Szabad Újság, 1992. december (2. évfolyam, 271-295. szám)
1992-12-17 / 285. szám
4 Szabad ÚJSÁG Riport Egy újkeletű aforizma szerint Kelet-Európa országútjain azért olyan sok a baleset, mert a ma sofőrjei a holnap járműveivel száguldoznak a tegnap országútjain. Ez a tény, és erre bárhol találhatunk bizonyítékot hazánkban is. Elegendő néhány kilométeres útvonalat áttekinteni, esetleg az út mentén elhelyezett keresztekre egy szempillantást vetni. Ilyen céllal jártam végig én is a Rimaszombat - Tornaija útvonalat. Ezen a szakaszon három olyan kanyar is van, amelyekben gyakran történnek tragédiák. Az egyik halálkanyar Füge előtt, a másik kettő Bejében a faluban, lakott területen belül található. Az út felülete a páralecsapódástól nedves. Lassan hajtok végig a falun, nemcsak azért, mert két derékszögű kanyart kell bevennem, hanem azért is, mert tábla figyelmeztet a sebességcsökkentésre. Mellesleg, a környéken ebben a faluban lehet a legtöbb törött kerítést, meghajlított vaskapukat látni. November végén - ottjártamkor - két helyen volt letaposva a kerítés.- Tizenhat éve élek ebben a házban - mondja Földi Zoltánná -, de nincs olyan hónap, hogy itt a házunk melletti kanyarban ne történne baleset. Ha csúszós az út, mint ma is, hetente kettő-három is történik. Amikor férjhez mentem, ezt a helyiséget, ahol most ülünk, hálószobának rendeztem be. Aztán egy éjszaka két kamion dőlt be a szobába az útról, reggel aztán áthurcoltuk az ágyat a szomszédos helyiségbe. Nagyon veszélyes helyen lakunk. Itt a kertünkben volt már minden: tejportól kezdve a hangszerekig. A szomszéd már egy új kerítést épített magának, mert egy kamion a régit teljesen tönkre tette. A házunk mellett mindkét oldalon út vezet be egy-egy utcába, nagyon sok jármű ezeken fut le, megfordulnak, majd folytatják útjukat. A férjemmel hat évvel ezelőtt elhatároztuk, hogy a kerítés elé fákat ültetünk. Azt gondoltuk: ezek legalább a kisebb járműveket megfogják. De a fák nem tudnak megerősödni, alig gyökereznek le, máris kinyomják az autók. A legelső „vendégünk“ itt a kertben Hana Zagorová volt. Énnek már bi-Halálkanyarok Autóstól a házba zony van vagy tizenöt éve. Azután kirakták a 40 kilométeres sebességkorlátozást előíró táblát, de később le is vették. Csak sokadszori kérésemre helyezték vissza a múlt héten. A krimiben a tettes mindig visszatér a tett színhelyére, Bejében más a helyzet. Kezdetben sajnáltuk a szerencsétlen bajbajutottakat - folytatta Földiné a baleset után mindenben segítettünk nekik. Ki tudja hánynak itt bent ágyaztam meg, készítettem nekik vacsorát, reggelit, ruhákat adtam kölcsön. ígértek fűt-fát, de még- bíróság útján kell majd behajtanunk. Pontosabban az utolsó előttit, mert a biztosító szakembere késve érkezett felmérni a kárt, mi csak egymásra helyeztük a betört betondarabokat, és kiegyengettük a kerítéscsöveket. Nemrégiben egy pozsonyi személykocsi ugyanoda rohant be. Nem hajtottak gyorsan, csak a faluban nem égett a lámpa, nem látták be a kanyart, s nem volt sem kanyart jelző, sem sebességkorlátozó tábla kitéve, az út meg csúszott... Éppen vége lett a tvhíradónak, amikor egyszer csak nagy durranást hallottunk. Mondtam is a férjemnek: „Zoli, megint bejött hozzánk valaki“. Kimentünk, négyen ültek a kocsiban, de szerencsére komolyabb sérülés nem történt. Sokvári Sándor a kölcsönadott ruhákat sem küldték vissza, nem hogy a kárunkat megtérítették volna. A férjem ért a járművekhez, a kisebb, könnyebben elhárítható hibákat megjavította helyben, s még az alkatrész árát se küldték el sosem. Nem érdemes jót tenni, az embereken segíteni, mert visszaélnek mások jóságával. Lehet, hogy a legutolsó baleset kárát - közel négyezer koronát A Bartók család minden tagja korán ébred, Szilvia - a lányuk - hajnali ötkor jár munkbába autóbusszal.- Azt hittük, hogy a ház dőlt össze- emlékszik vissza arra a napra a családfő, Bartók Gyula. A lányunk elköszönt tőlünk, és az autóbuszra igyekezett, szerencsére azonban az udvarról visszajött, mert itthon hagyta a nyakláncát. Amint belépett az ajtón, egy óriási csattanás..., ha nem jött volna vissza, éppen a kapuhoz ért volna... Kimentünk, egy nagyszombati rendszámú Renault személygépkocsi „feküdt“ a hídon égnek állt a négy kereke.- Nagyon régóta tervezik már az új út építését, amely kikerülné a falut- lép be a konyhából Bartók Gyuláné, és tereli másra a szót. Ám csak tervezgetik, méregetnek minden évben, de azt hiszem kevesen érjük meg ebben a faluban az útátadás napját. A „híres" bejei kanyaroknak nincs nevük, a rendőrök is csak úgy különböztetik meg őket egymástól, hogy alsó meg felső kanyar. A felső kanyart néha templomi kanyarnak is nevezik. 1992. december 17. A felső kanyar, szemben Sokváriék portája (A szerző felvételei) Ez sem veszélytelenebb az alsó kanyarnál - állítja Sokvári Sándor aki abban a házban született és lakik a mai napig, amelyik a legtöbbet szenved a járművektől.- Inas voltam, van már bizony húsz éve - mondja - amikor az első karambol történt ebben a kanyarban. Egy kamion futott le az útról, a vezetője itt az udvarunkban halt meg. A karambolok többsége csak koccanás, de elég sok jármű itt köt ki a mi portánkon. A nyári konyhát, az istállókat mind le kellett bontanom, mert tönkre tették a járművek. Először a nyári konyhánk egyik sarkát vitte el egy teherautó; lebontottam hát a felét. Aztán meg a másik sarkát vágta le egy kamion; így a másik felét is lebontottam. Egy jármű ledöntötte az istállókat, pedig nekem is jó lenne néhány baromfit, sertést stb. tartanom. Rokkantnyugdíjas vagyok, időm is lenne rá elegendő... Nem régen az egyik koccanásnál egy héthónapos csecsemő repült ki a kocsiból az ablakon át, szerencsére nem történt komolyabb baja. Itt, ebben a helyiségben szokott esténként tévézni a család. Ha féknyikorgást hallunk, rögtön átvonulunk a másik szobába. Tudja, itt közvetlenül a hátunk mögött van a főút, ez a szoba nem biztonságos; nem is merünk itt hálni. Ez,sajnos már évek óta így van. Megszoktuk a vészhelyzetet, ebben a szobában állandó készültségben vagyunk. Egyébként is... Nézze csak - mutat az ajtó mögé - itt tartom a feszítővasat, ott van a kötszer, soha sem tudom, hogy mikor lesz rá szükség. Ezzel a feszítővassal szoktuk kifeszíteni a kocsi ajtaját. Mikor azzal megvagyunk, addigra jönnek a szomszédok, itt már tudja mindenki, hogy mi a feladata. Elsősegélyben részesítjük a sérülteket; hívjuk a rendőrséget, a mentőket... Hozzászoktunk már a vér látványához a nyílt törésekhez... Sajnos. Velünk szemben áll egy elhagyatott épület, ha azt lebontanák, belátható lenne a kanyar, talán nem történne annyi szerencsétlenség, mint így. Nagyon veszélyes ez a kanyar a gyalogosok számára is. A helybéliek nem is közlekednek erre. Őszintén szólva, nem túlzott az óvatosságuk. Változik a világ, korszerűsödnek járműveink, az utaink azonban nem mindenhol tartanak lépést a kor követelményeivel. A fenti példából úgy tűnik, hogy mi, járművezetők sem. A sikerélményeinket másoknak is elmeséljük, de a kudarcélményeket még önmagunk előtt is igyekszünk letagadni. Legalábbis minél előbb elfelejteni: a tartozásainkkal együtt. FARKAS OTTÓ Egyre nagyobb szükség van rájuk Cipészek a kaptafánál Rozsnyó Vargadomb nevű lakónegyedének egyetlen cipőjavító műhelyében az emberek egymásnak adják a kilincset. A megszólítottak többségének vélekedése szerint Gulykás János cipészmester azért az „ő emberük“, mert kiváló munkát végez, és nem is kell sokáig várakozniuk a javításra beadott lábbelijükre vagy táskáikra. Bár az utóbbi hetekben egyre gyakrabban fogadja őket az ajtóra kiaggasztott felirat: „ Egyelőre nem vállalok több javítást!" Vajon miért szomorítja ilyesmivel ügyfeleit? - kopogtattam be a kérdéssel Gulykás Jánoshoz, aki fiával és feleségével közösen bérli és üzemelteti a két parányi helyiségből álló műhelyt.- Az időnkénti eltanácsolásra azért kerül sor - mondja szinte restelkedve mert nem győzzük a munkát. Ugyanis képtelenek vagyunk, illetve lennénk záros határidőn belül megjavítani a hozzánk behozott lábbelit. Van olyan nap, hogy negyven, de az is előfordul, hogy száz vagy százharminc kuncsaft keres fel bennünket. S szinte valamennyiüknek sürgős a javítás. így nem tehetünk mást, minthogy beszedünk egy bizonyos menynyiségű, két-három hétre elegendő javítanivalót, s amíg ezzel nem végzünk szüneteltetjük a „cipőfelvételt“. Megesik azonban, hogy egyik-másik embertársunk a lábán hozza el a javítanivalót, mondván, ez az egyetlen lábbelije, s kéri, hogy hoznám azt rendbe megvárásra. Ilyenkor persze nem zárkózunk el az azonnali segítségnyújtástól. Raktártér hiányában a begyűjtött és a kiadásra váró cipők tárolása is komoly gondot jelent számunkra. Nagyon kell vigyáznunk, hogy össze ne keverjük a cipőket, hiszen - láthatja - lépni sem tudunk a sok javítanivalótól. Ráadásul engem még másvalami is akadályoz a lépésekben. Meniszkuszom van, most jöttem ki a kórházból, feküdnöm kellene, de nem hagyhatom cserben a kuncsaftjaimat, ezért tovább kalapálok a fájós térdemen. • Miként tettek szert erre a szűkös műhelyre, ahol bizony elég mostoha körülmények közepette munkálkodnak?- Miután tizenhét évet lehúztam a járási ipari vállalat cipőjavító részlegén, amely a forradalom után „feloszlatásra“ került, éltem a felkínált lehetőséggel, és bérbe vettem ezt a zugot, ahol immár három esztendeje sínylődünk. A helyiségeket nem lehet rendesen szellőztetni, így kénytelenek vagyunk elviselni az elavult smirglizőgép kavarta porfelleget és a fojtó festékszagot. Mivel az épület a Vendéglátóipari Vállalat tulajdonában van, és hamarosan eladásra kerül, félő, hogy még ilyen feltételek mellett sem tudjuk majd folytatni mesterségünket. Vásároltunk ugyan egy parasztházat a külvárosban, de annak rendbetételére temérdek pénzre volna szükségünk. Mi azonban egyelőre nem szeretnénk adósságokba verni magunkat, mert ugye, a politikai sakkjátszma jelenlegi állása nem nagyon kedvező. • A folyton emelkedő nyersanyagárak mellett mennyire lehetséges egy elfogadható díjszabást fenntartani?- Bár viszonylag olcsón dolgozunk, akadnak olyanok, akik drágállják szolgáltatásainkat. De hogy mást ne mondjak: az utóbbi időben duplájára emelték a bérleti díjat, a ragasztók, festékek és a cérna 250-350 százalékkal kerülnek többe, s a szög még ennél is drágább lett, hogy a gumi- és bőrtalpakról már ne is beszéljek. Ráadásul a hazai és néhány külföldi cipőipar is olyan lábbeliket hoz forgalomba, amelyeket egyáltalán nem vagy csak kimerítő és időigényes mesterkedéssel lehet újra hordhatóvá tenni. Tapasztalataink szerint nagyjából minden tizedik cipőről mondhatjuk el, hogy az rendes és javítható anyagból készült. Sajnos, a különféle műanyagokból nagy nyomáson és hőmérsékleten összepréselt, majd később levált lábbelirészek „újraegyesítéséhez“ nem fejlesztettek ki speciális ragasztókat. így a méregdrágán megvásárolt és semeddig sem tartó cipőket, csizmákat képtelenek vagyunk tulajdonosaik megelégedésére rendbe hozni. A hagyományos csiriz sem túl megfelelő a műbőr felsőrész és a nyersgumi talp összeragasztására. A Lengyelországban vásárolt lábbelik pedig kimondottan javíthatatlanok. A habszerű anyag már a kezünkben szétmállik, keményebb szerzsám érintését eleve nem bírja ki. Szóval, ahány cipő, annyi féle rafinériával közelítünk hozzá. Nemegyszer minden ügyességemet, szakmai tudásomat és tapasztalatomat össze kell szednem, hogy a rámbízott lábbelit használható állapotba hozzam. Ebből is láthatja, hogy manapság a cipészmesterség bizony nem leányálom. A múltban kitanult mesteremberek közül kevesen maradtak a kaptafánál, inkább más, jövedelmezőbb vállalkozásba kezdtek. • Önöknél azonban ez másként van, sőt még a fiát is a saját szakmájára „kalapálta“.- Az az igazság, hogy János fiam saját szabad akaratából döntött a cipészmesterség mellett. Persze szerencsés fickónak mondhatja magát, hogy ebben a cudar világban az apja mellé került „segédnek“. Hiszen még belegondolni is rossz, mi lett volna vele, ha egy idegen mester mellett vagy netán önálló szolgáltatóként kellene elsajátítania a szakma fortélyait. Én mondom, többszörösen megfizette volna a tanulópénzt. Mert én elnézően és segítőkészen viseltetek iránta, amikor - egy-egy divatújdonságnak számító cipellő kézbevétele után - rémülten tapasztalja, hogy a titokzatos anyagból készült lábbelit se varrni, se szögelni, de még ragasztani sem lehet az iskolában tanult hagyományos módszerekkel. Olykor mindketten ábrándozva gondolunk a néhanapján kezünkbe kerülő, a néhai csizmadiák által még a század elején készített ma is irigyelhető, elnyűhetetlen, kézzel varrott és faszögezett talpú „örök“ cipőkre, keményszárú bőrcsizmákra. De mit tehetünk, a tudomány legújabb „cipővívmányaival“ - ha zsörtölődve is, de - fel kell vennünk a harcot. A beszélgetést követően a mester és fia elfoglalták megszokott helyüket, maguk elé húzták a kétágú vasüllőket, majd kisvártatva belefeledkező buzgalommal méricskéltek, ragasztottak, kalapáltak. Néhány lépésnyire arrébb pedig „a feleség" osztogatta az újjávarázsolt lábbeliket használóiknak. KORCSMÁROS LÁSZLÓ
