen“. Az integritás jelentését mindmáig nem határozta meg senki, ellenben tudja az országban minden politikus, hogy létezik egy kisebbségi autonómia-tervezet. Nos, autonómiáról a jelenleg hatályos alkotmány nem beszél... Talán épp ezért oly fontos a hatalomnak, hogy megtörténjék a parlamenti hűségeskü, mert azután már magas lóról beszélhet az autonómia-tervezet forszírozóival. Bármikor a szemükbe vághatja: hűséget esküdtek ennek a szlovák alkotmánynak, hogyan akarják akkor azt megváltoztatni?! Mert ennek a fiatalomnak ilyen a lélektana, ilyen a nagyon is jól olvasható magatartása. Hónapok óta szemlélhetjük, hogyan értelmezi a szlovák végrehajtó hatalom a demokráciát, hogy söpri le az asztalról a kisebbségi véleményeket, bármiről legyen is szó. A törvényhozási képviselők hűségesküje hát egyben azt is jelentheti: búcsút inthet a kisebbség önkormányzati álmainak. Legalábbis addig, míg ez a hatalom van hatalmon. De vissza a precedenshez! Esküdnek újra a katonák; esküdött - meglehetősen furcsán - a kormány. Gondolom, hűségesküt tétetnek nemsokára a közalkalmazottakkal, a rendőrökkel, mindenkivel, akire ráfogható, hogy állambiztonsági vagy egyéb „közérdekből“ fontos a hűsége. Lehet, hogy sorra kerülünk mi, egyszerű állampolgárok is. Főleg mi, a másak, akikről azért soha nem lehet tudni, mit gondolnak, mit éreznek, nem forralnak-e valamit az ún. integritás ellen... Ettől tartott szeptemberben Bauer Edit. Ha felesketik a képviselőket, feleskethetik az egyszerű embert is, mondván: másként nem kapja kézhez az állampolgárságát tanúsító új személyi igazolványát... A hatalom stratégiájának logikája szerint ez nem agyrém. Mint ahogy ennek okán az sem az, hogy újra lehetnek majd a világ e földdarabján szülőföldjükön hontalan, kiebrudalásra váró emberek. Nem könnyű optimistának lenni. Közép-Európában minden országváltás rányomta bélyegét minden népre. Ránk is. A fogyatkozásunkra. Nem lehet ugyanis nem szembenézni a legutóbbi népszámlálás adataival, s még mindig arra hivatkozni, hogy sokan nem merik bevallani igazi nemzetiségüket. Bevalljuk már magunkat mi, magyarok itt Szlovákiában, de hát ennyien vagyunk. Ennyien vergődünk a vitrinben. A történelem megszedte a maga vámját a mi sorainkban is, s most talán egy újabb vámszedésre készül. Teljesen tudatosan. Ezt a készülődést már észleljük. Érezzük a sodródást feléje... Lehet-e optimista az ember - tehetetlenül? N. Gyurkovits Róza