Szabad Újság, 1992. december (2. évfolyam, 271-295. szám)
1992-12-28 / 292. szám
4 Szabad ÚJSÁG Gyökerek 1992. december 28. Néprajzi gyűjtemények az Ung-vidéken Miért nincs múzeum Nagykaposon? Valami nehezen megfogható otthonosságot, nyugalmat és biztonságot sugároznak ezek a több nemzedék által koptatott használati tárgyak. Olyan korok üzenetét közvetítik, amelyben az emberek mindig találtak időt s módot, hogy leghétköznapibb munkaeszközeiket is feldíszítsék. Készítőik nem érezték tökéletesnek a művet, ha nem faragtak rájuk legalább egy apró kis motívumot. Rézmozsarak, tajtékpipák, bronzlámpák a vitrinben, az ebédlő sarkában lelakkozott rokka és guzsaly. Tulajdonosuk büszke ezekre a tárgyakra. Szerencsés az a vidék, ahol a lelkes magángyűjtőkön kívül, akik elhurcolják a nagymama csorba cserépkorsóját meg roskatag tulipános ládáját, van olyan intézmény is, amely tudatosan, a múlt értékeit megmentendő gyűjti össze a régi tárgyakat. Igazán precíz, tudományos munkát csak itt lehet végezni. Minden városban kellene lennie múzeumnak, vagy tájháznak. Nem valószínű, hogy az efféle kezdeményezéseket a jelenlegi kormány valaha is támogassa. Nemcsak azért, mert nincs rá pénze (másra van), hanem azért is, mert melldöngető nemzetközi kinyilatkoztatásai ellenére sem érdeke, hogy támogassa a kisebbségi kultúrát. Hál’ istennek vannak emberek, akik nem várnak a hivatalos jóváhagyásra. Nekik köszönhető, hogy a pusztulásra ítélt tárgyaknak legalább egy része fennmarad. Kik ezek az emberek? Hogyan hozták létre gyűjteményüket? Az Ung-vidéken a legismertebb talán Bodnár Lajos tájháza Mátyócon, minden biciklitúra és honismereti kirándulás állandó megállóhelye. Az épület régi, nemesi kúria, paticsos falakkal, faoszlopos tornáccal. A tető egy részét még mindig zsindely fedi. A ház úgy kétszáz éves lehet. A tulajdonos nagy szolgálatot tett a néprajzi kutatásnak azzal, hogy az új ház építésekor nem bontotta le a régit. Ez maga is érdekes népi építészeti emlék, nem beszélve a benne őrzött tárgyakról, négy évtizedes szorgalmas gyűjtőmunka eredményéről. A gyűjtemény már kissé ki is nőtte az épületet. Az öt helyiség zsúfolásig megtelt, tajtékpipától tulipános ládáig (amelyen a híres Tökmag Józsi betyár feküdt sebesülten az esdéberi tanyán) sok egyéb értékes tárgya megtalálható itt. Lajos bácsi nemcsak a tárgyi emlékek gyűjtésével foglalkozik. Emeleti szobájában rengeteg a kiadatlan kézirat, amelyhez régi falusi mesemondóktól, rigmusfaragóktól, nótafáktól gyűjtötte az anyagot. A magyar nyelvhatár (mármint a mostani magyar nyelvhatár) túlsó végén Kisráskán található a másik falusi tájház. A helyi Csemadok alapszervezet az 1983-as évzáró taggyűlésen határozta el a tájház létrehozását, amelyet 1984-ben már föl is avattak. A gyűjtemény gondozója, Horkai László a tárgyak többségét a faluban gyűjtötte, rokonok, ismerősök és a családtagok áldozatos közreműködésével. Az épület régi paraszti hosszúház, tájház céljaira tulajdonképpen csak a hátsó része szolgál. Az első része magánlakás (noha jelenleg lakatlan), a megértó tulajdonos a hátsó helyiségeket jelképes bérleti díjért engedte át a Csemadoknak. Az összegyűjtött tárgyak listáján 186 tétel szerepel, a debreceni néprajzosok aprólékosan feldolgozták az anyagot, és fotódokumentációt is készítettek róla. Többször jártak itt a nagymihályi múzeum munkatársai is. A gyűjtemény jellegét tekintve vegyes. Külön említést érdemelnek a szövéshez-fonáshoz szükséges eszközök. Működőképes a szátva, azaz a szövőszék is. A kisráskai gyűjtemény iránt azonban nemcsak jószándékú emberek érdeklődnek. Kétszer is betörtek az épületbe, egyszer az ajtót feszítették fel, egyszer meg az ablakrácsot vágták ki harapófogóval. Faragoyjásztorbotot, „kongót“, azaz tehénkolompot, kézzel szőtt, hímzett fali díszeket és egy nagyon szép órát vittek el. Ez utóbbi visszakerült, a tettes nem sokkal a betörés után Nagykaposon akarta eladni. A gyűjtemény ma már nem nagyon gyarapodik, mert a fa-Használati tárgyak és bútorok a nagykaposi nyugdíjasklubban luból minden itt van, amit egyáltalán érdemes volt begyűjteni. Az említett két tájházon kívül Nagykaposon található néprajzi gyűjtemény Igaz, itt három is. A három együttvéve sem vetekedhet sem a kisráskai, sem a mátyóci tájházzal, akár a tárgyak számát, akár azok tematikai gazdaságát nézzük, ami eléggé szomorú, tekintve, hogy egy tízezres lakosú városról van szó. Különösen, ha figyelembe vesszük, hogy az egyik gyűjtemény a gimnázium pincéjében porosodik, ahol a kutya sem törődik vele. Hogy hogyan került oda? Kiszorították a számítógépek. A földszinti helyiséget ugyanis, ahol a tárgyakat azelőtt kiállították, a számítógépes szakkör vette birtokába. A kézimalmocska, a csuprok, a cséphadarók és régi iratok helyén képernyők és adattárolók zümmögnek. Kell ez, persze, hogy kell, és az is igaz, hogy a gyerek a gyakorlatban nem sok hasznát veszi a néprajzi ismereteknek. De egy gimnáziumtól - egy patinás, magyar gimnázimtól - igazán több készség is várható a hagyományőrzés terén. A gyűjtés még a hatvanas évek elején indult Tancsák András tanár vezetésével, és sok mindent sikerült megmenteni az akkori „házfelújítási hullámtól“. A lelkes gyűjtők először a pincében halmozták fel kincseiket, az akkoriban divatos piros vásznon kívül nem sok segítséget kaptak. Később, amikor minden iskolában létrehozták az ún. „forradalmi hagyományok szobáját“, a tárgyak méltóbb helyre kerültek és a költségvetésből csurrant-cseppent a gyűjtemény bővítésére is. így ment ez egészen 1986-ig, amikor a számítógépek kiszorították a néprajzi gyűjteményt, s az értékes tárgyak régi helyükre - a pincébe - vándoroltak. Érthetetlen - vagy talán nagyon is érthető - módon útközben eltűnt egy-két apróság. A gimnáziummal átellenben áll a város másik magyar középiskolája, a mezögazdsági szakközépiskola. Az épület előcsarnokában igazán szép és ízlésesen elrendezett kiállítás fogadja a látogatót. Gazdasági iskoláról lévén szó, a gyűjtemény tematikailag behatárolt: többnyire földművesszerszámokból és kenderfeldolgozó eszközökből áll. Balogh Mária tanárnő néprajzi kiállítást szeretett volna szervezni, és kihez máshoz is fordulhatott volna segítségért, mint Bodnár Lajos bácsihoz. Lajos bácsi adott is volna néhány tárgyat, de inkább azt tanácsolta: hozzanak létre saját gyűjteményt. Megalakult a néprajzi szakkör, a gyerekek összegyűjtötték, megtisztították és konzerválták a tárgyakat. Sajnos, ha több tárgy gyűlik össze, már nem lesz hol elhelyezni. Azonkívül, mire ezek a sorok megjelennek, valószínűleg vége a kiállításnak. Amint a tanárnő elmondta, talán a folyosón lesz egy sarok néhány tárggyal, a nagyobb mezőgazdasági eszközök esetleg az udvaron kapnak helyet. A város harmadik néprajzi gyűjteménye a nyugdíjas klub egyik szobájában látható, egész pontosan 1992. augusztus 2-ától. A kiállítást Fedor Istvánná kezdeményezte, a tárgyakat harminchét adományozó bocsátotta a nyugdíjas klub rendelkezésére. A szokásos tárgyakon kívül külön említést érdemel a felvételen is látható nagyon szép, régi fiókos szekrény. Amint a klub vezetőjétől, Füzesséryné Albert Alicától megtudtam, szeretnék bővíteni a gyűjteményt, de ez az egy helyiség kevés. A klub mögött szerencsére van egy hatalmas garázs, amely ugyan a város tulajdona, ám remélhetőleg a klub rendelkezésére bocsátják. Ebben az esetben ez lehetne egy állandó gyűjtemény magva, ahová összegyűjthetnek tárgyakat a helyhiánnyal küszködő gimnáziumból és a mezőgazdasági iskolából is. Hosszabb távon ezeket a gondokat csak úgy lehetne megoldani, ha a város egy egész épületet szánna erre a célra, egy valódi tájházat (ha már múzeum nem lehet). Itt nemcsak a népi kultúra egyre fogyatkozó emlékeit gyűjthetnek össze, hanem állandó és időszakos kiállítások sorozatával dokumentálhatnák a tájegység történelmét a csiszolt kőkorszáktól egészen napjainkig. (A szenzációs csicseri régészeti leletek például a nagymihályi múzeumban vannak, aminek igazán semmi köze az Ung-vidékhez.) Egy ilyen intézmény vállalhatná a fennmaradt írásos dokumentumok és fényképek felkutatását, rendszerezését és megőrzését is. Sajnos, a város vezetői igencsak furcsán néznek azokra, akik ezt az ötletet a mai nehéz gazdasági helyzetben akár csak megpendítik. Aztán az ujjúkon sorolják: - De hisz ott van... a mezőgazdasági iskolában... a nyugdíjas klubban... Úgy látszik, nem értik meg, hogy egy ilyen intézmény szellemi-kulturális műhely is lehetne. Hogy az emberek ismerjék a gyökereiket is, mert a nagy többség jelenleg még azt sem tudja a szülőfalujáról, mikortól létezik, és nem ismeri saját városa címerét. Márpedig kultúránk eredetének ismerete nélkül vajmi kevés esélyünk van a fennmaradásra. TÓTH FERENC Szövő- és fonószerszámok (Volovár István felv.) Gazdasági eszközök, a Nagykaposi Mezőgazdasági Szakközépiskola gyűjteménye (A szerző felvételei) Ahogy a szívem diktálja ermekkorom óta rajongok mindenért, amit úgy hívnak, hogy irodalom. Elolvasok minden írott szöveget, szeretem az érzelmekben, kalandokban gazdag regényeket, a bús és vidám történeteket, magam elé képzelem az útikönyvek sosemlátott tájait. Elolvasok mindent, mert engem minden leírt sor szórakoztat, elgondolkodtat. Az írott szót kedvelem, mert a mondott elhangzik, elfelejti az ember. De ami írásban a kezemben van, azt többször is újraolvashatom, sót meg is tanulhatom. Mint a verseket, mert a legközelebb a költemények állnak hozzám: a magyar költészet. Talán nincs olyan magyar költő, akinek ne őriznék emlékezetemben egy vagy több versét. Ebben nincs semmi rendkívüli, hiszen bizonyára sokan vagyunk, akik a szívünkben és az emlékezetünkben őrizzük költőink legszebb verseit. Hacsak az nem, hogy én szlovák iskolába jártam. Még ma is nagyon sok verset tudok, pedig már túlvagyok a hetvenen. Igaz, most már egy kicsit keverednek emlékezetemben a sorok, de még tíz évvel ezelőtt pontosan felmondtam a számomra legkedvesebb verseket. Húsz éve múlt, hogy unokáim gyakran átfutottak hozzám, ha valahová verselni hívták őket. Vers kellett lakodalmi, születésnapi köszöntőnek, a plébános úrnak... Ilyenkor kértek, hogy nagyapa, segíts! Mindig találtam megfelelő verset a számukra. Ha meg nem találtam, akkor kitaláltam: megírtam magam. Hát így kezdtem el én ötvenéves fejjel rímeket faragni. Ha unokáim nem unszolnak, bizony magamtól rá nem jövök, hogy értek egy kicsit a rímfaragáshoz. Nekik köszönhetem, hogy megismerhettem azt a furcsa, de nagyon jó érzést, amely a vers megírása után fog el. Nemigen dicsekedtem én senkinek azzal, hogy szabad időmben mivel foglalkozom, amíg egy szövetkezeti ünnepségen ki nem derült! Munkatársaimnak tetszett, amit versbe szedtem, én pedig örültem a dicséretüknek. Mindig édesapám intelméhez tartottam magam. Azt mondta: fiam, a parasztembert nem becsülik, de te sose szégyelld, hogy paraszt vagy. Mert a paraszt, ha az adóját befizeti, nem köteles még a szolgabíró előtt sem megemelni a kalapját. A parasztember szabad ember, aki, ha jól végzi a dolgát, jól megy a sora, ha rosszul végzi a dolgát, akkor rosszul megy a sora. Sok verset, rigmust írtam csak úgy Székely fiú karácsonya Szeretet. Békesség. Karácsony ünnepe! Az angyali szózat az égből hallik le. A kis székely fiú várja a Jézuskát, Mikor hozza már el a szép karácsonyfát? Az anyja azt mondja, várjunk egy éjszakát! Feküdj le most szépen, aludjunk még egyet, Imádkozzunk együtt, húnyd le a szemedet. A jó édesanya fiát elaltatta, az éjszakát az ágya mellett virrasztja. Fel-felborzong, amikor azt hallja, Valahol itt, közel ropog a géppuska. Édesapa elment, karácsonyfát hozni, De most ott van, ahol géppuskák gyilkolnak, Ahol székely apák hősi halált halnak. Nincs most karácsonyfa senkinek sem itten, Félelem, rettegés van csak a szívekben. Gyilkol a zsarnokság, senkin sem könyörül, Mindenkit letipor, ki elébe kerül. A kis székely fiú biztos azt álmodja, Hogyha majd felébred, lesz szép karácsonyfa. És hogy ő gyújtja meg rajta a sok gyertyát, Szép verssel köszönti azt a jó Jézuskát. Nem jött édesapa, nem jött a Jézuska, Nincsen és nem is lesz mostan karácsonyfa. Csak akkor gyújtják meg a karácsonyi gyertyát, Ha majd megtalálják édesapa sírját. A kis székely fiú könnyes szemmel mondja, Édesanyám, biztosan meghalt a Jézuska! (A romániai eseményekre 1989. december 25-én) Pál Dezső A felvételen Dezső bácsi jénei háza udvarában a saját kedvtelésemre; írtam, ha valami felbosszantott, ha öröm ért. A legtöbb versem megírására mégis az ösztönzött, hogy a falu, a föld, a paraszti munka szépségét-keservét megörökítsem. Mi más is állhatna a legközelebb egy magamfajta falusi emberhez, mint az, amit gyermekkora óta szeret, amiben él. Feleségem már régen meghalt, egyedül élek. Nem járok társaságba, esti magányomban egyedüli társaim a könyvek. Szórakoztatóm a rádió, a televízió, az újságok. Bizalmasom az a füzetecske, amelyben verseimet őrzöm. Bár... nem hiszem, hogy így nevezhetem őket, mert olyan egyszerűek, amilyen magam vagyok, meg azok, akiknek tetszenek. A barátok, ismerősök azt mondják, azért szeretik, amit írok, mert értenek minden szót, tudják, mi van a soraim mögött. Mert együtt élünk meg itt a faluban jót és rosszat, hát hogyne tudnák... Esténként, amikor verses füzetemet lapozgatom, egyre szomorúbb vagyok. Most kezd bántani, hogy fiatalságomban mennyit, mekkorát mulasztottam. Ha magyarul tanultam volna, talán felismerem, mit jelent nekem a költészet, s akkor korábban, avatottabb kézzel és ésszel kezdek el írni. Most már csak úgy, ahogyan sikerül, ahogyan a szívem diktálja... Pál Dezső vallomását lejegyezte Farkas Ottó
