Szabad Újság, 1992. december (2. évfolyam, 271-295. szám)
1992-12-24 / 291. szám
1992. december 24. Dicsérjük énekekkel „...Országunkban megmaradást... ” Karácsony szent ünnepén Hideg eső veri az ablakot. Legjobb bent ücsörögni a szobában, a melegen. Ocskóék sem kívánkoznak ki a zord időbe. Emília néni a karácsonyfát díszíti, a férje, István bácsi pedig a tűzhelynél szöszmötöl. — Emlékszel papa — fordul a kedves beszédű asszony az urához —, milyen szépek, varázslatosak meg titokzatosak voltak még gyermekkorunkban a karácsonyok? — Emlékszem hát — vágja rá az ősz ember —, jól emlékszem. Mintha tegnap történt volna minden... Hátradől a díványon, lehunyja a szemét, és kutatni kezd már jó ideje nem háborgatott, porosodó emlékei között. Luca széke a szószék alatt Suttyó legényke volt, amikor az apja Luca napja reggelén eléje rakott egy farönköt, kezébe nyomta az ácsszekercét, és azt mondta neki: „Csinálj széket a rönkből, de úgy vigyázz, hogy csak karácsony napjára legyél kész teljesen vele. Minden áldott nap dolgozz rajta egy keveset, aztán vidd magaddal az éjféli misére. Ha a szószék alatt ráállsz, meglátod, a jelelévők közül ki a boszorkány". — Menj már apjuk — ingatta a fejét az ajtóban hallgatózó felesége —, ne beszéld tele a gyerek fejét holmi szamárságokkal. Menten ki is kergetné őt székestől a plébános úr a templomból! A szomszéd ember meg azt állította, nem állni kell a székecskére, hanem rá kell telepedni. „Aztán árgus szemmel figyeld az oltár előtt sorakozó leánykákat. Aki közülük elsőként feléd fordul, annak fogod a fejét bekötni." Sok háznál kezdték el faragni december tizenharmadikán a Luca szókét, ám az isten házába már nem merte elvinni senki sem... — Mi serdülő, eladósorba került leánykák pedig tizenhárom egyforma cédulát szabdaltunk — folytatja az emlékfonál gombolyításával Emília asszony —, s mindegyik levélkére egy-egy, szívünknek kedves legény keresztnevét pingáltuk fel. Az egészet zsebkendőbe kötöttük, s a bugyrot a gerendáról lelógó kampóra akasztottuk. Minden reggel, bal kézzel egy cédulát kihúztunk a zsebkendőből, és a papírt a tűzbe hajítottuk. Azt tartották az öregek, amilyen név marad utoljára a keszkendőben, olyan nevű legény kéri majd meg a lány kezét. Milka néni utolsó céduláján Pali név állt. — Látod, nem vált be a jóslat — neveti el magát —, hisz téged Istvánnak hívnak. — Igen ám — érvel a párja —, de az egyik színdarabban, amelyikben együtt játszottunk, Palinak hívtak, Csillag Pali volt a nevem! Ezen aztán mind a ketten jóízűt kacagnak... Boszorkány a szomszédban Luca estjén a gazdák fokhagymával jelölték meg az istállókaput, meg az ólak ajtóit. A fokhagymában bűvös erő lakozik, vallották sokan, elűzi a háztól, a portának még a környékéről is a betegségeket, a jószágvészt hozó Luca boszorkányt. — A nagymamám egyszer — szólal meg ismét Emília néni —, beöltözött Lucának: magára szedett néhány nyűtt ruhadarabot. A fejére széles karimájú kalapot húzott, a vállára férfikabátot kanyarított, a derekára viszont tarka pendelyt kötött, aztán bekopogott a szomszédasszonyhoz. Amikor az idős asszony meglátta a „felemás” jövevényt, éktelen sivalkodásba kezdett. Úgy visított szegény, akár a fába szorult féreg. — Jaj, jaj végem van — jajveszékelt —, mennyország minden szentjei, segítsetek rajtam, rám tört egy boszorkány. — Erre már a nagymama is megijedt — kuncog Ocskó Istvánná —, haza szaladt, és otthon elmondott mindent. Aztán az apjával együtt visszament „színt vallani”. A néni egy ideig nem is akarta elhinni, hogy nem „igazi, élő” boszorkánnyal volt dolga. Az Oravecz portán a neveket tartalmazó „szerelemcédulákat" derelyébe gyúrták, s a kis galacsinok közül minden nap egyet a baromfi elé hajítottak... Másutt frissen hántott fűzfavessző fehér fájára vésték rá a leányok a számításba jöhető vőlegényjelöltek nevét. Aztán minden nap egy darabot levágtak az ágacskából, a lehasított részt pedig a tűzbe dobták. Az „aprószentek’1 igen csíptek Karácsony első napjának délutánján meg estefelé a pásztorok: a kondás meg a csordás járták a falut. Hordták az „aprószenteket”. — Mindig kizárólag olyan házhoz nyitottak be — emeli fel figyelmeztetőleg István bá’ a jobb keze mutatóujját —, ahonnan őriztek állatot a közös kondában, csordában. A jószágok felvigyázója az alkalomra kicsinosította magát: ünneplőbe öltözött. Egy nyaláb vesszőköteget szorongatva kopogott be a családokhoz. Beköszönt illendően, majd jószágfóltő mondókába fogott. Azután a vesszőnyalábot a ház asszonya elé tartotta. Az csupasz kezére otthon szőtt, hímzett vászontörülközőt borított, s a csomóból annyi „aprószentet” emelt ki, amennyi jószág járt a portáról a legelőre. A vesszőket az asszony az ajtófélfa mellé, a szögletbe állította. Az aprószentekkel látta el aztán a családfő a csintalankodó, rakoncátlankodó, magukról megfeledkezett csemetéi baját. Egy idő után azonban a csípős, a bőrön szép piros hurkákat, kolbászokat hagyó suhogó nevelőszerszámok rejtélyes módon eltűntek a helyiségből... A kondásnak, csordásnak jutalom: túrós lepény, mákos kalács, egy bögre száraz bab, esetleg gabona, kolbász, no meg bor dukált. Az elemózsiát a pásztor kapuban várakozó pereputtya gyűjtötte össze, és szállította is az állat őrzője után végig a településen. — A régiek — ötlik István gazda eszébe hirtelen — az aprószentekkel terelték ki tavasszal, a „kihajtáskor” az udvarból az állatokat. A cigányok elmenekültek A betlehemesek Luca-nap és karácsony között járták a falut. — Hozzánk, Szécsénykovácsiba — kotor elő újabb emlékmorzsát Pista bácsi — leginkább Ipolyvarbóról jártak betlehemezni a gyerekek. Aki egyszer látta a játékukat, előadásukat, többé nem felejtette el. Azok, akiknek elkerülték a portáját, meg is sértődtek... A második világháború előtt még sok cigány élt a településen. A romák a falu szélén, az Ipoly mentén húzódó póróban, cigánysoron laktak. A Mennyből az angyal kezdetű dalocskát a cigánygyerekek komikusán énekelték. Az evangélikus családoknál természetesen mást danolásztak. — Öröm volt őket hallgatni — mosolyintja el magát Milka aszszony —, érdekesen beszéltek, István gazda: „A betlehemi csomót friss szénából, szalmából készítem" Emília asszony: „A szakajtóban lévő magvakat a baromfi kapta, hogy jobban tojjon..." Szabad ÚJSÁG 5 furán rakták egymás mellé a szavakat. A világégés után egyetlen éjszaka alatt takarodtak el a községből. Állítólag egy finánc tanácsára oldottak kereket. Az országhatár őre „megsúgta" a nyakában örökösén hatalmas aranyláncot viselő vajdának, hogy másnap teherautók jönnek értük, s valamennyiüket Csehországba hurcolják, ezért, ha kedves az életük, azonnal meneküljenek. A legtöbben közülük áttalpaltak a folyó jegén Magyarországra... A karácsonyi ostyát is Varbóról hordták a fiúk és a leányok. Minden családtagnak csak egy ostyalap dukált. A mondóka végén tojást, diót, később meg pénzt kaptak. Az ostyát csak karácsonykor, a közös ünnepi étkezés közben lehetett elfogyasztani. — A keresztet, kelyhet meg más egyebet ábrázoló mintákat kinyírtuk mindegyikből — mesélte Emília asszony —, majd cérnéra fűztük, és dísznek a karácsonyfára aggattuk. Ünnepváró hangulatban Karácsony első napján csak a gyermekek reggelizhettek, ebédelhettek. Az, aki már volt első áldozó, még vizet sem ihatott a közös étkezésig. A nap ünnepváró hangulatban telt. — Nem ültünk azért ölbe tett kézzel — jegyzi meg a „papa” —, a lányok vagy az asszonyok átszöktek a szomszédba és a favágó tőke mellől összeszedték kötényükbe az összes forgácsot, hazavitték, s otthon elégették, vagy az állatok alá szórták. Azt hittük, „áthozzák a gazdagságot”, hisz minden egyes forgács egy baromfit jelképezett... Még három éve is felszedte egy asszonyka a tőkénk mellől a hulladékot... A család már ünneplőbe öltözve várta a közös vacsorát. A nagylány az apa vagy a fiútestvér mellé telepedett. Egy darabig csendben ült, ám amikor a „gubóevésre" került sor, figyelni kezdett. A legelső falatot lekapta szüléje vagy bátyja villájáról, kiszaladt vele az útra és körülkémlelt. Azt tartották, amilyen keresztnevű férfit lát meg először, olyan nevű lesz a jövendőbelije. Mielőtt asztalhoz telepedett a család, a házigazda, az asszony vagy a legidősebb fiúgyermek cséppel néhányszor „végigverte" az ereszt, a házat fedő zsúptetőt. Ha sok szem pereg ki a bekötött kalászokból, bizonygatták a legidősebbek, bő, termékeny, esztendő várható. A háziasszony fonott kosárba árpát, búzát, kukoricát, kölest, babot... olyan terményeket rakott, amit termeltek, az egészet szakajtókendővel letakarta, s a tetejére otthon sütött kenyeret illesztett. A szakajtó a terített asztal egyik sárkára került. A másik sarkán a szépen feldíszített karácsonyfa állt. Egyes házaknál a fát a padlásgerendára függesztették fel. Az asztalon volt minden, mi szem-szájnak ingere: mosolygós alma, puhára főzött aszalt szilva, fényesre suvickolt dió, szépen felszeletelt, aranysárgára sütött „úritöknek” mondott sütőtök, és persze sok tésztaféle és gerezdekre bontott fokhagyma is várta a sorsát. „Karácsonyi morzsa” — A gazda — bök magára István bácsi — szalmából és szénából font csomót tett az asztal alá. Mielőtt helyet foglaltunk volna, köszöntőt mondtam s mondok ma is. így szól: „Dicsértessék a Jézus Krisztus. Adjon Isten bort, búzát, békességet! Erőt, egészséget! OrszágunkbanmegmaradástiValamenynyi széna, szalma van a kendtek házoknál, annyi barmocskátok szaporodjon. Dicsértessék a Jézus Krisztus." Valaki aztán gyertyát gyújtott, s a lobogó lángjánál elmondta mindenki az Úr angyalát, meg a Miatyánkot, s csak ezt követően láthatott hozzá bárki is a falatozáshoz. Mindenkinek minden ételféleséget meg kellett kóstolnia. Még a fokhagymát is illő volt megízlelni. Az almát például annyi szeletre vagdosta a családfő, ahány tagból állt a család. — Mindenből hagytunk egy keveset — pillant a néni élete párjára —, ez volt a „karácsonyi morzsa”. A morzsát vászonzacskóba töltötte a háziasszony. A megszáradt maradók gyógyszerként szolgált. A gyermekeknek a plóhtányéron elégetett morzsa füstje fölé kellett tartania. Ezen túlmenően csodaszer volt szemmel verés ellen is. Az asztalról nem hiányozhatott a dió sem. Jaj lett annak, akinek férges jutott. Betegség éri őt vagy a legkedvesebb hozzátartozóját! Az illatozó káposztalevesbe ezen a napon nem került hús. Ha valaki eltéved valahol, bizonygatták a vének, arra kell gondolnia, hányán ülték körül szent este az asztalt és menten rálel a haza vezető útra. A vacsora alatt a ház asszonyának tilos volt felállnia az asztaltól. Asztalbontás előtt még elénekelt a család néhány „istenes éneket". — Éjféli misére, legalábbis amíg „magyarok voltunk” az Ipolyon át Hugyagra jártunk — veti fel a gazda —, később meg, már Varbóra mentünk. Nagykarácsony napján ismét csak misére mentek, egyébként szinte ki sem mozdultak a lakásokból az emberek. Az előző nap megfőzött ételeket fogyasztották. A trágyát sem hordták ki az istállóból. A legtöbben múltidézéssel, imádkozással, olvasgatással tötötték el a napot. Másnap, Istvánkor aztán már reggeltől estig „szomszédoltak", látogatták egymást, a rokonságot. — No papa — szólítja urát Emília néni —, elég volt a merengésből, terítek, ideje asztalhoz ülni... ZOLCZER LÁSZLÓ „Ó, azok a csodás havas karácsonyok!"
